November végén a Turbinában megvolt az idei utolsó koncerted. Milyen érzés egy évben utoljára meghajolni, majd lejönni a színpadról?
Iszonyatosan jól sikerült, jól is éreztem magam, jól szólt az egész csapat, majdnem telt ház volt. Kellett nekem ez így az év végére. Érdekes, mert ilyenkor tök sokan arra számítanak, hogy ez egy óriási löketet ad. Pedig inkább kicsit csendes, olyan, hogy lejövök a színpadról, ahol tényleg az utolsó mindenemet is otthagytam – ezen az érzésen szeretek ülni utána. Nem bulizok, nem csapom szét magam, hanem hazamegyek. A koncert után lecsendesülős vagyok. Annyira elfáradok, hogy ilyenkor csak arra vágyom, hogy magammal, a gondolataimmal, a megélésemmel maradjak.
Milyen közegből jössz? Egy interjúban említetted, hogy szerencsés vagy, mert nagyon jó a kapcsolatod a családoddal.
Ennek az érdekessége inkább az, hogy mennyi meló van nekünk a családdal a mostani jó kapcsolatunkban, nagyon rögösen indult ugyanis, főleg az apukámmal. Jó családi háttérrel rendelkezem, de négyen vagyunk testvérek, ráadásul nagyon késői gyerek vagyok, patchwork család a miénk, kicsit olaszos is a hangulat nálunk. Még ha nem is feltétlenül tűnik úgy, hiperérzékeny kisgyerek voltam, nagyon rebellissé váltam. Feltűnési viszketegségem volt, rengeteget kompenzáltam, próbáltam a testvéreim nyomába érni, akik jóval idősebbek voltak, mint én. Emiatt kialakult bennem egy akkora bizonyítási vágy, ami végül olyan szintre csapott, ami már nem volt építő. Muzikális kisgyerek voltam, hatéves korom óta zongorázom, tizenhárom évesen kezdtem először valamit a hangommal, tizennégy-tizenöt voltam, amikor elköltöztem Székesfehérvárról Budapestre, mert konzervatóriumban akartam tanulni, így sulit váltottam. Emiatt óriási cirkuszok voltak otthon, nagyon rosszban voltam a szüleimmel, nem beszéltünk, nem szerettem velük lenni. Teljesen más utat választottam: ők vegyészmérnökök, nekem semmi közöm nem volt ehhez. Ennek hatására mentem el terápiára, amelynek köszönhetően mára már sokkal közelebb vagyunk egymáshoz. Nyolc évvel később mentem haza először úgy igazán szívesen. Korábban nem jól figyeltek rám, aztán megtanultam verbalizálni a szükségleteimet, problémáimat, és így sikerült megtanulnunk együtt élni. Most, huszonhét évesen olyan a kapcsolatom a családommal, amilyet mindig is akartam. Nagyon jó fejek, sose akartak ők rosszat, sőt, de vannak olyan családok, ahol többet kell dolgozni ezen.
Kicsit menjünk vissza: Budapestről először még messzebb vezetett az utad, külföldön tanultál.
Amszterdamba mentem ki először a dzsessztanszékre, ahol nagyon sok jó emberrel találkoztam, imádtam ott élni, a várost is szerettem, de rengeteget fújt a szél, azt soha többet. Rossz, amikor nem tudsz eljutni sehová biciklivel, mert 35 kilométer per órás szél fúj! Londont sokkal jobban szerettem, oda mentem át mesterre dalszerzésszakra. Életem legjobb időszaka volt, sehol nem éreztem magam annyira otthon, mint Londonban.
Miért jöttél haza?
Mert idősek a szüleim. Rendbejött a kapcsolatunk, és úgy gondoltam, hogy több időt ne pazaroljunk el. De ettől még hiányzik, rengeteget álmodom vele, lehet, hogy még egyszer visszamegyek. Meg hát magyarul írok.
