Tüdőgyulladás végzett Szeged legendás országgyűlési képviselőjével, Reök Istvánnal

1923 márciusában meghalt az apám. Hatvannyolc évesen tüdőgyulladást kapott, ami egy hét alatt végzett vele. Otthon történt, Kisiván állapította meg a halál beálltát. Pár órával később Etele és a nővéreim is megérkeztek a horgosi házba. Anyuska maga mosdatta meg drága halottját, és a legszebb ünneplő ruháját adta rá, azt, amit a parlamentben az első képviselői felszólalásakor viselt.

Amikor a szekrényben keresgélt a ruhák között, egyszerre csak előhúzott egy véres inget.

Rémült arcomra pillantva nyugodtan felelte: Ez Pistáé volt. Ebben lőtték le. Tizenhárom éve őrizte a szekrényben a bátyám ingét, és éppen apa halálakor került a kezébe. Beleborzongtam a fatális véletlenbe. Aztán minden ablakon leeresztette a vászonfüggönyt, és gyertyákat gyújtott. A szoba kísérteties félhomályba borult. Megkezdődött a családtagok, barátok, a szegedi notabilitások, politikusok és ismerősök processziója. Rengetegen jöttek. Az asszonyok sírtak, a férfiak a fejüket ingatták, mint akik nem hiszik el azt, ami történt. Mély szomorúság telepedett rám, és dermedten álltam apám halottas ágya mellett. Néha szólt hozzám valaki, de egy szót sem értettem abból, amit mondott. A nővéreim körülöttem álltak, és amikor Margit elővette hímzett fehér zsebkendőjét, és az arcára pillantottam, amelyet éppen törülgetett, láttam, hogy mélyen meg van rendülve ő is. Gizi arca olyan értetlen, olyan butácska lett. Manka szája körül a ráncok kiélesedtek, a tekintete csaknem szigorú volt. Megváltoztak mind.

Nem emlékszem, mikor jöttem ki a halottas szobából, és hogy kerültem a sétányra a fenyvesben. Fekete éjszaka zuhant rám. Egyedül akartam maradni, mert úgy éreztem, ha még egy percet el kell töltenem a félhomályos szobában, szétrobban a fejem. A fenyvesben hideg volt, a tűleveleken vízcseppek csillogtak, mégis forróság öntött el, mintha lázam lenne. Gyöngyöző homlokkal nekidőltem egy fa törzsének, és mozdulatlanul álltam, mint egy szobor.

Azután beszélni kezdtem apámhoz.

Apa. Apám. Drága édesapám. Nagyon rosszul vagyok, látod? Mi történik, mondd? Te meghaltál, én élek. De nem tudom, mi a halál, mert ezt nem tanítottad meg nekem. Haláloddal egy egész korszak múlt el, valahogy úgy, ahogyan leszáll az este, és éjjel borul a vidékre. Tudom, hogy az ember nem kaphat meg mindent az életben, és én olyan sokat kaptam tőled, hogy igazán nem lenne szabad panaszkodnom. Az életre tisztességgel felkészítettél, a halálodra azonban nem. Ez nem dolga egy apának? Honnan tudjam most, hogy mit kell tennem? Nincs ember rajtad kívül, akitől ezt megtudhatnám, te viszont makacsul hallgatsz. Értem én, hogy már egy másik világban jársz, csak a horgosi birtokot és a barna bőrtáskád hagytad itt magad helyett nekem, de hiába, mert nem tudok velük mit kezdeni. Kikerültem a lelked védőköréből, és félek. De nem akarok most erre gondolni. Tudod, mit akarok? Elaludni, úgy, mint régen, amikor anyuska megvetette az ágyam, és meleg teát hozott kék rózsás csészében, amit az üveges pohárszékből vett elő. Kekszet is adott mellé. De erre most biztosan nem lenne ideje. Téged sirat a rokonsággal együtt a fülledt szobában a rengeteg gyászoló között, akik ott toporognak körülötte. Ő persze tudja, hogy mikor, mit kell válaszolni, hogyan illik felelni. Ha ő nem ad méltóságot a gyásznak, akkor senki. Fogalmam sincs, hogyan csinálja, biztos, hogy az imái sokat segítenek, de akkor sem értem.

