Ki szeretne közületek űrhajós lenni?
– hangzott el a kissé álnaiv kérdés a színpadról, válaszként pedig gyerekkezek sűrű erdeje emelkedett a magasba. A reakció nem volt különösebben meglepő, hiszen közismert tény, hogy a gyerekek karriercéljai között előkelő helyen szerepel a világűr meghódítása – az pedig minden bizonnyal csak fokozta a lelkesedést, hogy a teremben jelen volt egy hús-vér asztronauta is. A NASA kötelékébe tartozó Sunita Williams a 42. Sardzsai Nemzetközi Könyvvásár vendége volt 2023 novemberében, és azért érkezett az Egyesült Arab Emírségek egyik legnagyobb kulturális rendezvényére, hogy inspirációs beszédet tartson a fiataloknak, beszélgessen velük és elmesélje nekik a saját történetét.
Ez a történet ugyanis számos tanulsággal szolgál: például azzal, hogy akkor is érdemes folyamatos erőfeszítéseket tenni, ha még nem látjuk tisztán a végcélt magunk előtt. A Bostonban felnőtt Williams például gyerekként egyáltalán nem készült űrhajósnak, sőt, a középiskola vége felé sem tudta még, mit akar pontosan az élettől. Versenyszerűen úszott, kiváló volt matekból és egy ideig kacérkodott a gondolattal, hogy állatorvos legyen, de nem volt biztos benne, hogy tényleg ez az ő útja. Elveszettségét látva bátyja a következő kérdést szegezte neki:
Szeretsz a szabad ég alatt lenni, szeretsz úszni, szeretsz túrázni és szeretsz táborozni – miért nem csatlakozol a haditengerészethez?
A kamasz Williams megfogadta az első hallásra furcsa tanácsot, ami a fejlemények tükrében nagyon jó döntésnek bizonyult. Még akkor is, ha a haditengerészeti akadémia elvégzése után is folytatódott egy darabig az útkeresése: először búvárkiképzést kapott, majd helikopterpilóta és tesztpilóta lett belőle. Visszatekintve ez tűnhet úgy is, mintha céltudatosan tréningezett volna az űrhajóssá válásra, elsajátítva az ehhez szükséges speciális képességeket, de állítása szerint egyáltalán nem erről volt szó. Az Emirátusokban is váltig állította, hogy akkoriban még meg se fordult a fejében ilyesmi, csak később, a NASA Lyndon B. Johnsonról elnevezett űrközpontjában vendégeskedve döbbent rá, hogy valójában ő is képes lenne mindarra, amit azok a srácok nap mint nap csinálnak ott, és ezen felbuzdulva jelentkezett végül asztronautának.
„Nem hittem volna, hogy valaha űrhajós leszek, valahogy mégis megtörtént, mert mindig megtettem a következő lépést, és menet közben megtanultam csapatban dolgozni” – összegezte a lényeget Williams, aki láthatóan gyakorlott előadó, és az űrállomáson lebegve David Bowie-t éneklő kollégájához, Chris Hadfieldhez fogható érzéke van ahhoz, hogy felkeltse a laikusok érdeklődését az űrkutatás iránt. Ez irányú tehetsége jól megmutatkozott az Emirátusokban is, de kiviláglott már abból a több mint tíz éves videóból is, amelyben a Nemzetközi Űrállomáson vezette körbe nézők millióit elbűvölő természetességgel: az idegenvezetés során érintett minden fontos kérdést a szkafander felvételétől a fogmosás trükkjein át egészen addig, hogyan kell a konyhát és a vécét használni gravitáció hiányában.
Maraton az űrben
Az persze egy dolog, hogy kiválasztják az embert űrhajósnak: onnantól a valóságban még nagyon hosszú út vezet addig, hogy tényleg eljuthasson valaki az űrbe. Williams például 1998-ban került a NASA-hoz, ám csak nyolc évvel később, 2006-ban indulhatott el első bevetésére, amelynek során hat hónapot töltött a Nemzetközi Űrállomáson. Másodszor 2012-ben, az orosz Szojuz űrhajóval ment fel négy hónapra egy nemzetközi csapat parancsnokaként, jelenleg pedig épp harmadik űrmissziójára készül: reményei szerint már az év első felében visszatérhet az űrbe a vadonatúj Starliner űrhajóval, amelynek kifejlesztésében ő maga is részt vett, a NASA és a Boeing mérnökeivel közösen dolgozva.