Londonból 2021-ben jöttél haza. Hol járunk itt a karrieredben?
Kint már megírtam a kislemezem, a nagylemez pár dala is Angliában született, a többi itt.
Mikor hazajöttél, következett a Dalfutár.
Igen, abban szövegíróként vettem részt, amit nagyon élveztem. De már korábban is imádtam a dalszerző-táborokat. Mondjuk, ott okozott nehézséget, ha olyan arcokkal kerültem össze, akikkel nem rezonálok, de valahogy azt vettem észre magamon, hogy ma már elég jól be tudok simulni ebbe a közegbe.
Ebben is a terápia segített?
Nem tudom. Inkább annak tudom be, hogy ahogy telik az idő, egyre nyugodtabb vagyok saját magammal kapcsolatban. Amióta van Solére, azóta nincs bennem az a feszültség, hogy jó vagyok-e eléggé. Emlékszem, Amszterdamban fordult meg bennem valami, egy koncerten voltam, és volt egy aha-pillanatom, ahol történt valami: annyi vagyok, amennyi vagyok, annyit tudok, amennyit tudok. Ott volt bennem egy olyan elfogadás, ami azelőtt soha az életben nem volt. Azóta nincs bennem az, hogy jobban kéne csinálnom. Mármint, persze, jobb szeretnék mindig is lenni, de nincs bennem görcs.
Nyilvánosan beszéltél arról is, hogy borderline személyiségzavarral diagnosztizáltak. Ez életed melyik szakaszában derült ki?
Amszterdamban voltam talán a legkevésbé jól, ott tetőzött az egész frusztráció. Ott állapították meg, hogy borderline tüneteim vannak, de most már két éve vagyok teljesen tünetmentes. Ez nálam nem egy veleszületett dolog, hanem amikor pici voltam, egy trauma hatására sajnos elindult egy személyiségtorzulás. Sok év terápia van benne, gyakorlatilag újra kellett huzalozni az agyamat, az értékrendemet, a sémáimat.
Ennek a generációnak a sajátja, hogy egyre többen vállalják fel nyíltan az ilyen jellegű mentális nehézségeket, nemcsak a nyilvánosság előtt, de a művészetükben is fontos teret kap a téma. A Hold meg én is ennek köszönhető. Kell ehhez bátorság?
Megmondom őszintén: többször megkaptam azt, hogy én mennyire bátor vagyok, amiért ezzel kiálltam. Én meg elgondolkoztam ezen: amúgy egyáltalán nem vagyok bátor, inkább úgy fogalmaznék, hogy ösztönlény vagyok. Nem nagyon agyalok ilyen dolgokon.
A Hold meg én is ilyen volt. Először nem tudtam, hogy miről szól a dal, két héttel a diagnosztizálásom után írtam, csak úgy, aztán útközben rájöttem, hogy ez erről szól. Nem volt bennem olyasmi, hogy én most erről írok egy dalt, a büdös életben nem fordult meg a fejemben, hogy erről majd beszélni fogok, csak ösztönösen cselekedtem. Ennek vannak jó oldalai, mert azért ki tud belőlem robbanni akár egy olyan dal, amit a mai napig imádnak a koncerteken, de akár olyan is, hogy mondjuk felgyújtanék valakit, ha nagyon ideges vagyok. Most azt próbálom megtanulni, hogy az ösztönösségemet úgy kezeljem, hogy csak a jó oldala jöjjön ki, a rossz ne. Persze, onnantól kezdve ez már nem ösztönösség, úgyhogy ezt megette a fene.
Az új lemezed az Ima címet viseli. Van vallási vonatkozása?
