Kultúra

Így igázta le a világot Japán titkos fegyvere, a cukiság

Ludwig Múzeum
Ludwig Múzeum
Mit keres a cukiság a politikában, a képzőművészetben vagy épp az alkoholgyártásban? Hogy lett egy bárgyú fehér cica világszerte rajongott divatikon, és egyáltalán: miért vagyunk oda a nagyszemű dolgokért? A Ludwig Múzeum cukiság-kiállítása kapcsán eredtünk a jelenség nyomába.

A cukiság faktor (rejtély, hogy miért különírva) című kiállítás ambiciózus tételmondata szerint a cukiság mára az élet minden területét átszövő kulturális jelenség. Bármennyire fájdalmas is ennek beismerése, a kifejezés valóban kilépett már a viháncoló tinilányok szótárából, és bekopogtatott a mainstream ajtaján – a marketingesek legalábbis egészen biztosan megtanulták használni. Rég nem csak a gyerekek állnak már a cukiságipar célkeresztjében. Mi másért akarnának manapság a webáruházaktól a Star Wars-sorozatokig mindent valami aranyos-idétlen, nagyfejű lénnyel eladni?

A cukiság felnőtt, túl van a tinédzserkori lázadáson, sőt, már politizál, szexshopokba jár és alkoholt árul.

Nehéz megemészteni a jelenség mai népszerűségét, én például sohasem értettem, hogy miért vásárol egy jóérzésű felnőtt ember Hello Kitty-s hajcsatot, pólót vagy sminket. Vagy, ha már itt tartunk, Hello Kitty-s luxustáskát, vibrátort (hivatalosan vállmasszírozót), sört vagy Swarovski-kristályokkal díszített laptopot, merthogy ezek is mind kaphatók.

Amikor 1974-ben a Sanrio nevű japán cég tervezői először nyomtatták a fehér, piros masnis cica bájosan semmitmondó arcát egy műanyag pénztárcára, aligha sejtették, hogy a macskalány dollármilliárdokat hoz majd a cégnek. Hogy mivel érdemelte ki Kitty, hogy évtizedeken átívelő divatikonná váljon, saját vidámparkja legyen, minden létező használati tárgyra rányomtassák és több ízben nagykövetté nevezzék ki? Egyrészt az ő malmára hajtja a vizet a komplett iparágak alapjául szolgáló fiatalságkultusz: akik a hetvenes években a fehér cicalánnyal nőttek fel, később szívesen felültek a nosztalgiavonatra, és kezdték Hello Kitty-t a fiatalság és menőség jelképeként hordani pólókon és kiegészítőkön. Másrészt ha sokat nem is lehet elmondani Kittyről (a háttértörténete például annyiban merül ki, hogy London külvárosában él a családjával – mert a 70-es években a brit popkultúra épp nagyot ment Japánban), egy biztos: Hello Kitty cuki. Ez pedig nagyon úgy tűnik, hogy elég egy világméretű rajongói bázis kialakításához Japántól az Egyesült Államokig, kisgyerekektől a felnőttekig.

Mychal Watts / WireImage A Hello Kitty 30. évfordulója a Rockefeller Centerben, New Yorkban az Egyesült Államokban.

A túlélés kulcsa: nagy szemek, idétlen végtagok

Ha valaki számára netán nem egyértelmű, mit is jelent ez a szó, vagy hogy miért is van világszerte konszenzus a nagyszemű, száj nélküli macskalány cukiságát illetően, az most a Ludwigban végre magyarázatra lelhet. Maj Ajna és Jan Elantkowski kurátorok a kiállítás első termében rögtön segítségünkre sietnek, és tisztába teszik a kérdést. Szerintük a válasz az evolúció, Hello Kitty sikere biológiailag belénk van kódolva. A jelenség mögött ugyanis egy egyszerű darwini tétel húzódik: az ember szinte az egyetlen olyan faj az állatvilágban, melynek legfiatalabb egyedei önállóan tökéletesen képtelenek a túlélésre. A teljes reprodukciós csőd elkerülése végett tehát szükségszerű, hogy a fejlettebb egyedek ösztönös gondoskodással forduljanak az újszülöttek felé. Konrad Lorenz osztrák zoológus elmélete szerint kicsinyeink ezt fizikai jegyekkel és viselkedésformákkal váltják ki idősebb fajtársaikból; nagy, kerek szemekkel, idétlen kis végtagokkal, ügyetlen járással. Bár egyelőre nem nyert bizonyítást, hogy az aranyos arcocskák nézegetése valamiféle ösztönös szülői gondoskodást hozna működésbe, azt már igazolták a kutatások, hogy bizonyos jelek erős koncentrációt váltanak ki az emberből, javítanak a finommotorikus készségein, sőt, a látványuk hatására dopamin szintje is növekszik.