Na, de mit is akartam mondani? Nem vagyok én semmilyen örökösöd. Megígértem, hogy az leszek, csakhogy még nem állok erre készen. Bennem van a hiba? Nézd, nekem fogalmam sem volt arról, hogy ilyen hamar bekövetkezik ez a váratlan fordulat, vagy minek nevezzem, és egyszerre minden az én nyakamba szakad. A bátyáim segítségére ebben nem számíthatok, ezt neked nem kell magyaráznom. A diplomámat megkapom a nyáron, de az csak egy darab papír, attól még nem leszek Horgoson gazdálkodó, úgy, mint te. Mi lesz így velünk? Mi lesz a családdal? Na, jó, igazságtalan vagyok.

Sokszor elmondtad, hogy mit kell tennem, úgyhogy összeszedem magam, és megpróbálom most felidézni mindazt, amire tanítottál.

Emlékezni akarok minden szavadra, mert tudom, hogy már egyetlen mondatot sem tudok kicsikarni belőled. Nekünk kettőnknek volt valamink, valami közös, amit talán nevezhetünk titoknak. Próbáltuk megfejteni, mi dolgunk az életben, hogy mi az igazi célunk. Mert valamilyen célra mindenkinek szüksége van, ezt még az édesapádtól tanultad. Te tudtad a magadét, én még keresem az enyémet. Teljesebb életre vágyom, felemelő célok megvalósítására, de hogy ez valójában mit jelent, még nem tudom. Lehet, hogy ezek csak nagy szavak, amelyeket másoktól hallottam, vagy túl sok verset olvastam, és azokból vettem őket. Mindig is faltam a könyveket, tudod, milyen sok időt töltöttem a könyvtáradban, szavak és a mondatok útvesztőiben bolyongtam. Egy szavad sincs erre? Nekem van. Nem lett volna szabad magamra hagynod huszonnégy évesen!

Nem kiabálok, de szeretném, ha ezt megértenéd. Nem a fiatal koromra akarok hivatkozni, sok ember huszonnégy évesen már családot alapít, gyerekei vannak, felnőttként él, rég elhagyta a szülői házat, hanem sokkal inkább a természetemre. Ismersz, tudod, hogy szeretek bezárkózni a magam világába, ahol senki nem háborít, azt hiszem, a kamaszkoromból maradt ez rám. A közösség iránti vágyamat kiéltem, amikor bandákba verődve játszottam a birtokunkon.

De most ki kell nyitni a szemem. Csakhogy sok mindent nem értek. A fejünk fölött születnek a döntések, apa! Hűség, szeretet, megbízhatóság – ezekkel ma már semmire sem mész. Bármi megtörténhet velünk, és meg is történik. De akkor meg hogyan higgyek neked? Bíztatásra lenne szükségem, de nem kapom meg tőled, magamra hagytál. Lehet, hogy ezt nem kellett volna mondanom, nagyon bánthat téged az a keserűség, és talán csak most jöttél rá, hogy nekem is öreg a lelkem. Bizony. Öregandor vagyok, miként te Öregiván. Két magányos lélek. Te csak a halálodban lettél ilyen, én ilyennek születtem.

Láttam én már egy ideje, hogy nagy a baj.

A halálod akkor elkezdődött, amikor szétszakították az országot.

Számodra ez nem politikai döntés volt, benne volt az egész életed. Tehetetlenül nézted a világod pusztulását, és ebbe haltál bele. Úgy érezted, hogy minden összedőlt. Ugye így van? Hová lett a büszke tartásod? A szegediek szánakozva nézték a drámai változást, és mindent megértettek, mert jól ismertek. A borászatba menekültél, de mindketten tudtuk, hogy ez legfeljebb játék volt, nem több annál. Szólnom kellett volna, hogy vigyázz magadra, ne tölts el naponta órákat a hideg pincében, amíg kék nem lesz az orrod? Meg sem próbáltalak lebeszélni, de emiatt nincs lelkifurdalásom, mert ha a borászat sincs, akkor végleg nem maradt volna semmilyen szenvedélyed, mindent elveszítettél volna. Valahányszor lementél a pincébe, elindultál egy másik mélység felé. Nem féltél? Azt mondják, az emberek azért nem foglalkoznak a halál gondolatával, mert nem tudják, hogy mikor üt az órájuk. De amíg mentél lefelé a lépcsőn, neked tudnod kellett, hogy minden lépéseddel az elmúláshoz kerülsz közelebb. Az a hang, a lépcsőkön üresen kongó léptek hangja, akár a kiürült hordóké a füledben csengett, tudom, mert én is így vagyok vele.