Williams eddig összesen 322 napot töltött az űrben, amivel a hatodik legtapasztaltabb amerikai asztronautának számít, a nők között pedig másodiknak. Eddigi pályája során több rekordot is felállított: két alkalommal is az ő nevéhez fűződött a legtöbb űrsétával töltött idő a női asztronauták mezőnyében, 2007-ben pedig ő lett az első ember a történelemben, aki a világűrben futotta le a maratont (nagyjából egyidőben a Földön elstartoló Boston Marathonnal, amelyre be is nevezett). Utóbbit nem kizárólag a hecc kedvéért csinálta: Williams most is hangsúlyozta, hogy az űrben kiemelten fontos a mindennapos testedzés, mert a súlytalanság miatt sokat veszítenek a csontsűrűségükből és a testtömegükből is, így az egészségüket fenyegetné, ha erre nem figyelnének kellőképpen.
A kiképzés azért is tart hosszú évekig, hogy legyen idő felkészülni a nem hétköznapi kihívásokra. Ennek során hol víz alatt, hatalmas szkafanderben gyakorolnak a megterhelő űrsétára – aminek valójában nem sok köze van egy séta könnyedségéhez –, hol pedig egy szuperszonikus kiképző repülőgépet, a T-38 Talont vezetik, hogy elemi szinten megtapasztalhassák, milyen az, amikor villámgyorsan kell fontos döntéseket meghozniuk. „Mert az űrben ez a helyzet” – mondta az Emirátusokban Williams, hozzátéve, hogy víz alatti gyakorlás ide, tesztrepülések oda, lélekben így sem lehet igazán felkészülni arra, milyen lesz elhagyni a földi atmoszférát.
Nem is igazán hittem el, hogy az űrbe megyek, míg be nem ültünk a fülkébe, és el nem indult a rakéta. Pár évvel jártunk csak a 2003-as Columbia-katasztrófa után, és tudtam, hogy a Columbia legénysége azt szerette volna, hogy folytassuk a világűr felfedezését. Az ő emlékük előtt is tisztelegni akartunk azzal, hogy valóra váltjuk az álmaikat. De az élmény tényleg csak akkor válik valóságossá, amikor a hajtóművek bekapcsolnak és elkezdődik a kilövés. Onnantól nincs megállás, hirtelen felpörögnek az események. Aztán amikor leáll a hajtómű és elkezdtek lebegni az űrben, az leírhatatlan érzés. De még ennél is megrendítőbb, amikor kinézel az űrhajó ablakán, megpillantod a Földet, és hirtelen összeszorul a szíved, hogy mennyire gyönyörű helyen élünk. Ez lehetőséget ad arra is, hogy elmerengj, mik az igazán fontos dolgok az életben.
Williams elmondása szerint lenyűgöző pillanat az is, amikor űrséta közben a napfelkelte hirtelen átszakítja a teljes sötétséget, amiben addig csak a szkafander fejlámpája pislákolt és segítette a tájékozódást. Odafönt ráadásul jóval gyakrabban lehet részük ebben az élményben, mint ahogy azt a Földön megszoktuk. Az űrállomás ugyanis több mint 28 ezer km/h-s sebességgel kering a pályáján, így másfél óránként kerüli meg a Földet, ami azt jelenti, hogy 24 óra leforgása alatt 16 napfelkeltét és 16 naplementét csodálhatnak meg az asztronauták.
Az egyetlen űrhajónk
Közismert, hogy az űrből készített fotók kulcsfontosságú szerepet játszottak a környezetvédelmi gondolkodás megerősödésében a 60-as évek végétől kezdve: az emberiség hirtelen kívülről pillanthatta meg magányos bolygónkat, rácsodálkozva annak törékenységére. Erre a sokkra tett aztán rá még egy lapáttal az elhíresült Halványkék pötty című felvétel, amelyet a Voyager-1 űrszonda készített 6 milliárd kilométer távolságból 1990-ben.
„Nézzenek ismét arra a pontra. Az itt van. Az otthonunk. Azok mi vagyunk. Ott van mindenki, akit szeretnek, mindenki, akit ismernek, mindenki, akiről valaha hallottak, az összes emberi lény, aki létezett. Az összes örömünk és szenvedésünk, vallások, ideológiák és gazdasági dogmák ezreinek magabiztossága, minden vadász és növényevő, minden hős és gyáva, minden civilizáció alkotója és lerombolója, minden király és paraszt, minden szerelmes fiatal, minden apa és anya, reménnyel teli gyermek, feltaláló és felfedező, minden erkölcs oktatója, minden korrupt politikus, minden »szupersztár«, minden »legfőbb vezér«, fajunk történelmének összes szentje és bűnös személye ott élt – azon a porszemcsén a napsugárban függve” – írta a költői vénával megáldott csillagász, Carl Sagan, akinek javaslatára a híres fénykép is elkészült.
