A 2017-ben a Viasaton elrajtoló Feleségek luxuskivitelben néhány gazdag nő celebbé avatásán túl annyit egész biztosan elért, hogy a kőgazdag magyar luxusfeleségekről már ne csak az időközben Várkonyi Andreával kiegészült Sarka Kata-Rogán Cecília által fémjelzett liga jusson eszünkbe, hanem Köllő Babett, a kizárólag fodrászok által mosott hajkoronák és a vaginagőzölés.
Az Egyesült Államokban pofátlanul nagy sikerrel futó The Real Housewives of-franchise 2006-os indulásakor a Született feleségek sikerét lovagolta meg. Az első széria – a The Real Housewives of Orange County – egy olyan zárt lakóközösség háziasszonyait mutatta be, akik hihetetlen jómódban élnek, dokumentarista stílusban közelítette meg a hétköznapi ember számára felfoghatatlan problémákkal küzdő, luxusba csomagolt háziasszonyokat. Volt rá kereslet, a franchise világszerte népszerű, Amerikán kívül eddig Lagostól Amszterdamon át Athénig követte a jómódú nők cívódásait, 2017-ben pedig Magyarországra is elérkezett, igaz, akkor még más címen.
A Feleségek luxuskivitelben egészen új típusú trasht hozott a tévénézők életébe hat évvel ezelőtt: ötvözte az embereken röhögést a gazdagokon élcelődéssel, amely a kezdetekben még viszonylag szórakoztató mederben csordogált, aztán a koronavírus-járvány alatt megtépázott két utolsó évadban már fullba nyomta a kretént. A sorozat ekkor már látványosan küzdött azzal, hogy leakasszon valahonnan szerepelni vágyó gazdag nőket, az sem volt baj, ha sem feleségeket, sem luxust nem mutatott már.
A Feleségek luxuskivitelben elérte azt, amit egy sikeres trashreality csak kívánhat: senki nem nézte, mégis mindenki tudta, mi folyik benne, ennek megfelelően ki is termelt olyan celebeket, akiket máig nem lehet levakarni a képernyőről: többek közt Köllő Babett, Szegedi Fecsó, Vasvári Vivien és Csősz Boglárka neve is innen égett bele nemcsak a nézők agyába, de a kereskedelmi tévés újrahasznosításokat levezénylő szakemberek telefonkönyvébe is. Az RTL aztán átvette a formátumot, amely először csak az RTL+-on folytatódott volna, később mégis egészen jó műsorsávba küldték az RTL-en: minden hétköznap este háromnegyed nyolctól lehet követni a magyar luxusnők mindennapjait.
Az új felhozatalban – angol címében, a The Real Housewives of Budapestben megőrizte a franchise címadását – NER-háziasszonyokat még mindig nem találunk, csak hét budapesti nőt, akik három jól elkülöníthető kategóriába sorolhatók, és ez komoly konfliktusforrása is lesz a realitynek:
- gazdag családba született, jómódban felnövő nők: ilyen a sorozat egyik legtöbb konfliktusát generáló Kalmár Paulina, aki édesanyjával, Pálfiné Paulinával szerepel a műsorban. A mezőgazdasági birodalmat felépítő családfőnek köszönhetően mindketten évtizedek óta luxushoz vannak szokva, ennek megfelelően az ötcsillagos szállodákat már szocreál „utasellátónak” látják, nyilván a többi luxusháziasszony felháborodására
- a gazdag férfi mellett kiteljesedni próbáló nők: ilyen például Micheller Mónika, aki az egyik leggazdagabb görög családba került be barátjának, Dinónak köszönhetően
- a selfmade-milliomosok: a tanácsadóként dolgozó Solomon Zsuzsa például nem hagyja ki az alkalmat, hogy megemlítse: Kőbányáról jutott idáig, de szerepel többek közt a műsorban a Cápák közt egyik sikeres befektetője, Apró Anna; vagy Szécsényi Violetta, aki ugyancsak elmondja: szegénységből érkezett, önerőből épített milliókat.
Ebből már jól látszik, hogy nemcsak egymás vagyona vagy gardróbjának mérete fogja arra késztetni a szereplőket, hogy ilyen jellegű sajátos mérési módszerekkel állapítsák meg, ki is a város igazi királynője, hanem sokkal inkább az, ki hogyan jutott el odáig, ahol most tart. Az első két epizód alapján már nem elég a milliós óra vagy a több raklapnyi dizájnertáska, ha közben valaki a feneke alá tolta a jólétet, ez a dimenzió pedig egészen furcsa egy olyan felszínes sorozattól, mint amilyen A Város királynői.
Az eredettörténetek felhánytorgatásával azonban ne várjunk iszonyatos mélységeket, hét nőt nézünk, akik a szórendek felcserélésével gyakorlatilag ugyanazt mondják el szegényes színészi eszköztárral: imádják a táskákat, az órákat, a luxust, miközben bőszen aranyásózzák egymást.
Már ez is mutatja, hogy A Város királynői nem is próbál más lenni, mint amit a trash nagykönyve diktál: fáradt polgárpukkasztással próbálja kinyitni a bicskát a gazdaság szempontjából meglehetősen pocsék időkben a hétköznapi emberek zsebében, sovány vigaszt kínálva azzal, hogy kicsit lehet röhögni a gazdagokon. De még azt sem lehet úgy igazán őszintén: a műfaj jellegéhez hozzátartozó művi konfliktusok itt az alacsonyra tolt ingerküszöbhöz képest is fájóan megjátszottak és semmilyenek. Az első epizódban például több mint ötven percen keresztül nézzük azt, ahogy két, elméletben nagyon jó barátnő – erre azon kívül, hogy sokszor elmondják az égvilágon semmi sem utal –, sértett ovis módjára viselkedik, mert az egyik a másik lemondott esküvője napjára szervezett szülinapi bulit, bosszúból a másik a menyecskeruhájában jelent meg a partin. A napi formátum valamelyest előrevetíti, hogy vagy a világ legtermékenyebb írói gárdája dolgozik a sorozaton, vagy nagyon híg lesz a végeredmény – A Város királynői esetében egyértelműen az utóbbi történt. A fölöslegesre nyújtott, semmitmondó konfliktusok ráadásul azért sem ütnek semekkorát, mert minimális erőfeszítések sincsenek arra, hogy a hét nő között valamiféle összetartást, kémiát mutasson a sorozat. Olyan, mintha életükben először találkoznának, majd egy súgógépről kéne felolvasniuk: barátok vagyunk, és megbántottál.
Valószínűleg senki nem gondolta volna, hogy a Feleségek luxuskivitelben valaha szintmérő lesz, most mégis ez a helyzet: Vasváriék a kezdetben jól hozták azt a típusú guilty pleasure-sorozatot, amiről senki be nem vallaná, hogy nézi, mégis belenéz az új epizódokba. A Város királynőiben egyelőre csak egy csapat áskálódó nőt látunk, akik az agyonhasznált dizájnertáskás vágóképek közt hangoztatják: iszonyú gazdagok és utálják egymást.