Hideg van, apa. Nagyon hosszúra nyúlt ez a mai nap. Anyuska rettenetesen kimerült lehet, hajnal óta talpon van. Minden erejét összeszedte erre a napra, ismered, ha kellett, mindig képes volt rá. A testvéreim mások. Ha most látnád őket, rájuk sem ismernél. Láttad Etelét valaha is sírni? Kisivánt némán magába roskadni? Miska micsoda képet festene a gyászoló családunkról! Rólad, ahogyan fekszel a ravatalon, az arcod sápadt és beesett, sárgán világít a gyertyák imbolygó fényében. Körülötted árnyalakok. Igen, ez a múlt, a tizenkilencedik század, amelytől most már tényleg búcsúzni kell. Az ebédlő asztala, ahogy illik, roskadásig telerakva étellel, gyümölccsel, pálinkával. Rájuk sem tudok nézni. Azt hiszem, mégis bemegyek a házba, mert sok tennivaló van még a temetésig.

Mégsem tudtam mindjárt bemenni. Zsibbasztó fáradtság vett rajtam erőt. Beszívtam a fenyőerdő illatát, hallgattam a fülsiketítő csendet, és lassan lecsúsztam a fa törzsén, miközben a szúrós ágak felsértették a csuklómat, és összeszurkálták a kezemet. Erőtlenül huppantam le a földre. A fa tövében elkorhadt gallyak és ágak hevertek szanaszét a nedves földön. Hallottam róla, hogy a háborúban a visszavonuló katonák fenyőágakból készítenek maguknak éjszakai búvóhelyet az erdőben. Ásnak egy odúszerű mélyedést, sűrűn befedik fenyőgallyakkal, bebújnak a szúrós sötétségbe, és magukra terítik a köpenyüket. Aztán kirángatnak az oldaluk alól néhány vastagabb ágat, és azokat a köpenyükre teszik tetőnek. Ebben az erdei bölcsőben alszanak puskával a kezükben hajnalig, és akkor folytatják az útjukat. Akár én is lehunyhatom a szemem, hiszen kerülget az álom.

Féloldalt fordultam, mintegy alváshoz készülődve, kinyújtottam a karom, és megérintettem egy ágat.

S ahogyan végigsiklottak rajta az ujjaim, éreztem, hogy egy másik, rövidebb ág fekszik rajta keresztben. A két ág összenőve feküdt egymáson. Ki tudja mióta volt ott ez a természet által összeforrasztott fakereszt az erdő mélyén?

Ekkor végre kitört belőlem az elfojtott zokogás.

Apámat saját kérésére nem a horgosi temetőben, hanem az új magyar határhoz közelebb, a majorja mellett, az egykor feltárt népvándorlás korabeli sírok közelében temettük el.

*

Apa halálának évében hazaköltöztem Horgosra, és hivatalosan is átvettem a birtok irányítását, miután megszereztem a diplomámat a Georgikumban. Különösen meleg október volt, és ez volt a terményekben legdúsabb hónap valamennyi között. Már learattunk, a magtárak dugig voltak, a csűrben széna, frissen felvágott tűzifa és alma illata keveredett. Amikor beérett az egész éves munkánk gyümölcse, a hagyományokhoz híven megtartottuk a szőlőszüretet. Gonoszűző rítussal, riogatással kezdtük, és mindenki, aki élt és mozgott ezen a vidéken, eljött hozzánk, hogy segítsen. Az volt ugyanis akkoriban a szokás, hogy az iskolák szüret idején bezártak, a katonák szabadságot kaptak, és még a törvényhozás is szünetelt, mert rangtól, kortól, foglalkozástól függetlenül ilyenkor minden munkáskézre szükség volt.

Kupica törkölypálinkával indítottuk a napot, mert a falusi ember szerint az nem fekszi meg a gyomrot úgy, mint a bor.

A falubeli gyerekek és a lányok voltak a szedők, akik kisebb edényekbe vagy fonott kosarakba szedték a szőlőt, és amikor azok megteltek, odakiabáltak a puttonyos férfiaknak, hogy most már gyűjthetik a szőlőt puttonyba, majd beletölthetik a kádakba. A szemeket a préselés előtt összezúzták, mert a zúzás repeszti föl a szőlőszemek héját. A magától kicsorgó must a legjobb minőségű, de azért a maradékot is ki kell préselni, mert annak még fanyarabb az íze, sokan éppen azért szeretik.

