Diana bölcs szellem, Erzsébet királynő pedig statiszta lett A korona új évadában

A korona kétségkívül elérkezett azokhoz az eseményekhez, amelyek a legnagyobb érdeklődésre tartanak számot: Diana hercegné és Dodi Fayed halálához. A sorozat már az utóbbi évadokban is nagyban épített a hercegnére: a negyedik évadban a Károllyal való megismerkedésük és esküvőjük, addig azt ötödikben már a házasságuk válsága és a válásuk került terítékre. Ezzel egyidejűleg szorult háttérbe a sorozat addigi középpontja, II. Erzsébet, de az ezt illető kritikákra a készítők mindig azt válaszolták: nem véletlenül nem Királynő a sorozat címe, hanem A korona, azaz az intézmény, a királyi család.

Azokat a kritikákat azonban már a sorozat atyja, Peter Morgan sem tudta ilyen egyszerűen lesöpörni, miszerint az utóbbi időben nemcsak azért szorul háttérbe a királynő, mert Diana és Károly szála érdekesebb, hanem egészen egyszerűen azért, mert már nem tudnak róla olyan érdekfeszítően mesélni, mint korábban. A korona erőssége mindig abban rejlett, hogy jó érzékkel válogatta meg azokat az eseményeket, fordulópontokat, amelyeken keresztül különleges perspektívából mesélt a huszadik századi történésekről és a monarchiáról egyaránt. Egyszerre mutatta meg a királyi család emberi oldalát és a nép elé kirakott szimbólumot, ahogy a kettő között feszülő örök ellentmondást is azzal együtt, miként tapasztalták meg ezt a királyi család tagjai a saját bőrükön.

A remek negyedik évadot követően az ötödik a sorozat addigi minőségéhez képest meglepő mélyrepülés volt, amely nemcsak túlzottan eltolta a fókuszt Diana irányába, de a saját karaktereivel is hanyagul bánt, összességében teljes érdektelenségbe fulladt. Morgan vállára őrületes súly nehezedett: új király, negatív kritikák, a királyi család iránti hisztérikus érdeklődés tetőződése. Ebben az ellenszélben várt rá egy olyan feladat, amely sokkal jobb körülmények között is óriási kihívás lett volna:

kellő tisztelettel beszélni a britek egyik legnagyobb tragédiájáról, egy olyan veszteségről, amelyről sok embernek saját élményei vannak, mindemellett pedig méltó lezárást adni az utóbbi évtized egyik legfontosabb sorozatának.

A körülmények nehézsége nyilvánvalóan nem menti fel Morgant semmi alól, az alól meg pláne, amit teljesen érthetetlen módon az újabb évadban művelt. A brit sajtóban már a sorozat megjelenése előtt elszabadult a hisztéria: cikkeztek a szellem-Dianáról, a tiszteletlen módon mutogatott autóroncsról – egyszer sem látjuk a sorozatban –, és a szupertitkos palotai forrásokról is, akik összetört és dühös Vilmos hercegről meséltek. A november 16-án megjelenő első négy részt sosem látott egyetértésben titulálta borzasztónak a brit sajtó, nehéz is volt elhessegetni azt a kételyt, hogy túloznak, és valójában már az új epizódok előtt megásta a sírt a folytatás számára a közvélemény. Sajnos nem túloztak, igaz, az egycsillagos értékelések láthatóan nem feltétlenül az objektív értékítéletet, hanem inkább az azzal kapcsolatos dühöt fejezik ki, miként lehet így elsilányítani a sorozatot.

Ha II. Erzsébet királynő eddig háttérbe szorult, akkor itt egyenesen mellékszereplőként küldték kastélya egyik sarkába. Érthető módon a fókusz továbbra is Dianán van, sokkal inkább, mint eddig, emiatt nehéz is elvárni, hogy a Balmoralban kötögető Erzsébetet nézzük, miközben Diana autós üldözésbe bocsátkozik Párizsban. A gond sokkal inkább azzal van, hogy a sorozat Diana megszállottjává válik. Afelől vélhetően senkinek sem voltak kétségei, hogy a hercegné halála az egész sorozat egyik legfontosabb pontja lesz, azonban még ennek fényében is túlzás az a szintű dagonyázás a tragédiában, amit a sorozat művel. Míg egy-egy évad jellemzően nagyjából egy évtizedet dolgoz fel, addig a hatodik évad első négy része – azaz majdnem a sorozat fele – mindössze hat hetet. Diana tragikus sorsában természetesen bőven van annyi, hogy egy négyórás filmet szenteljenek neki, és megfelelő kivitelezéssel talán még A koronában is megbocsátható lett volna, ám ehelyett Diana utolsó hat hetét szirupos, túlnyújtott és dögunalmas Hallmark-romkom szintjén mutatja be. Mellé lustán bedobnak néhány mellékszálat: ígéretesen indul a két merőben különböző fotós története, hogy aztán a minden mögött, előtt és között meghúzódó Diana-szál miatt ne fusson ki sehová ez sem. A jachton fetrengésnél sokkal érdekesebb Vilmos és Harry herceg vívódása, de néhány megúszós megoldáson túl ez sem kapott eddig nagy szerepet.