Williamsben is hasonló gondolatokat váltott ki az élmény, szerinte az űrből visszanézve egyértelművé válik, miért kell törődnünk a globális problémákkal, mint például a klímaváltozás:
Látod, hogy a Föld atmoszférája mennyire keskeny kis burok, és ez véd meg minket az űr mérhetetlenségétől és veszélyeitől. Muszáj ezt komolyan vennünk, szembe kell néznünk a cselekedeteink káros hatásaival, és helyesen kell bánnunk a bolygóval, valamint egymással is. Valójában a Föld-űrhajó az egyetlen űrhajónk, amin élni is tudunk, ezért jobban tesszük, ha vigyázunk rá.
Ő csak emiatt is örülne annak, ha minden embernek lenne lehetősége egyszer arra, hogy tegyen egy kört a bolygónk körül. A világűrt saját játszóterükként kezelő milliárdosok viselkedését sokszor éri jogos kritika, de Williams ennek ellenére is elkötelezett híve a kereskedelmi űrrepülés fejlesztésének, mivel az szerinte jelentősen gyorsíthatja ezt a folyamatot, így a bolygóval kapcsolatot tudatosságot is. Az utóbbi években kiújuló űrverseny nyomán az állami űrkutatás egyre jobban össze is fonódik a magáncégek tevékenységével. A Commercial Crew Program keretében például a NASA olyan vállalatokkal működik együtt, mint a SpaceX vagy a Boeing, hogy hamarabb elérhesse a kitűzött célokat. Ennek az együttműködésnek az eredménye a már említett Starliner űrhajó is, amely többször felhasználható, és amelynek tesztrepülésén egyik asztronautája maga Williams lesz.
Hiába a fokozódó nagyhatalmi rivalizálások, és az asztropolitika baljós fogalmának térhódítása, Williamsnek így is szilárd meggyőződése, hogy az űr felfedezése közös, globális ügyünk: a bolygót elhagyva szerinte világossá válik, hogy elsődlegesen mind emberek vagyunk, nem pedig ennek vagy annak az országnak az állampolgárai. Ennek az eszmeiségnek legerősebb jelképe maga a Nemzetközi Űrállomás, amelyet Williams is – többek között – orosz űrhajósok társaságában járt meg kétszer. Nagy küldetések és elérendő célok pedig lebegnek bőven a szemünk: Williams szerint a következő lépés az, hogy több mint fél évszázad után visszatérjünk a Holdra, ahol azután remélhetőleg nemzetközi űrbázist létesítünk.
Már folynak a gyakorlatok, hogy megértsük, milyen lehet az emberek számára huzamosabb ideig az űrben élni. Ott pedig alaposan felkészülhetünk majd arra, hogyan jussunk el még távolabbra, egészen a Marsig. Tehát a Hold az első állomás, aztán jöhet a Mars
– vázolta az előttünk álló évtizedek terveit, szinte magától értetődő könnyedséggel és optimizmussal. Persze abból sem csinált titkot, hogy mindehhez hatalmas – olykor képtelennek tűnő – kihívásokat kell leküzdeni. Nyilván az sem véletlen, hogy a Starliner első útját többször elhalasztották az utóbbi években, műszaki problémák kiküszöbölésére hivatkozva, illetve most már az is hivatalos, hogy az Artemis-2 programra sem idén, hanem leghamarabb jövőre kerülhet sor, így az újabb Holdra szállásra is az eredeti terveknél többet kell még várni.
Őszinte kérdések
Az emirátusi könyvvásáron nemcsak újságírók, de a környékbeli iskolákból kivezényelt gyerekek is kérdezhették a NASA űrhajósát. Ennek a koncepciónak nagy előnye, hogy az újságírókkal ellentétben ők nyugodt szívvel tesznek föl olyan, lényegre törő kérdéseket, mint az, hogy
- „Mi volt a legijesztőbb dolog az űrben?”,
- „Mi volt a legviccesebb dolog az űrben?”
- illetve: „Mi volt a leggusztustalanabb dolog az űrben?”
Ennek köszönhetően tehát megtudhattuk, hogy az űrutazásnak elég sok ijesztő szakasza van, kezdve a kilövéstől az első űrsétán keresztül egészen az űrbéli zörejekig.