Semmilyen vallási és egyházi vonatkozása nincs a címnek, teljesen öncélú módon használtam a szót. Kicsit olyan volt nekem az az év, amikor született a lemez, hogy egészen új oldalaimat láttam meg. Miután hazaköltöztem, és belecsöppentem ebbe a közösségbe, egyre sikeresebb és sikeresebb lett a produkció. Elég nehezen tudtam kezelni a figyelmet, meg volt egy olyan párkapcsolatom, ami szerintem nem volt jó hatással rám, és rendszeresen kifordultam magamból. Elindultam bulizni hétfőn, csütörtökön értem haza, és nem emlékeztem, mi volt közte. Egy ponton szerettem volna ezt a hektikus szélsőséges létet abbahagyni, amit úgy kezeltem, hogy otthagytam a Madách teret, és elköltöztem egyedül a Duna túloldalára.
Ott hogyan kezdtél új életet?
Rendszeresen sportoltam és vettem egy kutyát. Kicsit ki kellett magamat szednem a zeneipari közösségből. Nagyon sok mindenkit szeretek, sőt, nem is nagyon tudnék olyat mondani, akivel komolyabb bajom lenne. De ez azért van, mert érzelmileg eltávolodtam. Nekem nem egészséges a Madách tér, a Deák tér. Nem jó, mert magával ránt. És ez az én hibám, mert én nem tudok megállni egy ilyen helyzetben, ezért csak az segíthetett, ha ebből az egészből kiszedem magamat. Tipikusan az a csaj voltam, aki bárhova belép, akkor mindenki örül, jöjjön a buli, igyunk egy felest! Mindenki is a barátod, mindenki is örül neked, de tudjuk, hogy ez mennyire hamis. Nekem meg túl jól esett, hogy ünnepelt ember vagyok, hogy szeretnek, hogy várnak rám, hogy számítok, hogy jó nekik, ha ott vagyok.
A zeneiparban is ezt tapasztaltad?
Ma már mindenki gengszter a zeneiparban. Mindenki nagyon menő, én meg már unom. Nekem tök jó így, ahogy van, papucsban kutyát sétáltatni. Nem akarok menő lenni. Tudod, mi akarok lenni? Kipihent. Nem akarok éhes lenni. Szeretném, hogy legyen idő magamra, a családomra, a zenémre…
… a kutyádra…
Az, ugye, én vagyok. Két test, egy lélek.
Korábban Jónás Verával, egy szociológussal és egy zeneszerzővel beszélgettünk egy írásunkban arról, miért nehéz a nők helyzete a zeneiparban, miért nincsenek igazán nagy női szupersztárok Magyarországon.
De miért, itt vagyok én!
Mégis Azahriah, a Halott Pénz meg Krúbi tölti meg az Arénát.
Jobban kell csinálni, mint ők. Én nagyon nem gondolom azt, hogy a magyar nőknek az itthoni zeneiparban nehéz a helyzetük. Most töltötte meg Sisi az Akvárium Nagyhallt.
Milyen saját tapasztalataid vannak e téren, mit gondolsz a nők helyzetéről a zeneiparban?
Azt, hogy dolgozni kell.
Én nem azért nem töltöm meg a Puskás Arénát, mert nő vagyok, hanem mert olyan zenét csinálok, ami nem tölt meg egy Puskás Arénát. Amit Azahriah csinál, az megtölti. Engem soha senki nem nyomott el. Nem azért nem vagyok Budapest Park headliner, mert nő vagyok, hanem mert nem követi a zeném a trendeket egy az egyben.
Azahriah ki is mondta: Magyarországon könnyű egy per egyes popzenét írni, csak itthon a művészek szeretnének különlegesebbek lenni. Minél inkább követi valami a trendeket, annál eladhatóbb lesz, ez tiszta üzlet.
Abban a cikkben a 30Y turnémenedzsere nagyon hasonlót emlegetett: nem sztárok, hanem trendek vannak.
Ez így van. Említetted Jónás Verát. Imádom a zenéjét, de azt nem fogja meghallgatni egy Puskás stadionnyi ember, pedig nagyon jó zenét csinál. Ha meg akarsz tölteni ezrekkel helyszíneket, ahhoz a legemészthetőbb dolgot kell csinálnod, ami az egyszerű popzene.