Egyes kutatások odáig merészkednek, hogy ezt orgazmusszerű hatásként írják le. Bizonyos jelek alatt itt azt kell érteni, hogy az ember gyakorlatilag bármit aranyosnak talál, ami minimális hasonlóságot mutat egy kisbabával. Más fajok kicsinyeit, sőt, akár egy-egy használati tárgy átlagosnál kisebb változatát, plüssjátékokat, lekerekített orrú járműveket, vagy akár egy bárgyú, nagyfejű macskalányt. Lorenz elméletével kezdetét vette a cukiság tudományos vizsgálata, a viselkedéstudományt, kultúratudományt és biológiát is érintő „cute studies”. A bébisémák meghatározásával tulajdonképpen a cukiság receptjét írta le.

A jelenség mai népszerűségének alapköveit a 19. században iparosodó játékgyártás rakta le, mikor a századforduló környékén Amerikában hasonló receptet követve elkezdtek egyre aranyosabb figurákat gyártani. Ezt a 20. századra már kitaposott utat követték aztán a rajzfilmkészítők is. Érdekes megfigyelni például Mickey egér kezdeti fejlődését. Stephen Jay Gould evolúcióbiológus szerint az 1928-ban debütáló ikonikus rajzfilmfigura eleinte még egészen egér- vagy akár patkányszerű volt, a következő évtizedekben viszont testéhez képest szépen lassan növekedésnek indult a feje, szemei pedig lejjebb csúsztak és hatalmasra tágultak – Mickey egér infantilizálódott és egyre cukibbá vált (egyébként a debütáláskor még kissé szadisztikus, pajkos személyisége is finomodott). Az sem meglepő hát, hogy a cukiság a kortárs képzőművészetben is népszerű téma, a kiállításon tizennégy ország 32 művésze és művészkollektívája gyűlt össze, hogy a legkülönfélébb műfajokban dolgozzák fel a jelenséget.

Roger-Viollet / AFP Konrad Lorenz 1950-ben.

Színes, szagos, enyhén szadista

A cukiság egy vizuálisan elég könnyen körülhatárolható fogalom, nem kell hozzá ismerni a bébisémákat, hogy gondolkodás nélkül felsoroljunk huszonhat rajzfilmfigurát vagy kisállatot, amire ráhúzható. A Ludwigban sétálva mégsincs az az érzése az embernek, hogy egy unalomig ismételt marketingfogást nézeget. Egyrészt azért, mert a bizarr kerámiaszobroktól a klasszikus festményeken át a szőttesekig és videóinstallációkig minden akad itt. Másrészt pedig azért, mert ha vesszük a fáradságot a kísérőszövegek végigolvasására, akkor nagyon izgalmas aspektusait és hatásmechanizmusait ismerhetjük meg ennek a hétköznapinak tűnő jelenségnek – ha nem is feltétlenül mélységeikben. Merthogy ezeket az érdekesnek ígérkező vizsgálódási pontokat (például a cukiság történelmi fejlődését, pszichológiai vagy politikai befolyását, a technológiai térhódítását, vagy a közösségekre kifejtett hatását) a kurátorok lazán a kiállított művekhez kapcsolva épp hogy csak felvillantják. Az utánaolvasást már a látogatóra bízzák.

Nem baj, mert hosszabb szövegek olvasgatása nélkül is kényelmesen el lehet itt tölteni egy–két órát. Az első szekcióban többek között mindjárt két magyar alkotó művei is helyet kaptak, Bozó Szabolcs hatalmas, gyermekrajzszerű festményei mellett Makai Mira szintén embernagyságú képe és furcsa, antropomorf gombaszobrai illusztrálják Lorenz elméletét. Az egyébként Londonban élő Bozó színes, bohókás képein fel-feltűnnek képernyőkről is ismerős figurák – ezúttal a keleti blokkban szocializálódott közönség ülhet fel a nosztalgiavonatra. A cukiságőrületet sokan magyarázzák a felnőttkortól vagy a hétköznapi szürkeségtől való menekülésként. Vissza a gyermekkorba, vissza a színekhez és a vidám, egyszerű alakzatokhoz. Bozó képei ezt a gyermeki idillt idézik, nem véletlenül robbant be tavaly óriási sikerrel az aukciós piacokra.

