„Fiúk, én csak a munkámat végzem, kérem, hagyjatok békén!” – ezt mondogatta az őt körbevevő hiénáknak a magányos futó

– Arat Shiban rengeteget kell majd futnunk – figyelmeztet Birhanu.

Birhanu Addisie volt az első azon számos futó közül a Moyo Sportsnál, akik egy kis klubból érkeztek Etiópia északi, hegyvidékes részéről a gondari Amhara Vízműépítő Vállalat támogatásával. Egy kőhajításnyira nőtt fel Etiópia legmagasabb hegycsúcsától, a 4550 méter magas Ras Dashentől, és a futóversenyeken nyert pénz egy részét arra fordította, hogy egy kis családi vállalkozást indítson, amely a turistákat vezeti fel a csúcshoz. Abere és Selamyhun ugyanabból a klubból jöttek, és az ő ajánlására igazoltak át a Moyo Sportshoz. Amikor hallottam, hogy maratonedzésről beszél, úgy döntöttem, szeretném elkísérni Birhanut néhány edzésre, amelyeken a római maratonra készül.

– Szerintem vigyük el Fasilt is magunkkal – mondja némi gondolkodás után.

– Miért őt? – kérdezem.

– Mert Fasil őrült, azért.

– És az jó?

– Igen, az jó, ha őrült – mondja vigyorogva.

Hogy lehet öt kiló súlyfelesleggel három hét teljes kihagyás után mindössze öt hét alatt eljutni odáig, hogy 2.09-es maratont fusson az ember?

Birhanu az utolsó két versenyét nem futotta végig, és jóllehet az edzéseken néha villantott szép teljesítményeket, nagyon úgy tűnt, hogy nincs már meg benne az a tűz, ami ezen a szinten feltétlenül szükséges a sikerhez. Hat hónappal korábban a sanghaji maratonon az első öt kilométert képes volt 13.32 alatt lefutni, ami kész öngyilkosság. Nem is bírta sokkal tovább. Amikor erről faggatom, azt mondja, a „vízpárával” volt gondja, ami az úttestről szállt fel. A következő versenye Nigériában volt. A felkészülés során kérdezem tőle és a barátjától, Aberétől, hogy érzik magukat:

– Kemény lesz – mondja Abere –, de én elhatároztam, soha többet nem lesz olyan, hogy nem futok végig egy versenyt, még ha elájulok is a célnál.

– Nem tudom, Mike – csóválja a fejét Birhanu –, azt mondják, nagyon meleg lesz.

Küldök egy SMS-t Malcolmnak, a menedzserének, hogy szerintem Birhanunak baj van az önbizalmával. Abere nyolcadik lett, négyezer dollárt nyert, és a Twitteren megjelenik róla egy kép, amint a cél után ledől egy matracra, és önkéntesek vizet locsolnak a fejére. Birhanu 15 kilométer után kiállt, megint a lábával nem stimmelt valami. De most egy kicsit többről volt szó, mint „vízpáráról”. Az egyik nigériai futó megrúgta a rajtnál, meséli.

– Verseny közben az ember csak egy dologra koncentrálhat – mondja később. – Nem figyelhetsz egyszerre a futásra, arra, hogy megvédd magad, meg a hőségre is.

Hailye és én a Hirut Caféban találkozunk vele, amikor visszatér Nigériából. Pizzát rendel. Hailye felvonja a szemöldökét, de nem szól semmit. Birhanu így is eléggé maga alatt van. Az olasz ételek iránti vonzalma idővel olyan szintre jutott, hogy a többiek ezt már Birhanu-pizzának nevezik. Pár héttel korábban én is láttam, hogy ugyanitt egy hatalmas tál spagettit falt be, majd rendelt még elvitelre egy pizzát. Kifelé menet rám vigyorgott:

– Tudod, ha éjjel megéheznék…

Arról beszélgetünk, mi volt Nigériában, és elmondja, hogy nem érezte magát valami jól a verseny előtt. Aztán előadja azt a gondolatot a fókuszálásról, hogy csak egy dologra szabad koncentrálni, és nem szabad, hogy „megosztott legyen az elménk”. Most úgy döntött, mindent száműz a fejéből, és a következő hetekben csak a római maratonra koncentrál.

Hazafelé menet Hailye megjegyzi, hogy szerinte a nagyböjt épp kapóra jön.

Még ötvenöt nap van húsvétig, ez pedig azt jelenti, hogy Birhanu addig nem eszik sem húst, sem tejterméket.