A szüretvégi ünnepre készültünk. Aznap mi férfiak énekszóval mentünk haza a szőlőből, mutattuk, hogy bárkivel álljuk a versenyt, mit nekünk a szüret, nem munka az, hanem szórakozás. Valójában persze szédelegtünk a fáradtságtól, kezünk, ujjunk ragacsos volt, ingünk átizzadt, mert az októberi napsütésnek ereje volt, és alaposan kitikkasztott bennünket. Az előttünk lépdelő lányok tartották bennünk a lelket, de alig vártuk, hogy végre a hűvösbe húzódhassunk, és megmosakodjunk. Ahogyan szokás, bográcsban főtt birkapörkölttel és sült kaláccsal vártak minket, csörögefánkok halmai tornyosodtak az asztalokon, amelyek a világ legfinomabb cukrászsüteményeivel is versenyre kelhettek.  Ránk fért a kiadós vacsora, és ennél jobbat elképzelni sem lehetett. Ültünk az asztalnál, kortyolgattuk a bort, és hamar mámoros hangulatba kerültünk. Aztán már nem volt megállás, elkezdődött a tánc, és nem ért véget hajnalig, pedig akkor már mindenki kis híján összeesett a fáradtságtól és a rengeteg italtól. Amikor felragyogtak az első napsugarak, mindenki boldogan és halálosan kimerülten ment haza aludni.

Október vége volt. Tökéletes ősz a horgosi birtokon. A lovak abrakot ropogtattak az istállóban, füleiket billegették, az éléskamra polcain vagy kétszáz üveg lekvár állt glédában, mellettük kései körte és szőlő, ami a szüretelésből megmaradt. A földön tompán puffant az érett dió, megsárgult levelek peregtek le a fákról, naponta kellett összegereblyézni őket. A nyár elmúltával megnyúltak az árnyak, nyugalom honolt a tájon. Bevezettettem a villanyt, mert addig petróleumlámpa világított, megjavíttattam az öreg ajtókat, amelyek nyikorogtak a szélben, lefestettük a zsalugátereket, új ablaknyitó karokat szereltünk föl, és új padlót rakattam le a szobákban. Újjászületett a ház.

Azt gondoltam, apa és Ede büszke lenne arra, ami itt történt az elmúlt hónapokban. A mezőgazdasági és a ház körüli munka azonban minden időmet és erőmet lekötötte, estére holtfáradt voltam, csak ültem a teraszon, élveztem a csöndet, és minél hamarabb ágyba akartam kerülni.

Elsuhant a nyár, de mielőtt teljesen elfelejtettem volna, meg akartam ünnepelni, hogy megszereztem a diplomát, és új életet kezdtem. Összehívtam a  környékről egy kisebb társaságot, főleg horgosi és szabadkai gazdálkodókat.

A vendégek hét óra körül érkeztek. A férfiak krémszínű öltönyt, a nők színes ruhát viseltek, és csakhamar zsúfolásig megtöltötték a kertre néző verandát, alig fértünk el az asztal körül. Éppen felbontottuk az első pezsgőspalackot, és koccintani akartunk, amikor kései vendég érkezett. Vojnits Erzsébet, az ismert szabadkai földbirtokos lánya, egy sportos megjelenésű fiatal nő. Féloldalt hátrafésült frizurát viselt, ami kiemelte különleges szemét. Ilyen igéző szempárt még soha életemben nem láttam. Hosszú seprűs szempillái alól sárgás fény villant elő, szemöldöke pedig olyan volt, mint a kifeszített íj. Ezzel a különös szőlő alakú szemével azonnal megbabonázott. Évekkel korábban már találkoztunk, akkor kellemetlen modorú kamaszlány volt, kérdeztem tőle valamit, mire lebiggyesztette a száját, és nem válaszolt. Azóta modern nő lett belőle, tanult, teniszezett, lovagolt, és egyedül járt, férfikíséret nélkül. Se smink, se rúzs, se kíséret, viszont szép egyenes tartás. Hullámos frizura, és éppen csak a térdét takaró, rövid ujjú ruha kardigánnal. Ma is pontosan fel tudom idézni, hogy nézett ki, hogy viselkedett, és mit mondott azon az estén. Mielőtt a verandára lépett, gyors mozdulattal beletúrt a hajába, hogy egy hullámot eligazítson. Tetszett a mozdulata, egészen természetesnek tűnt. Vagyis hát ő tetszett.

