Egy magáról megfeledkezett beteg „masszírozást” kért a kórházi nővértől

Bath városában Miss Jane Adeane mitikus, szinte kísérteties néven vált ismertté. „Angyalként” emlegették, olykor „Magas Angyalként” vagy „Fehér Angyalként”, de leggyakrabban a „Fürdők Angyalának” nevezték. Az a szóbeszéd járta, hogy akinek sikerül felfogadnia Jane-t személyes ápolónak, annak a fürdőkúra gyógyulást hoz. A férfiak különösen fogékonyak voltak a babonára. Akit Jane erős karja vezetett le a gyógyvizekhez, újra kisfiúnak érezte magát, akiről anyja gondoskodik; s ezek a férfiak olykor könnyekre fakadtak, ha megérezték homlokukon Jane érintését.

A bathiak ugyanakkor nem mulasztották el szóvá tenni, hogy Miss Jane makacs fiatal hölgy, aki hajlamos mindig kimondani azt, ami éppen eszébe jut, és úgy cselekedni, ahogy éppen kedve tartja. Az úri társaságban többnyire az apját hibáztatták (ha ugyan a „hibáztatás” a megfelelő kifejezés), mert odavolt egyetlen gyermekéért. És Sir William Adeane valóban roppant mód ragaszkodott Jane-hez, boldoggá tette lánya jelenléte a házában, és olykor azon kapta magát, hogy a távollétében nyugtalankodni kezd, mintha ő volna a gyermek, és Jane az imádott anya.

Csakhogy nem Sir William volt a felelős azért, hogy Jane úgy döntött, csakis azt az életutat hajlandó járni, amely saját megítélése szerint helyes. A döntés az övé volt, és csakis az övé, ugyanúgy, ahogy szokatlanul magas termete is, és ő büszke volt mindkettőre. Huszonnégy éves korában sejteni kezdte, hogy eljön majd az idő, amikor ő és impozáns centiméterei olyan tettet visznek véghez, amely lenyűgözi a világot. Hogy ez pontosan mi lehet, arról fogalma sem volt, de ez egyáltalán nem zavarta. Egyelőre ez csak „A Tett” volt, egy fénysugár a lelkében. Tudta, hogy türelmesen ki kell várnia, míg a fénysugár feltárja előtte titkait.

Miss Jane többnyire fehér ruhát viselt. Noha a ruhaujja és a szoknyaszegélye gyakran belelógott a vízbe, vagy bepiszkolódott a vér- és köpetfoltoktól, ő igyekezett a lehető legszebben kikeményíteni és tisztán tartani a hószín holmikat. Makulátlan öltözékét egyúttal enyhe szemrehányásnak szánta a pácienseknek, mert azt látta, hogy a rokkantak zöme, aki elvánszorgott apja Henrietta Street-i rendelőjébe, szörnyen koszos. Szakálluk orrfacsaró fészekként ételmaradékok rothadó darabkáit rejtette. Hónaljuk tócsák láthatatlan lényeitől szaglott, nemi szervük csatornaszagtól bűzlött.És ami a lábukat illeti… Sokukat rettentő köszvény gyötörte, és a lábbelik fel- és lehúzása olyan kínnal járt volna, hogy e szerencsétlenek inkább csizmában aludtak, és ilyenformán napokon, heteken át nem mostak lábat – aminek szörnyű maró következményei voltak.

Jane tehát szentül hitte, hogy a Forró Fürdő vizeiben való megmártózás már csak azért is megkönnyebbülést jelent a betegeknek, mert lemossák testükről a szennyet, és a bőrük végre fellélegezhet. Úgy vélte, hogy fehér egyenruhája – túl a szemrehányáson – olyasfajta tiszta, szűzies gondolatokat sugall, amelyek váratlan enyhülést hoznak a világ kínjaitól megterhelt elméknek. És noha apja és dr. Ross voltak a Henrietta Street-i rendelő valódi orvosai, Jane nem kételkedett abban, hogy ő maga is gyógyító erővel bír. Tudta, amit tudott.