Az ortodox keresztények, akik között sok a vegán, ezt a kizárólag zöldségeket és gabonát tartalmazó étrendet tartják egész évben szerdán és pénteken, illetve a böjtök alatt végig. Hailye úgy gondolja, a nagyböjt most segíteni fog Birhanunak. Kezdve azzal, hogy nem lesz több pizzázás. Ezzel egyetértek, de úgy vélem, az átalakulás nemcsak az étrend vonatkozásában, hanem pszichológiai szempontból is fontos lesz. A böjt radikális szakítást jelent a korábbi életmódunkkal, kiváló lehetőség test és lélek megtisztítására, az újrakezdésre. Legközelebb, amikor találkozom Birhanuval, azt kérdem tőle, szerinte öt hét tényleg elég lesz-e felkészülni a maratonra.

– Öt hét nagyon hosszú idő – mondja, és mélyen a szemembe néz. – Ha az ember úgy edz, mint én.

– És a nagyböjt nem nehezíti a dolgot?

– Az a jó, ha nehéz, Mike – mondja erre. – Ilyen a maraton.

Abból indulok ki, hogy az első hét viszonylag laza lesz, hogy bele tudjon rázódni újra az edzésbe.

– Mindennap két-három órát futunk a csapatedzésen túl – mondja. – Még vasárnap is.

A vasárnap az etióp futók számára hagyományos pihenőnapnak számít.

– Vasárnap három óra lesz – mondja. – A három óra az jó.

Megbeszélte Fasillal, hogy másnap két és fél órát futnak az Arat Shinál. Az Arat Shi szó szerint azt jelenti, hogy „négyezer”, ez a becsült magasság. Igazából ennyire nem magas, de szokás szerint a magasságba vetett hit számít. Idén előbb érkezett a belg, a hegyvidéki esős évszak, amely általában csak két hétig tart, de most úgy tűnik, kihúzza egészen az igazi esős évszak kezdetéig.

Az erdő egyes részein agyagos a talaj, a piros-barna sár úgy ragad rá a sportcipő talpára, hogy szinte képtelenség leszedni. Ez a másik ok, amiért az Arat Shit választják. Így sokkal nehezebb. Márpedig a nehéz, az is jó.

Amikor Fasillal másnap reggel pár perccel hat előtt találkozunk, még sötét van. Arra számítok, hogy fáradt lesz, hiszen előző nap reggel 39 kilométert futott, és este még 9-et, de az arcán most is ott a széles mosoly, és alig várja, hogy elkezdjük.

– Fasil száz százalékban emocionális – magyarázza Birhanu.

És úgy tűnik, épp ettől lesz ő a legjobb vezető egy két és fél órás hegyi futáshoz.

– Nem vagy fáradt? – kérdem tőle.

– Soha nem vagyok fáradt – nevet rám.

Ez a négyszavas mondat errefelé szinte szállóigének számít, jóllehet amharául csak egyetlen szó: aldekemegnem.

Akkor talán indulhatunk is.

Az Arat Shi húsz percre van gyalog a lakhelyünktől, és már akkor korog a gyomrom, amikor odaérünk. Végigmegyünk néhány macskaköves utcán, hullámlemezekből összetákolt bódék között, az újonnan épült fura, nagy épületek után. Birhanu és Fasil mindegyikről tudja, hogy kié. Az egyikben az Ethiopian Airlines pilótái laknak. Mercedesszel járnak, és állítólag rengeteget keresnek azzal, hogy vámmentesen hoznak haza mindenféle holmit. De a legtöbb házban futók laknak.

– Ez nem akármi – biccentek az egyik épület felé.

– Hagos Gebrhiwet – mondja Fasil, utalva a híres etióp 5000 méteres síkfutóra, aki érmes lett az utóbbi két világbajnokságon, és azon kevesek közé tartozik, akik elmondhatják magukról, hogy lehajrázták Mo Farah-t.

– Ez meg itt már kész palota – mutatok a háromemeletes házra, amelynek hatalmas terasza mellett észreveszem a három biztonsági kamerát is.

– Gete Wami – vigyorog Fasil.

Emlékszem Getére, korábban ő volt 10 000 méteren a világbajnok, és megnyerte a berlini maratont is, méghozzá Paula Radcliffe ellen.

Ezek a házak remekül példázzák, mekkora pénzek vannak ebben a sportágban.