Nem feltétlenül azt mondják, hogy el vannak nyomva, hanem hogy a férfiak által dominált iparról van szó, amelyben nehezebb a pálya. Hogy előfordul, hogy magyarázkodni kell, miért vannak ott egy helyszínen: hogy zenélni jöttek, nem grupik.
Nekem soha nem kellett érte magyarázkodnom. Ettől függetlenül természetesen találkoztam már olyan férfiakkal a szakmában akik minősíthetetlenül nyilvánultak meg.
De itt a nemek szerintem már csak arra jók, hogy az igazi egyenlőség kérdéséből genderhisztivé duzzasszuk a problémát.
Nem találkoztál ilyen esetekkel?
Egyszer volt olyan megnyilvánulás egy vidéki helyszínen, hogy talán egy hangosító szólt be valami szexistát. Elküldtem melegebb éghajlatra, aztán nem szólt be többet. Szóval nem találkozom nagyon ilyenekkel. Mindezt úgy, hogy elég baloldali-liberális beállítottságú embernek gondolom magamat: ha gyerekekkel, állatokkal szemben valaki nem fair, attól teljesen rosszul vagyok. De ezt az egész vekengést nem értem. Dolgozni kell. Ha nem tetszik, hogy nem hallgatnak elegen, akkor csinálj könnyebben emészthető zenét.
Ha a külföldi példákat nézzük: ha tizenöt éve valaki olyan zenét csinál, mint mondjuk most Billie Eilish, akkor ráütik, hogy rétegzene, és nagy eséllyel nem lesz belőle világsztár.
Trendek. És a trendeket sosem Magyarország diktálja. Ebből az országból nem fog trend kirobbanni, az egészen biztos, legfeljebb kerítésépítő-trend. Kerítéseket építsünk rohadt gyorsan, nagyon sokat.
Tervezel a dalaidban politizálni?
Nem feltétlenül. A politikával is úgy vagyok, hogy minél messzebb van tőlem, annál jobb. Ha kilépek innen, és elmegyek a villamosig, négy „Brüsszel támad” tábla fog velem szembejönni. Még a zenében is ezt hallgassam? Ma már mindenki mindenben állást akar foglalni, közben meg az embereknek semmi másra nincsen szükségük, csak arra, hogy legyen valaki, aki megérti őket, aki szereti őket, és aki megkérdezi, hogy vagy, hogy érezzék, hogy nincsenek egyedül az érzéseikkel.
Ezek szerint nem tervezel beleállni a közéleti témákba.
Amíg nem kezdenek el sorozatosan kisgyerekeket és kutyákat kínozni az emberek, addig nem. De visszatérve a csajokra: ott a Schoblocher Barbi vagy a Lábas Viki, tök jól megy nekik, egyszerű popzenét csinálnak.
Mégsem headlinerek.
Mert a Blahalouisiana és a Margaret Island is oldschool. Ami még itt fontos szerintem, hogy nekem például olyan a közönségem, hogy egyszer sem fordult elő olyan, hogy bárki bekiabált, tiszteletlen vagy matarészeg volt. De minél nagyobb egy produkció hallgatottsága, annál sokfélébb lesz a közönsége is. Voltam már olyan nagy koncerten, aminek a közönségében nem éreztem jól magam. Tehát ezek szerint az sem jó, ha nincs nagy siker, meg az sem, ha van, mert akkor viszont akkor számolni kell azzal, hogy nem lesz mindig mindenki felvilágosult egyenlőségpárti.
Ha már a női egyenjogúságnál tartunk a zeneiparban: kikerült az arcod a Times Square egyik kivetítőjére egy Spotify-kampánynak köszönhetően. Nem ellentmondás ez egy kicsit azzal, hogy úgy érzed, már megvalósult az egyenjogúság? (A Spotify 2020-ban indította el EQUAL című kampányát a női előadők népszerűsítésére, korábban Ohnody, azaz Hegyi Dóra is szerepelt már benne – a szerk.)