Különféle módszerekkel dolgozott. „Erő a gyöngédség által” – ez volt az egyik leggyakrabban emlegetett mottója. Erős keze, karja és válla volt, és amikor óvatosan végigmasszírozta a sajgó végtagokat, a páciensek szinte vallásos révületbe estek, magukhoz térve pedig Istennek hálálkodtak, amiért megszabadította őket a fájdalomtól, ugyanakkor azt is tudták, hogy a változás nem valamiféle csoda, hanem a Fürdők Angyalának leírhatatlan ajándéka volt.

Jane az apjától azt is megtanulta, hogyan kell kihúzni egy rothadó fogat. Tudta, hogy a száj fertőzése képes tetőtől talpig legyengíteni a testet. Az aggódó pácienseknek megígérte, hogy fájdalom nélkül indítja el őket a gyógyulás útján. Amint beszippantottak egy kis kéjgázt, máris a fellegekben jártak, nevetni kezdtek saját aggodalmaikon és szenvedéstől való félelmükön, és ebben a pillanatban Jane erős bal kezével szétfeszítette a szájukat, a jobbjában tartott csillogó fogóval pedig megcsavarta és kihúzta a rothadó fogat, még mielőtt a páciens felfoghatta volna, hogy mi történt.

Ezután egy desztillált karbolsavba mártott kendővel, amennyire csak lehetett, fertőtlenítette a kihúzott fog helyén lévő gennyes tályogot. Amikor a kéjgáz eufóriája elillant, Jane finoman megfogta a páciens mutatóujját, belemártotta egy üveg szegfűszegolajba, és arra utasította a beteget, hogy „egy ideig tegyen úgy, mintha kisbaba volna”, és a fájdalmat enyhítendő szopogassa az ujját.

Sohasem siettette a páciensek távozását; a fogászati beavatkozásokra használt, egyszerű berendezésű szobában letérdelt a betegek mellé, és egyenesen a szemükbe nézve kivárta, míg képesek felállni, és saját lábukon kisétálni a friss bathi levegőre. Kitartó barna tekintete balzsamként hatott a páciensekre, és Jane hinni kezdte, noha nem ismerte Monsieur Mesmer munkásságát, hogy az akarata képes csitítani a vergődő lélek zúgolódását.

Ily módon mi sem természetesebb, mint hogy a páciensek alig várták, hogy visszatérhessenek hozzá. Jane kúrái olyannyira hatásosak voltak, az érintése és a jelenléte olyan erőteljes, hogy a betegek néha azzal hitegették magukat, hogy beleszerettek. Az évek során a szenvedők némelyike oly mértékben megfeledkezett magáról Jane masszázsasztalán, hogy odasuttogta neki: az volna a leghatásosabb kúra a bajára, ha Jane hajlandóságot mutatna más testrészeit is megmasszírozni az áldott megnyugvás érdekében. Egy nyáron el is terjedt a szóbeszéd, miszerint a Fürdők Angyala egy guinea fejében eleget tesz e kérésnek, és ekkoriban még több felbátorodott páciens fordult hozzá effélékkel. Ám ez mindössze ocsmány pletyka volt, semmi több. Miss Jane-t teljes mértékben kielégítette a tudat, hogy képes a betegeken és a haldoklókon segíteni, és rosszul lett a puszta gondolatától is, hogy erejét ilyen megalázó tettekre használnák fel. Igazság szerint Miss Jane tisztelte a férfiakat, olykor a bátorságukért, olykor a tehetségükért és kitartó elszántságukért, amivel hősök akartak lenni. Gyermeteg természetük és érzelmi gyávaságuk ugyanakkor sajnálatra késztette. Szeretni azonban egyáltalán nem szerette őket.

Azt hihetnénk, hogy dr. Valentine Ross, aki immáron közel két éve dolgozott együtt Jane-nel, és sikerült annyira megismernie őt, mint az apját leszámítva bármelyik férfinak, tisztában volt ezzel. A doktor nem volt rossz megfigyelő, de zavarodott érzelmi állapota tévútra vezette. Hiú reményeket táplált, teljességgel hiú reményeket, mert olyan gyógymódra vágyott, amit nem kaphatott meg – és ezt egyáltalán nem vette észre.