Ahogy megyünk fel a dombon, a hullámlemezekből épült bódék átadják helyüket a fakerítéseknek, és a soukok egyre sűrűbben követik egymást. Ezek amolyan kis falba vájt boltocskák. Minél feljebb vannak, annál kisebbek, és a banánt annál drágábban adják. A városban még 15 birr az ára, félúton felfelé már 16, az erdő szélén pedig már 17-et kérnek érte. Érthető, hiszen nem könnyű felhozni ide az árut. Az erdő felé vezető úton három templom mellett is elmegyünk, Fasil és Birhanu mindegyik előtt meg is áll egy percre, keresztet vetnek, fejüket lehajtva elsuttognak egy fohászt. Én meg zavartan álldogálok, mert én vagyok az egyetlen errefelé, aki úgy el tud menni egy templom mellett, hogy észre sem veszi. Tegnap délután az évszakra nem jellemző módon rengeteg eső esett, úgyhogy mire elérjük az erdőt, a cipőnk máris elnehezült a rátapadt agyagos sártól. Fasil megáll, és próbálja óvatosan lekaparni, mielőtt elkezdjük a futást, aminek szerintem nem sok értelme van, hiszen két és fél órán át ilyen talajon fogunk futni.

Szokás szerint lassan kezdünk, kanyarogva haladunk a fák között. Mostanra már hozzászoktam ehhez a futáshoz, és meg sem lepődöm, amikor Fasil hirtelen megkerül egy fát, és elindul visszafelé, vagy egy 90 fokos fordulatot tesz, amikor egy alacsonyan belógó ág állja útját. Cikcakkban haladunk, mint a vitorlások széllel szemben, fel a hosszú emelkedőn, aztán le egy vízmosásba.

Ez az útvonal az eddigieknél is nehezebbnek bizonyul, Fasil pedig direkt a legmélyebb sárba visz be minket, ahol a legpuhább a talaj. A vízmosásból csak egy út vezet felfelé: át a tüskés bokrok között, egy tüske bele is áll a fejembe.

Pár percig óvatosan haladunk felfelé a szúrós növények között, a fák kiálló gyökereiben megkapaszkodva, majd miután kiszedtem a tüskét a fejemből, megpróbálkozom egy kérdéssel:

– Nem lehetne, hogy a könnyebb úton menjünk ott fent?

Fasil rám vigyorog, majd megvonja a vállát, mintha csak azt kérdezné: „Abban meg mi lenne a pláne?”

De nekem néhány perc után már kezd nagyon elegem lenni. Először Fasilból, aztán magamból. Tudom, hogy csak azért van rosszkedvem, mert kimerültem.

– Na jó, én felmegyek, és keresek valami helyet, ahol könnyebben lehet futni. Ma egyedül futok.

– Ne, arról szó sem lehet! – mondja ő. – Errefelé rengeteg a hiéna.

Aha. Akkor inkább követem a völgyben. A göcsörtös fák a rajzfilmbe illő hosszú tüskéikkel egyre inkább úgy néznek ki, mint a bozótos Az oroszlánkirályban. Ami igaz, az igaz: engem is figyelmeztettek, hogy az erdő bizonyos részeire ne menjek, és hallottam olyan történeteket, hogy az elmúlt években a hiénák nemegyszer rátámadtak az egyedül futókra az erdőben.

Fasil is mesélte, hogy egyszer véletlenül egyedül futott ki egy tisztásra, és hirtelen azt vette észre, hogy egy pillanat alatt körbevették. Erre ő lassan hátrálni kezdett, és így szólt hozzájuk: „Fiúk, én csak a munkámat végzem, kérlek, hagyjatok békén!”

Azt mondja, ez bejött, de azért ha egy mód van rá, ezt a kalandot inkább kihagynám. Úgyhogy nincs mese, megyek velük tovább a sárban.

Hátranézek, hogy lássam, Birhanu hogyan boldogul. Mintha csak lebegne, sugárzik róla a derű. Két melegítőt vett fel, hogy egy kicsit nehezítse a dolgát, de még így sem látok egyetlen izzadságcseppet sem a homlokán. Mostanra már jó három centi vastag, ólomnehéz sárréteg húzza le a cipőnket. De ő csak bátorítóan mosolyog rám. Pontosan erre gondolt, amikor Fasilt választotta vezetőnek. Kettejük közül egyértelműen Birhanu a tapasztaltabb futó, aki már megnyerte az Amhara Regionális Bajnokságot 10 000 méteren, és többször versenyzett külföldön is. Ezért az ember azt hinné, az a természetes, hogy ő vezeti a futást az edzés során. Viszont teljesen lenyűgözi Fasil „frissessége”, ahogy ő mondja: nincsenek berögződött szokásai meg szilárd elképzelései arról, hogy milyennek kell lennie egy edzésnek, ezért vele mindig érdekesebb futni. Felvonszoljuk magunkat egy újabb meredek emelkedőn, leheletünk fehér ködként lebeg a reggeli borult égbolt alatt.