Én hiszek az egyenlőségben, és nem hiszek az egyenlőtlenségben. Számomra ez természetes, így nevelkedtem. Azért, mert nem érzem magam elnyomva, attól, még nem gondolom, hogy ne lenne helyem a kampányban.
Hiába természetes ez egyéni szinteken, a társadalomba rendszerszinten nem ez ivódott be. Az említett cikkben is azt nyilatkozták, hogy mint minden más hasonló törekvésnél, itt is kell egy túlzó hullám, ami után beáll a norma.
Persze, ez így van. Nincs is ezzel baj, csak ne nekem kelljen fáklyát ragadnom. Sokszor kaptam meg azt a kritikát, hogy nem állok ki emellett a dolog mellett. Lehet én vagyok az egyetlen ebben az országban, de engem nem nyom el senki, és soha nem is volt ilyen. És lehet, hogy azért, mert lázongó típus vagyok, akinek nagy a szája és hangos. Ha én a Times Square-re kikerülhetek, akkor én kikerülök. Hiszek az egyenlőségben, gyakorlom az egyenlőséget. A viselkedésemmel azt gondolom, hogy példát is statuálok az egyenlőség terén, ezáltal hirdetem is, de tőlem még tényleg nem kérdezte meg senki, hogy a fellépés helyett a backstage-be jöttem-e.
Hogyan jutott el az arcod a Times Square-ig?
Fogalmam sincs, hogy történt. A menedzsmentem szólt, hogy ez lesz, én meg borzasztóan örültem. Akkor volt a turbinás koncertem, minden perc be volt osztva, és nem tudtam annyira erre koncentrálni. De örültem neki, borzasztó boldog voltam. Pont jól jött: év végére, feltorlódtak a dolgok, volt a turbinás koncert, klipet csináltam, pedig nem szeretek klipeket forgatni, de az is nagyon jó volt. Doór Matyival elkezdtem az új lemezemet írni. Szóval összejöttek a dolgok, és nagyon örültem neki. Év végére végre mintha csokorba rendeződött volna minden, ami nagyon kellett.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Minek mindennek kellett csokorba rendeződnie?
Nyárra nagyon elfáradtam, nem tudtam írni. Tavaly kijött az Ima, tavasszal a kislemezem, de már azt is úgy kellett kikotornom magamból, én pedig utálok úgy írni, ha muszáj. De ha az embernek megvan az első nagylemeze, utána már nincs olyan, hogy jól van, Zsófikám, majd írogatsz, ha tudsz. Ott volt egy fél év, amikor alig tudtam írni, borzasztó volt. Matyi segített át ezen a féléves alkotói válságon. Nagyon szeretek zenét írni, ezért óriási küzdelem, amikor nem jön. Ha meg nem jön, akkor nem jön, lehet nyomogatni, hogy jöjjön már, de az sosem lesz olyan.
Van praktikád arra, hogy mégis jöjjön?
Annak az elfogadása, hogy nem jön.
Tehát leteszed a feszültséget, és az segít?
Az segít, hogy nem foglalkozom vele. És akkor elkezdek agyalni, hogy jó, megcsinálok egy lakberendezői sulit, másnap jön is egyből négy sor. Viccen kívül, amitől visszajött nekem minden, az az egészséges életmód. Nincs bulizás, sok alvás, reggeli kelés, jó bioritmus. A nyár ennek pont az ellenkezője: éjjel játszom, hajnalra érek haza, és ebből egy csomó van, minden felborul, nekem meg nagyon kell a rendszer, ha nincs, jön az alkotói válság. De egyébként más is volt ebben a megrekedésben: az Ima a mindenem volt. Abban az utolsó sejtemet is benne hagytam. Kifogytam a mondanivalóból, mert úgy éreztem, hogy mindent elmondtam. Van benne két szám, a Tükör meg a Csend. Amikor megírtam őket, ott álltam a stúdióban, és néztem: miről szól ez a szöveg? Mármint nyilván tudom, én írtam, de mégis honnan jött? Aztán eltelt egy év, és mindkettő aktuális lett az életemben. Ez annyira fura.