Dr. Ross valóban úgy érezte, hogy „belebetegedett” a Jane Adeane iránti szerelmébe. Álmaiban az alabástrom test látványa kísértette. Néha, amikor mellette dolgozott, Jane hajának illata oly mértékben megzavarta érzékeit és figyelmét, hogy néhány pillanatra abba kellett hagynia a köpölyözést vagy a sebészi munkát. Valentine Ross ugyanakkor tisztában volt azzal is, hogy Jane remek nővér, és arról ábrándozott, hogy a Fürdők Angyalával az oldalán nagyszerű praxist alapozhatna meg, kikerülve Sir William Adeane árnyékából. Szinte látta maga előtt a pénz csillogó, feléje áramló folyamát.

Csakhogy most végzetes baklövést követett el.

Szexuális és pénzügyi becsvágya arra késztette, hogy botrányosan melléfogjon: Mrs. Morrissey teaházában előállt egy házassági ajánlattal. Miután hebegve eldadogta imádó szavait, Valentine Ross így szólt:

– Természetesen illendő módon járok majd el. Elmegyek az apjához, és megkérem a kezét. De tudnom kell, hogy ön szívesen fogadja-e kérésemet.

Miss Jane nem válaszolt azonnal, csak tetőtől talpig végigmérte a doktort, olyan helytelenítő pillantással, mint egy gyereket, aki félregombolta az ingét.

– Szóval ez a kérése – felelte végül. – Nos, a kabátja jól mutat, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy nincs-e túl nagy mellénye – legalábbis orvos létére, tudja…

Dr. Ross döbbenten vette észre, hogy gúnyolódnak vele, noha tudta, hogy ez előfordulhat, az éles eszű Miss Jane-nek ugyanis az irónia gyakori és ösztönös eszköze volt a párbeszédek során. Ross azonban azt kívánta, bárcsak ezúttal ne engedett volna a kísértésnek.

– Ne gúnyolódjon velem – könyörgött. – Én szeretem magát, Jane. Olyan régóta szeretem, hogy az már fájdalmat okoz, és a kínjaimra próbálok gyógyírt találni.

– Gyógyírt – felelte Miss Jane némi hallgatás után. – Különös szófordulat.

– Ez a megfelelő kifejezés – mondta Ross. – Az ön iránt érzett szerelmem egyfajta betegség, amelyből nem gyógyulhatok meg, tudom. Csakis az hoz gyógyulást, ha ön igent mond nekem.

– Ó – felelte Jane. – Most tehát a szerény nővérnek kell meggyógyítania az orvost?

– Igen, úgy van! Szánjon meg, Jane. Emlékszik, amikor tavaly ősszel elmentünk az Assembly Roomsba meghallgatni a Chopin-prelűdöket, és ön…

– Ó, igen. Nagyon szeretem Chopin melankóliáját. Tudom, hogy sokan nem kedvelik, de őszintén úgy érzem, hogy ezzel ők veszítenek, és…

– És ön vörös ruhát viselt, a hajában pedig valami magas mütyürkét.

– Mütyürkét? Az nem „mütyürke” volt, hanem egy pávatoll.

– Valóban? Nos, az öcsém bizonyára felismerte volna, de én nem értek hozzá. Csak azt tudom, hogy vágytam megérinteni azt a pávatollat, az ön haját, vágytam a keze érintésére. És attól a pillanattól fogva betege vagyok a szerelemnek, és nem vágyom semmi másra, csak arra, hogy ön az enyém legyen.

Jane Adeane lassan felhajtotta teája utolsó cseppjeit, mintha az ivással elterelhetné a beszélgetést a mütyürkék és érintések témájáról. Aztán körülnézett, és tekintete megakadt a kutyán, ami nyűgösen vakkantgatott gazdija lábánál. A kutya arra vágyott, hogy elszabaduljon innen, és erre vágyott Jane is – szeretett volna minél gyorsabban minél távolabb kerülni Valentine Rosstól. Ami az orvost illeti, ő bizonyára megértette, hogy házassági ajánlata súlyos következményekkel járó, hatalmas tévedés volt, és hogy az élete itt Bathban – ahogy Jane élete is – örökre megváltozik.

Jane kihúzta magát, magasra emelte fejét, és lepillantott Rossra.

– Sajnálom – mondta. – Őszintén sajnálom, hogy rosszul érzi magát miattam, de nem tehetek semmit ellene. Az ön által áhított gyógyírt nem áll módomban megadni.