Soha nő még nem tetszett ennyire.

Ekkor észrevettem, hogy az egyik lábát húzza, kissé sántítva lép.

– Tegnap leestem a lóról – dallamos nevetése vidáman csengett.

– Veled mindig történik valami – jegyezte meg az egyik nő.

– Veled viszont soha nem történik semmi – vágott vissza gondolkodás nélkül.

– Tényleg nem történt baja? – próbáltam beszélgetést kezdeményezni.

– Andorkám, neked ő túl nagy falat. A szeme sem áll jól – súgta a fülembe az egyik szabadkai barátom. Legszívesebben megfojtottam volna.

– Egy ugratásnál kicsit elaludtam, és mire észbe kaptam, már a földön feküdtem.

– Ehhez képest szerencsésen megúszta.

– Ezt csak azért mondhatja, mert nem látja a kék-zöld foltjaimat.

Azt hiszem, elvörösödtem. Körülöttem mindenki felszabadultan nevetett, én pedig próbáltam legalább mosolyt erőltetni az arcomra, de nem nagyon sikerült. Azt hittem, régen túl vagyok a nevetséges kamaszos gátlásaimon, de semmi baj nem történt, mert Betti úgyis mindenkit magával ragadott, és csakis őrá figyeltek. Unalmasan indult az este, de amint megérkezett, sokkal jobb lett a hangulat, mindenki ragyogott, poénok röpködtek, nevetés és pohárcsilingelés hallatszott mindenfelől, és egyszeriben mozgalmas, lármás társasággá alakultunk. Néztem őt. Vajon mit érez?  Észrevesz egyáltalán?

Rá kellett döbbennem, hogy semmit nem tudok a lányokról, a szokásaikról, a vágyaikról, arról, hogy mi jár a fejükben, amikor társaságban vannak, hogyan öltözködnek, hogyan szeretnek, milyen lehet fiatal nőnek lenni.

Csak azt tudtam, hogy a fiatalok sokkal szókimondóbbak és nyíltabbak, mint anyuska vagy a nővéreim, akiket egészen más elvek szerint neveltek. Abban a liberálisabb világban, amelyben akkor éltünk, a nők már lehettek nyíltan csábítók, bátrak és önállók. Vajon ezeknek a lányoknak is vannak olyan titkos, ki nem mondott vágyaik, mint nekem? – morfondíroztam. Ők is fantáziálnak? Naná, állapítottam meg magamban, de azért jó lett volna ezt egy nő szájából is hallani.

A leghagyományosabb udvarlással próbálkoztam, mert másként nem tudtam.

– Elragadóan fest ebben a ruhában.

– Szereti a kék színt?

– Igen.

– Én nem.

Csúfondárosan felnevetett, de rögtön kedvesen folytatta.

– Mindenképpen kell hozzá egy kis ezüst, vagy valami, ami feldobja, különben halál unalmas. De kiegészítővel ilyen alkalomra éppen ez való.

– Milyen alkalomra?

– Kerti partira egy úrifiú házában.

– Gúnyolódik?

– Szó sincs róla. Melyik szó nem tetszett magának? Az úri vagy a fiú?

– A kerti parti – nevettem el magam – túl frivol.

Valóban sosem gondoltam a birtokra úgy, mint olyan helyre, ahol úgynevezett kerti partikat szokás rendezni.

– Dehogy, inkább romantikus. Holdfény, csillagok, pezsgő. Halk zene, meg ilyesmi.

– Nincs is zene.

– Ó, tényleg! De csak akad errefelé egy gramofon!

– Hát nem… sajnos nincs a házban. A cigányzenét nem szereti?

– Az olyan régimódi. Fogadóba vagy vendéglőbe való, ha az ember egy jót akar búsongani. Az apám nagyon ért ehhez. Hatalmas könnycseppek gördülnek le az arcán, amikor a kedvenc nótáját húzzák a fülébe. De egy ilyen baráti összejövetel fiatalokkal egészen más! Ide valami modern zene kell, ami felrázza a kedélyeket. Ismeri a dzsesszt?

– Nem. A zenéhez nem nagyon értek. A festészet közelebb áll hozzám.

– Hát persze! Egy Munkácsy leszármazottól nem is várok mást. De azért tudnia kell, hogy a dzsessz az valami csoda!

– Tényleg?