Míg az első három rész jóformán valós időben követi Diana és Dodi kapcsolatát, addig a negyedik már azzal a bizonyos megrendítő telefonhívással kezdődik a balmorali kastélyban. Csúnya dolog leírni, de mintha itt ocsúdna fel mindenki, és kanyarodna vissza a sorozat az igazi A koronához: Erzsébet kőkemény arcát látjuk, ahogy egyszerre próbál ember és szobor lenni, anya és intézmény, gyászoló anyós és a nemzet támasza.

A reménykedést aztán agyonnyomja az, ami miatt a sorozatot látva tényleg jogosan borultak ki már elöljáróban is a brit lapok: a gyásszal és bűntudattal küzdő rokonokhoz visszatér Diana és Dodi szelleme. Morgan anno azzal védte meg ezt az ötletét, hogy csupán a gyászból fakadó képzelgést és a szeretett illető hiányát szerette volna ilyen módon megragadni. Valahol még az is érthető törekvés lenne, hogy az elmérgesedett, egymástól elhidegült felek így kaphatnak egy utolsó esélyt, hogy kimondják egymásnak azt, ami a valóságban már nem hangozhat el. És ugyan valóban ez történik, egyben A korona teljes egészének legnevetségesebb pillanatait is ezeknek a jeleneteknek köszönhetjük. „Az arabok sorsa az, hogy örökre gyűlöljön minket a Nyugat?” – fakad ki Mohamed Al-Fayed egyedül egy szobában, fia, Dodi szellemként siet a segítségére: „Nem kell felnézned a Nyugatra.”

De hasonlóan bizarr az a jelenet is, amikor a Károly fantáziájában megjelenő Diana előbb flörtölni kezd exférjével, majd megköszöni neki, hogy sírt a holtteste fölött, arról már nem is beszélve, hogy később a királynőnek is hasznos uralkodási tippeket ad. Ebből is jól látszik, hogy a hatodik évadra nemhogy hiányzoznak, hanem már teljesen eltűntek a sorozatot eddig jellemző, jól megírt, intelligens párbeszédek, és teljesen átadták a helyüket a didaktikus bölcselkedéseknek.

Ha II. Erzsébetet mellékszerepbe kényszeríti a sorozat, akkor a királyi család többi tagját egyenesen statisztaként kezeli: Margit hercegnő néhány mondatot kap, Fülöp herceg szintén, ám azokban éles pálfordulatként az ötödik évad jóságos öregurából egy morcos vénembert kreáltak. Diana és Dodi után Károly kapja a legnagyobb szerepet, de az ő kálváriája sem sikerült különösen hangsúlyosra, ráadásul továbbra is nehéz megszokni, hogy a tökéletes színészválasztásairól híres sorozatban miért épp a sármmester Dominic West játssza a herceget. Mindezek fényében különösen fájó elpocsékolni egy olyan színészgárdát, mint amilyen A koronáé: a Dianát alakító Elizabeth Debickin kívül szinte alig kap szót más, ő kellően ki is használja mozgásterét, bár a Diana fiatalabb változatát alakító Emma Corrin még mindig jóval természetesebben tette magáévá hercegné jellegzetes mozdulatait.

Mintha a Netflixnél is azt mondták volna: tudjuk le Dianát, aztán térjünk vissza a megszokott mederbe: a sorozatot két részletben teszik fel a platfomra, egyelőre a Diana tragédiájával foglalkozó első négy rész érhető el, a maradék hat epizód december 14-én jön majd. Az előzetes alapján ez leginkább Vilmos herceg magánéletére koncentrál majd, és Károly herceg esküvőjével ér véget. Úgy fest tehát, hogy a bulváros vonalat nem engedi már el a sorozat, pedig, ha valamikor, most lenne igazán izgalmas belevinni a 2000-es évek aktuálpolitikáját, társadalmi kontextusát, hisz sokkal több embernek vannak saját emlékei az ezredfordulóról, mint mondjuk Winston Churchillről. A mellékelt ábrát látva azonban kevés az esély, hogy épp a finisben találjon ismét magára a sorozat. Kérdés, hogy két és fél évadnyi Diana-túltengést követően mit tud kezdeni A korona a hiányával, képes-e ismét felfedezni az izgalmas, de az utóbbi időben csúnyán háttérbe tolt szereplőit.

A korona (The Crown), 6. évad, 2023, Netflix. 24.hu: 5/10