Kiürült minden az életemből nyáron. Egyedül maradtam, minden szar volt, magányos voltam, minden összejött. És akkor döbbentem rá, hogy az életem most olyan, mint a Csend. Amikor a dal született, minden jó volt, és mégis írtam két ilyen számot.
Ha jól értem, egyáltalán nem abban az állapotban voltál akkoriban, mint amiről a dalok szólnak. Hogyan sikerült akkor mégis ilyen számokat írnod?
Ez a durva, hogy fogalmam sincs. Ilyenkor csak ott vagyok a stúdióban és írok. Kész van, néha nem is értem, mi ez, de mégis kitalálok hozzá valamit, hogy miről szólhat. Aztán egyszer csak megérkezik az életembe, és rájövök, miről szól.
A lottószámokat nem tudod megírni előre?
Pont mostanában beszélgettünk erről a tesómmal, hogy ezek után lottóznom kéne, mert szeretnék egy saját lakást.
Amíg ez megtörténik, mi a terv?
Készül a következő nagylemez, március 8-án mutatom be az Akváriumban. Úgy néz ki, hogy lesz egy önálló estem is a Müpában, amit nagyon szeretnék megvalósítani. Olyan hangszereket akarok használni, amiket eddig nem. Fel szeretnék építeni egy olyan show-t, aminek narratívája van, nem sima koncert, hanem egy előadás. Kevesebb, de grandiózusabb dolgot szeretnék csinálni. Közben nagyon szívesen megyek és játszom, de szeretném úgy pozícionálni a produkcióimat, hogy egyre komolyabb legyen.
Távlatokban gondolkodsz a karriereddel kapcsolatban. Mi a legfőbb célod?
Az, hogy negyvenéves koromra megkérdőjelezhetetlen produktumot adjak ki a kezemből. Értéket, ami fel van építve. És ami fel van építve, az az én gondolkodásom szerint tovább is tart. Rettegek a kiégéstől például. A haláltól nem félek, de a kiégéstől nagyon. Ezért próbálok mindent megtenni annak érdekében, hogy a legemberibb módon történjenek a produkció körül a dolgok. Nálunk a zenekar tagjaival nagyon szoros a kapcsolatunk. Rendszeresen összeülünk együtt főzni, ismerjük egymás családjait. Azt akarom, hogy ez ilyen természetes, emberi maradjon.
Ezek szerint a kiégéstől, nemcsak mint kreatív kifulladástól félsz, hanem mint eltávolodástól is?
Igen. Ha már annyira sok a dolgod, hogy nincs időd igazán odafigyelni a másikra. Stresszelsz, nem bírod, csak rohansz saját magad után, nem tudod magad kipihenni, egyszerűen belefáradsz, és nincs már kedved ezt csinálni, és nem tölt már, csak merít.
Mi a kiégés ellenszere?
A lassú építkezés.
Tervben van, hogy visszamenj külföldre?
Igen, de csak ha a férjem nem magyar lesz.
Miért?
Mert máskülönben nehezen látom magamban azt az indíttatást, hogy elmenjek innen. Tehát ha nem a szerelemért, akkor jelenleg semmiért nem tudnék innen elmenni.
Karrierért sem?
Nem, mert itt a családom.
Én nagyon szeretek lemenni a piacra, magyarul kérni a fokhagymát. Anyámékkal lenni. A Városmajorban felszedni a kutyám után a piszkot. Jól elvagyok itt, de nagyon-nagyon jó lenne nekem, ha nem itthon öregednék meg, illetve talán a gyerekeimnek lenne jó, ha picit nyugatabbra élnének majd.