– Pár hete hallottam először egy pesti koncerten, és az óta odavagyok érte. Volna kedve megismerni?

– Hát… az igazat megvallva, nincs valami jó hallásom.

– Táncolni azért tud?

– Lehetek őszinte?

– Csakis!

– Legfeljebb magyar táncot. Csárdást.

– Keringőt?

– Ja, persze keringőt. Angolkeringőt is. De ami azt illeti…

– Charlestont?

– Azt sajnos nem.

– Majd megtanulja. Egyáltalán nem nehéz.

– Gondolja? Itt a birtokon?

­ – Ne keressen kifogásokat, mert úgysem fogadom el.

– Mihez keresnék kifogást? – kérdeztem értetlenül.

– A jövő szombati táncos összejövetelhez Szabadkán. Remélem, elég régimódian fogalmaztam.

– Komolyan mondja? Meghív egy … kerti partira?

– Nem is akármilyen partira. De figyelmeztetem, hogy modern zenére fogunk táncolni, és nincs visszakozás! Más színben fogja látni utána a világot, ezt megígérem!

Már akkor is más színben láttam. Remekül éreztem magam ennek a lánynak a társaságában, és csakis arra vágytam, hogy mindig vele legyek, dehogyis akartam visszatáncolni a meghívásából! S ha ehhez dzsesszt kell hallgatni, ám legyen!

Éppen megköszöntem a meghívását, amikor hirtelen szélvihar támadt, és egy pillanat alatt romhalmaz lett a kerti asztalból.

A pezsgősüvegek fölborultak, a tányérok egymásba csúsztak, a poharak lerepültek, és ezer darabra törtek. A szélrohamok bevágták a zsalukat, felkavarták az összehordott leveleket, ott örvénylettek körülöttünk a levegőben, és mindez olyan gyorsan történt, hogy abban sem voltam biztos, nem álmodom-e. A vihart, meg az egész estét. De mégsem álom volt. Hallottunk egy robbanásszerű mennydörgést, majd az üres hordók döngését a pincéből, és mintha ránk szakadt volna az égbolt. A lovak az istállóban vadul felnyerítettek, a madarak rémült rikoltozással menekültek a fák ágairól, Dusán szerbül káromkodva rohant az istállók felé, kétszer is megcsúszott, és elesett, mire odaért. Nem lehetett tudni, ki félt jobban a villámoktól, a lovak vagy ő. Az esőt és a szelet egyenesen szembe kaptuk, úgyhogy rögtön ronggyá áztunk, és csak álltunk ott a fejünkre tapadó nedves hajunkkal, csuromvizes ruhában, és a szívünk majd szétrobbant a boldogságtól. Nem hittem az égi jelekben, de akkor úgy gondoltam, hogy az ég üzenete volt ez. Ehhez a lányhoz semmi sem illett jobban, mint egy elementáris erejű szélvihar. Igen, a sors adta őt nekem. Ilyen csak egyszer adódik az életben. Ilyen találkozás.

Egy év múlva összeházasodtunk, és 1925 augusztusában megszületett a kislányunk, Médi. Újszülött gyerekem fölé hajoltam, aki halkan szuszogott az anyja karjában, és megsimogattam ökölbe zárt ujjacskáit a pólya fölött. Alig vastagabbak, mint a gyufaszálak, állapítottam meg szinte már rémülten. Abban a pillanatban, amikor hozzájuk értem tudatosult bennem, hogy apa lettem, és ettől kezdve mindenestül felelős vagyok a gyerekért és az anyjáért.

Kapkodva szedtem a levegőt, de aztán belenéztem Betti sárga szőlőszem-szemébe, amelyet se azelőtt, se azóta nem láttam olyannak, mint akkor, és egyszeriben eloszlott a bennem uralkodó zűrzavar.

A félelemből büszkeség lett, és hirtelen szépnek láttam magam körül mindent. Micsoda áldás az élet, és milyen egyszerű igent mondani rá! Jólesett nézni őket, a kislányomat és a feleségemet, és szerettem volna valami fontos, mély értelmű megállapítást tenni, amire mindig emlékezni fogunk, de semmi nem jutott az eszembe. Végül azt nyögtem ki: Milyen jól áll neked ez a gyerek. Mire Betti tiszta szívből elnevette magát, és gyöngéd mozdulattal befogta a számat.

Lévai Katalin: Az örökhagyó – A Reök család regénye

Kocsis Kiadó, 2023