Végül csak kiérünk egy tisztásra, ahol valamivel szabadabban futhatunk, ahogy mások is szoktak. Fasil különösen élvezi, ha a sűrű erdőben kezdheti a futást, a hegy szélén, ahol az embernek tényleg minden lépést át kell gondolnia, mert nagyon nem mindegy, hova teszi a lábát, ide-oda cikázhat a gyökerek és a belógó ágak között, és csak akkor jön ki a tágasabb térre, amikor már bemelegedtünk. Ahogy szép lassan növeljük a sebességet, Fasil bedől az élesebb kanyarokban, amikor megkerül egy-egy fát, majd felgyorsít az egyenletesebb talajon, aztán megint fékez, amikor egy facsoporthoz vagy egy sziklás lejtőhöz ér. Azzal, hogy ilyen kemény erdei terepet választottunk kezdésnek, biztosítottuk, hogy ne gyorsuljunk be túl korán.

A tisztáson aztán megnyújtja a lépteit, és tényleg rákapcsolunk.

A futás tempója az adott környezettől függ: könnyű terepen gyorsan futunk, aztán amikor megint jön az erdő vagy valami sziklás rész, lelassulunk.

Ahogy kezdek fáradni, a kilátás egyre gyönyörűbb, de nem igazán tudom élvezni. Amikor fel tudok nézni, épp csak látom a várost, amelyre ma reggel felhőtakaró borul egész hosszan, végig a fennsíkon. De a figyelmem egyre jobban beszűkül: csak Fasil lábnyomát figyelem, és nem állok meg. A periferikus látásommal csak halványan érzékelem a mezőket és a fákat magam körül. Eukaliptusz, eukaliptusz, gyökér, tisztás, bokor, eukaliptusz. Igen, a figyelmem most már egyre inkább befelé irányul. Arra, ahogy a lábam minden egyes alkalommal a talajhoz ér. Ahogy a tüdőm felsír. A lábamban égő fájdalomra. „A tökéletes, zavartalan figyelem maga az imádság” – írta a filozófus Simone Weil. Számomra a futás volt mindig is az, ami a legközelebb áll a vallásos élményhez. Az utolsó óra elmondhatatlanul lassan telik el.

Végül csak megállunk. Jó néhány kilométerre a kiindulópontunktól. Pontosan két és fél óra telt el, úgyhogy az edzés véget ért. Fasil az utóbbi percekben gyakran pillantott az órájára, de nem akarok szólni neki, hogy lejárt az idő. Ha több mint néhány másodpercet ráhúz, az azt jelenti, hogy képes akár tíz percet is rátenni csak azért, hogy valami szép kerek számot kapjunk a megtett távot illetően, de nekem ehhez ma semmi kedvem. Aztán durván köhögni kezd. Úgy látszik, nem csak én szenvedtem meg ezt az utolsó dombot, nem csoda, hiszen tegnap nagyon kihajtottuk magunkat. A mellkasát tapogatja.

– Akayelegn – mondja. – Éget.

Ő és Birhanu ezután szinte egyből elkezdi a gyors sprinteket, a sár végre lerepül a cipőjükről.

– Szerinted ez tényleg jó ötlet ilyen hosszú futás után? – kérdezem Birhanutól angolul.

Nem érti pontosan, úgyhogy csak ennyit mond:

– Gyere! – és int, hogy én is csatlakozzam a gyakorlathoz.

De az én lábam ezt már nem bírja. Leülök egy nagy sziklára, és megvárom, amíg befejezik. Fasil tényleg őstehetség, még csak egy éve kezdte a futást. Mintha csak szőnyegen futna, a talpa elülső részét keményen belevágja a talajba, és a két karjával is erősen hajtja magát. A mozgása talán egy kicsit darabos, de az ember így sem mondaná meg róla, hogy kezdő. Birhanu pedig könnyedén halad, magasra felvágja a lábát, cipőtalpa csak úgy villog mögötte, ahogy „követi Fasil lábát”. Négy hosszt futnak teljes összhangban, közben egy pásztorfiú jelenik meg a nyájjal. Az állatokat gyorsan eltereli az útból, és hangosan biztatja a futókat, amikor elszáguldanak mellette.