Az amerikai kollégák már elhagyták az űrállomást, a velem maradó két orosz kolléga pedig épp aludt, amikor furcsa zajokat hallottam. Ez a sötétben ijesztő tud lenni, különösen, ha fent vagy a világűrben. Aztán rájöttem, hogy oké, hiszen ez csak egy pumpa, ami teszi a dolgát. Hasonló felismerés ez, mint amikor otthon, a házadban beindul éjszaka egy gép, és egy darabig nem tudod, mi adja ki a hangot. Azért mesélem ezeket, hogy mutassam: mindannyian félünk dolgoktól, de ha nyitottan fordulunk feléjük és megtanuljuk kontrollálni ezeket a helyzeteket, tovább tudunk lépni a megértés felé.
A legviccesebb esemény pedig egyben a leggusztustalanabb is volt: egy félresikerült étkezést idézett fel Williams, amikor egy wasabis üveget nem tudott időben visszazárni, így a csípős, zöld trutymó elkezdett az arca felé folyni a levegőben. „Szerencsére végül nem ment a szemembe, de a melegítőm csupa wasabis lett. Jót nevettünk, de közben kicsit gusztustalan is volt a dolog, mert ettől kezdve bűzlöttem a wasabitől, ha felvettem azt a melegítőt. Az űrben ugyanis nincs mosógéped, hogy kimosd a ruháidat.”
Ha mosógépük nincs is az űrhajósoknak, fogkeféjük viszont igen, és ez olykor nemcsak a szájhigiéniájuk megőrzéséhez fontos. Mikor az űrállomás egyik elromlott alkatrészét kellett volna megjavítania Williamsnek, az okozott nehézséget, hogy nem tudták mivel megtisztítani előtte a fémcsavart. Az űrben ugyanis nincs barkácsbolt, ahol egy drótkefét beszerezhetnének erre a célra, és hiába próbálnak előrelátóan felkészülni, arra egyszerűen nincs elég hely az űrhajó fedélzetén, hogy minden lehetséges probléma elhárítására külön, specializált eszközt vigyenek magukkal. Végül a földi irányító központ szakembereivel közösen jutottak arra, hogy egy fogkefe talán megfelel a célnak: „Egy nyélre rögzítettük a fogkefét, így a szerelési munkálatok előtt meg tudtuk tisztítani a csavart. Ez is mutatja, hogy az űrben sokszor találékonynak lenned” – mondta Williams, hozzátéve, hogy erre a találékonyságra egymás közt csak úgy szoktak hivatkozni:
Az űrállomáson végzett munkájukban szerinte épp ez az egyik fő kihívás: ott nincs két ugyanolyan nap. Első nap mondjuk a számítógépeket tartják karban, a másodikon űrsétára indulnak, a harmadik nap az eldugult wc-t szerelik meg, a negyediken a robotkarral dolgoznak, az ötödiken pedig halakon végeznek tudományos kísérleteket. Ez a változatosság Williams szerint egyszerre fárasztó és izgalmas, de ezzel jár, hogy hiába a nagy üresség és a bezártság: az űrben képtelenség unatkozni. Ebből fakad az is, hogy az asztronauták kiválasztásánál sok szempont játszik szerepet, de az egyik legfontosabb Williams szerint mindig az, hogy a jelölt képesnek tűnik-e az állandó tanulásra.
Mert természetesen nem létezik olyan űrhajós, aki előre tudná az összes feladatot, amit majd csinálnia kell a küldetései során – rengeteg dolog van, amit menet közben kell elsajátítani. A nyitottság tehát létfontosságú, emiatt Williams úgy összegzi tömören a munkájukat, hogy „nagy kihívás, de ugyanakkor jó móka is”. Williams fellépéséből úgy tűnt, hogy nemcsak az űrkutatás lényegi részét élvezi, de a népszerűsítésben is talál örömöt. A „nagyköveti” szerepkör azért is különösen testhezálló neki, mert kisugárzásában keveredik az anyai gyengédség keveredik és az a fajta badass-karizma, ami szükséges a leküzdhetetlennek tűnő feladatok leküzdéséhez. A közönségtalálkozó végén ugyan elmaradt az újabb közvélemény-kutatás, de a mögöttem zsibongó kisiskolás-csoportok mondatai és a türelmesen dedikáló Williams asztala előtt kígyózó sorok is egyértelművé tették: ha lehet, a megelőző egy órában még tovább emelkedett az asztronautának készülő gyerekek száma a teremben.