Összeszedte magát, és felállt. Az érkezésekor sejtetett rövidlátásnak most nyoma sem volt. Hátranézett Mrs. Morrissey-re, aki a süteményespult mögött állt, és udvariasan odabiccentett neki. Aztán kisietett a teaházból.

*

Aznap éjjel Valentine Ross a saját és Jane viselkedésén töprengett a teaházi tragédiát (vagy talán bohózatot?) megelőző időszakból. Hosszú ideje úgy gondolta, hogy ez a házasság minden szempontból logikus, és teljes bizonyossággal tudni vélte, mit rejt a jövő. Még gratulált is magának, amiért hónapokon keresztül megtartóztatta magát attól, hogy megkérje Jane kezét, azután, hogy rádöbbent, mit jelent neki a lány. Az önmegtartóztatás oka az volt, hogy jelekre várt, amelyek elárulják, hogy ragaszkodása viszonzásra lelt – és azt hitte, hogy megkapta ezeket a jeleket. Most azonban világosan látta, hogy mindez nem volt több Jane részéről, mint játékos csipkelődéssel fűszerezett udvarias tisztelet az orvos iránt, amit ő ostoba módon a szenvedély kifinomult jeleként értelmezett.

Szidta magát vaksága és ostobasága miatt. Mindennek ellenére azonban emlékezett egy-két alkalomra, amikor hite szerint Jane valóban romantikus érzésekkel közelített feléje.

Ezen alkalmak egyike volt az a bizonyos Chopin-est az Assembly Roomsban – amire hiába hivatkozott a süteményes állvány mellett. Korábban mindig kitörő örömmel idézte fel azt az estét. Vérvörös ruhájában, madártollal a hajában Jane oly csodásan festett, hogy amikor bevonultak a koncertterembe, a hallgatóságból sokan utánuk fordultak, és a lány, mintha csak a csodáló pillantások elől keresne menedéket, belekarolt, amikor pedig ő megfogta könyökhajlatába kapaszkodó kezét, Jane hagyta. És rámosolygott. Tényleg rámosolygott! Úgy, mintha csak azt mondaná: „Igen, ez így roppant kellemes. Te is tudod, én is tudom. Nem kellene hát örökre így maradnunk?”

A zene utolsó taktusainál Miss Jane könnyekre fakadt – nagyon meghatotta Chopin édes szomorúsága és a zongorista tehetsége. Valentine Ross, amikor megérezte, hogy a lány ott könnyezik mellette, összeszedte bátorságát, megfogta a kezét, és olyan közel hajolt hozzá, hogy a válluk összeért – és Jane nem húzódott el. Amikor pedig átnyújtotta neki tiszta selyem zsebkendőjét, hogy megtörölje vele a szemét, Jane nem adta vissza a zsebkendőt, hanem bizalmas mozdulattal a dekoltázsába rejtette.

Mégis mi az isten csudáját, tette fel magának a kérdést Ross ezen az álmatlan, kínokkal teli éjszakán, mit kellett volna gondolnom az efféle gesztusok láttán? Hát nem így válaszol egy nő, aki szeretve érzi magát, és élvezi az odaadást? Más férfi talán nem érzett volna ugyanígy, talán nem tekintette volna ezt szerelmi bizonyítéknak? Ráadásul – pokolra vele! – soha nem adta vissza a selyem zsebkendőmet sem!

A zsebkendőügy éppúgy gyötörte, mint a többi kérdés. Vajon ez is csak gúnyos játék volt Jane részéről, vagy talán… elképzelhető lenne?… az ő visszaszerzésére irányuló fortély volt, hogy Jane azt akarta vele mondani: „Egy ilyen elhebegett házassági ajánlat némely asszonyok ízlésének talán megfelel, de nekem nem elég. Én Jane vagyok, a magas, a Fürdők Angyala. Én különleges vagyok. Gondolkozz hát el a szavaidon, finomítsd a mondandódat, aztán jöjj el újra hozzám…”

Ám mire derengeni kezdett a hajnali fény, Valentine Ross arra jutott, hogy ha százszor kérné is meg a kezét, Jane mindannyiszor visszautasítaná őt.ű

Rose Tremain: A kegyelem szigetei

Fordította: Pap Vera-Ágnes

21. Század Kiadó, 2021