Az órám szerint 31 kilométert futottunk 4.45 per kilométeres tempóval. Nem tűnik valami gyorsnak, főleg ahhoz képest, hogy mennyire kikészültem, de Birhanu azt mondja, hogy „azért ebben volt egy-két dombocska is”. Egy-két dombocska, na persze.

Jó, ha a két és fél órából 10 percet haladtunk vízszintesen, szinte ég a vádlim, ahogy próbálok egyáltalán megállni a meredek szakaszon.

Birhanu úgy szökken egyik lábáról a másikra, mint egy bokszoló, mintha a futás lendülete még mindig vinné tovább. Teljesen magánkívül van:

– Holnap három órát futunk! – lelkesedik. – A levegő annyira kedves!

Egyébként ezt is sokszor lehet hallani. A futók gyakran különböző jelzőkkel illetik a levegőt az erdő egyes részein: „kedves”, „különleges” vagy „erős”. Az edzőnk, Meseret úgy véli, hogy ez valami téves megközelítése a tengerszint feletti magasság hatásának.

– Tudod, azt hiszik, hogy minél magasabban vagyunk, annál több oxigén van a levegőben – mondja nekem. – Meg hogy magából a levegőből is lehet energiát szerezni. – Csóválja a fejét. – Képtelenek felfogni, hogy az energia az ételből származik – mondja. – Azt hiszik, az energiát a levegőből meg a fáktól kapják, és enniük már nem is kell. Azt hiszik, ők is olyanok, mint a növények!

Ami azt illeti, szerintem ők is ugyanúgy értik a lényeget, mint Meseret. Aki itt edz, annak valóban több oxigén jut a vérébe, mert az alacsony oxigénszint beindítja a természetes eritropoetin- (EPO-) termelést, ami aztán stimulálja a vörösvértestek termelését, ezáltal növelve a vér oxigénszállító képességét. Ennek pedig az az előnye, hogy amikor az ember visszatér az „alacsonyabban” fekvő térségbe (le egészen 2500 méterre), több energiája lesz.

Arról nem is beszélve, hogy amikor idefent vagyunk, messze a nyüzsgő város felett, az olyan érzés, mintha túllépnénk a hétköznapi életünkön, és valamilyen magasabb rendű varázsvilágba kerülnénk. Idefent nincs senki. Csak mi vagyunk, és a hiénák. Olyan érzés, hogy valami bátor dolgot csinálunk. Valami különlegeset.

Az edzés után még negyven percig tart a hazaút, én pedig már akkor éhes voltam, amikor elindultunk. Fasil folyton a vállamat veregeti:

– Dekamah zare? – kérdezi szinte percenként. – Fáradt vagy?

– Igen – felelem neki angolul –, és egész jól kibírtam volna anélkül is, hogy veled futom végig a legnehezebb és legveszélyesebb szakaszt úgy, hogy közben órákon át esélyem sincs hazajutni.

Erre csak mosolyog, és azt mondja:

– Ayzoh, ayzoh! – (Csak így tovább!)

Aztán az ingerültségem is lassan alábbhagy, ahogy lesétálunk a hegyről. Úgy érzem magam, mint egy durcás kölyök egy hosszú utazáson. Lassan vonszolom magam. Fasil nagyon frissnek tűnik, szökellve lépked, és a kezét is lóbálja. Lefelé menet szeretetteljesen megfogja a kezem. Az etióp férfiak körében ez gyakori gesztus, eleinte nagyon meglepett, de mostanra már hozzászoktam.

– Ayzoh! – mondja megint.

Ez a futás tényleg kemény volt, de most már vége, és vár ránk a pihenés. Szegény Fasil, nem ő tehet róla, hogy sokkal erősebb, mint én. Örülök, hogy nem értette az iménti hisztimet.

Hazafelé megállunk egy tellára – ez egy könnyű, világos sör. Én egy fatuskón ülök, óvatosan kortyolgatom az italt, kiveszem belőle az oda nem illő szívószálat, és szeretném is oltani a szomjam, ugyanakkor nem akarom a gyomromat sem megterhelni. Fasil gondolkodás nélkül leenged két litert, és úgy néz ki, mint aki képes lenne most rögtön lefutni még egy ilyen kört.

Michael Crawley: Felhők felett futni

Fordította: Bujdosó István

Park Könyvkiadó, 2022