Talán elnézi a tisztelt olvasó, ha ezzel a filmmel elfogult vagyok. Öt nappal az után – 1982. május 6-án – mutatták be, hogy a Népszabadsághoz kerültem. Aztán ott töltöttem csaknem 35 évet a lap 2016. októberi brutális bezárásáig.
Kovácsi János, a Cha-cha-cha rendezője és forgatókönyvírója azt mondta:
Gruber Ernő valamiképpen én vagyok. Az az érzelmes, szerelmes, önfeledt kamasz, aki voltam; görcsös, akik ilyenek voltunk. Tisztasága, naivsága ma nem élne meg, egy efféle tinédzsert a környezetében – elnézést a kifejezésért – hülyének tartanának.
Gruber Ernőt a főiskolás Rudolf Péter alakította. Ugyanolyan szerencsétlen alakot formált, mint csaknem két évtizeddel később, amikor Eisemann Mihálytól búgták a Víg színpadán: „Fekete Péter öcsém, te kis ügyefogyott…”
Amúgy a nyolcvanas évek elején két olyan film is forgalomba került, amely az ötvenes-hatvanas esztendőkkel foglalkozott, sőt mindkettő középiskolásokról (is) szólt. Ráadásul a Megáll az időnek és a Cha-cha-chának is egy sláger adta a címét. Filmben és slágerben is a Megáll az idő lett maradandóbb. Pedig akkori új munkahelyem, a Népszabadság kritikusa így fogalmazott: „Van részünk valami különlegesben, ez tagadhatatlan, a Cha-cha-cha rendezője zavarba ejtő felkészültséggel képes megteremteni a hatvanas évek légkörét.”
Ezzel együtt több bírálatot kapott, mint dicséretet. Egyebek közt felrótták neki:
Első egész estés játékfilmje kétharmad részében azzal van elfoglalva, hogy hibátlanul összeszedegesse az időszak rekvizitumait.
Kétségtelen, tele van a mozi retróval. A film a filmben a Cicababák Gina Lollobrigidával meg a Tell Vilmos tévésorozat Conrad Phillipsszel, a Kék Daru cigaretta, a Tünde robogó, a Mambó magnetofon, az Úttörő Áruház, a Speedy Gonzales. A pesti villamosra a rácsos ajtó lecsapásával lehet feljutni, s a viszonylaton a kalauz ad vonaljegyet 50 fillérért vagy átszállót 70-ért.
Ám az Esti Hírlap megjegyezte:
A régimódi magnó meg a kis képernyős televízió mindössze a mai technika néhány korábbi márkája, még nem eléggé távoli, már nem eléggé primitív ahhoz, hogy nevessünk vagy elandalodjunk rajta. S ehhez járul a film csöppet se fiatalos, inkább vénecskén fáradt tempótlansága, kóros cselekményhiánya. Mindez azonban nem a tálentum hiányára vall. Csupán az ítélőképesség hibádzott. Pompás húszperces etűdre, állapotrajzra futotta volna a fölvett anyagból, ha nem akar – vagy nem engedik – mindenáron egész estésre szétterpeszkedni.
A tánciskola megjelenítése így is ragyogó. Géczy Dorottya és Hollósi Frigyes lepusztult-unott, ám egyenes tartást és derűt sugározni igyekvő tánctanár kettőse – a Kádár Lehel, Sipos András muzsikus duóval együtt – konkurál Őze Lajos legjobb perceivel a Megáll az időben. A nyolcvanas években a pesti aszfalton idézték a Cha-cha-chából: „A kis kisasszonyok és a kis gavallérok egymással szemben állnak. A kis gavallérok felkínálják a bal kezüket, melybe a kis kisasszonyok belehelyezik a jobbjukat, majd a kis gavallérok ráhelyezik a jobb kezüket a kis kisasszonyok derekára. Mondom: a derekára!”
A Filmvilág joggal állapította meg: „A tánctanárt alakító Hollósi Frigyes felfedezése a film számára a rendezői választást dicséri; a játék a kitűnő művészt, aki szinte hibátlan teljesítményt nyújt. Tud rezignált lenni és tud tányér nagyot mosolyogni; tud robotolni és tud szárnyalni. Ám az a legnagyszerűbb, ahogyan a közönségességet s az eleganciát egyenrangú elemekként elegyíti alakításában. S ripacskodó nagyképűségében mindig találhatunk valamit a tánctanár személyiségéből, álarc nélküli tekintetében pedig még megcsillan a színlelés. Mosolyában tragédiát fedezünk föl.”
A zenéről a lap csak annyit ír: „Van filmrendező, aki a Hobo Blues Bandet választja filmjéhez, s van, akinek filmjében Szörényi–Bródy dalai szerepelnek. A Cha-cha-cha zenéjét a Hungaria együttes szolgáltatja.”
A Magyar Hírlap pedig Usztics Mátyást kezdte ki:
Inkább fest többgyermekes villanyszerelőnek, mint középiskolás bálványnak. Tíz év többletet egy jó színész játékával még el tud simítani, de az alacsony, köpcös termet és a kopasz fej egyszerűen adottság. Tényleg kész rejtély, miért ragaszkodik hozzá az Álmok Asszonya (Tallós Rita hiteles megjelenítésében).
A Magyar Nemzet valamelyest biztatott: „Kovácsi Jánosra feltehetően érdemes lesz majd figyelni. Különösen akkor, ha túllép majd saját kamaszkorának emlékein.”
A Film, Színház, Muzsika viszont nem csinált kedvet sem a rendezőnek, sem a mozilátogató közönségnek: „Kovácsi János számára nem kínált nagy társadalmi konfliktusokat a hatvanas években megélt ifjúkor. De a jelek szerint nem is a társadalomábrázolás volt a célja. A tánctanfolyam és az össztánc, amely a történet nagy részének színtere, beleképzelhető akár a harmincas évekbe is, legfeljebb a ruhák adnak valamiféle megkülönböztetést, de egyébként sem a lemezeit ismételgető jó svádájú tánctanár (akinél a könnyed, elegáns mozgást olyan jól ellenpontozza a szünetbeli sziszegő lábáztatás), sem az örökké mosolygó táncos néni (akinek másával magam is találkoztam, amikor éppen hogy túlléptem Gruber Ernő korán), sem a fásult zeneszolgáltatók nem egy bizonyos korszak, hanem csupán egy bizonyos szolgáltatás képviselői.”
Másutt is olvasható volt, hogy „föltűnő a lélekábrázolásnak az a hevenyészettsége, felületes nemtörődömsége, ami a Cha-cha-cha talán legfőbb hibája.”
A miskolci Déli Hírlap műbírálója viszont leborult a rövidfilmjei közül a Maratonnal 1977-ben Oberhausenben, a Nyuszikákkal 1980-ban Tours-ban, a Das Lieddel szintén 1980-ban Lille-ben nemzetközi díjnyertes Kovácsi előtt:
Ajánlom ezt a filmet a harminc körülieknek, az idősebbeknek és fiatalabbaknak. Azoknak, akik jártak tánciskolába, és azoknak, akik csak iskolába jártak. A rendezőnek csillagos ötös, nem utolsósorban a színészválasztásért, a színészvezetésért.
A kritikák már csak olyanok, mint a tánc. Két sima után következik egy fordított (vagy fordítva).
Gyors, gyors, lassú.