A kiállító művészeket azonban, úgy tűnik, jobban érdekli a cukiság sötét oldala, nehéz szabadulni attól a hátborzongató érzéstől, hogy valami nem stimmel a nagy szemekkel és az ismerős karakterekkel. Hol manipulatívnak hat az aranyos jegyek túlhangsúlyozása (van egy szekció a politikai propaganda és a cukiság ijesztő találkozásáról), hol egy pszichedelikus álomra emlékeztet a sok neonszín vagy a cukiság találkozása a szexiséggel. A hátborzongatásban a vissza-visszatérő plüssök játsszák a főszerepet, ami azért is izgalmas, mert ezek az első piacra dobásuk óta kifejezetten a gyermeki agresszió levezetésére készülnek (remekül lehet ugyanis püfölni őket). A szétszakított vagy formalinos üvegbe gyömöszölt játékállatkák remekül illusztrálják, mennyire fontos része a jelenségnek a cukinak ítélt tárgy vagy lény kiszolgáltatott, sebezhető volta. Mert beszélhetünk ugyan instant szülői ösztönökről, de azért az esendő, gondoskodásra szoruló kis lények iránti lelkesedés, netán birtoklási vágy minimum felveti a szadizmus gyanúját is. A leszakított mackófejek vagy palackba zárt állatkák alkotói esetében legalábbis biztosan.

Ludwig Múzeum

A cukiság szülőföldje: szexizmus és világuralom

Ha cukiságról beszélünk, megkerülhetetlen az ország, aminek mára komplett vizuális kommunikációját meghatározza a kawaii. Ezt a japán kifejezést általában cukinak (angolul cute-nak) fordítják, de eredeti jelentése ennél jóval összetettebb: elbűvölő, szeretetreméltó, ártatlan, szép, félénk, sebezhető. Európából nézve egészen meghökkentő lehet, hogy Japánban mennyire igaz a kiállítás tételmondata, a kawaii nemcsak hogy jelen van a hétköznapokban, de olyan területeket is meghódított, amik a mi kultúránkban teljesen elzárkóznak annak még a gondolatától is.

Nehéz elképzelni például, hogy Magyarország kormánya „cukiság-nagyköveteket” nevezzen ki, vagy hogy a rendőrségnek és az önkormányzatoknak életnagyságú kabalaállatkáik legyenek. Japánban viszont minden valamire való céghez és szervezethez tartozik „yuru-kyara”, egy aranyos, könnyen beazonosítható lény.

Kumamoto tartomány kabalaállata például Kumamon, ő a prefektúra turizmusát volt hivatott felpörgetni, mára viszont milliárddolláros jelenséggé nőtte ki magát, akit országszerte rajonganak és évente tömegek utaznak a születésnapi ünnepségére. A kiállítás nem mulasztja el megemlíteni a japán cukiság-esztétikát, beszámol a 17. században, az Edo-korszakban való felbukkanásáról és a 70-es évek óta tartó töretlen népszerűségéről, ennél mélyebbre azonban nem igazán merészkedik. Ami azért is nagy kár, mert a jelenség értelmezéséhez fontos megértenünk, mekkora különbség húzódik a mi cukiságunk és a japán kawaii között.

Míg a cukiság nemtelen, addig a kawaiinak van egy nagyon erős femininitása, sőt, sokszor kifejezetten a kislányos jegyekre utal. Elég csak rákeresni az angol cute és a japán kawaii szavakra a neten, és összehasonlítani az eredményeket. Az előbbire agyon-bébisémázott rajzfilm kiscicákat kapunk, utóbbinál szinte kizárólag fiatal nők képei vagy animelányok köszönnek vissza. Sok japán nő inkább cukinak, bájosnak, ártatlannak szeretne látszani, mint szépnek vagy vonzónak. A szigetországban hosszú múltra tekint vissza az a nőkkel szembeni elvárás, hogy megjelenésük, viselkedésük, hangjuk kawaii legyen, ez a stílus ugyanis kéz a kézben járt a női emancipációval. A gyermeki, fantáziavilágban élő, szexualitást tagadó kawaii nőiség egyrészt alternatívát kínált a hagyományos háztartásbeli, anyai szerepre, másrészt kevésbé fenyegetőnek láttatta a japán nők munkaerőpiacon való megjelenését. Japánban a Barbie sem tudott olyan népszerűvé válni, mint nyugaton, helyette egy nagyon hasonló, öltöztethető műanyag baba, Licca chan futott be, akit azonban nem egy felnőtt nőről, hanem egy 11 éves lányról mintáztak.

Mára már kevesen hivatkoznak felszabadító feminista erőként a kawaiira, az utóbbi időben inkább a nőkkel szembeni irreális elvárásként, a japán szexizmus fenntartójaként vagy épp a kislányos öltözködés és viselkedés bizarr átszexualizációjaként kerül szóba. Angela Choi és Christine Yano Pink globalizáció című könyvükben úgy fogalmaznak, Hello Kitty az ázsiai nők szimbóluma, hiszen nincs szája, tehát alázatos és visszahúzódó, nincsenek fogai és karmai, így nem tudja sem kifejezni, sem megvédeni magát.

JIJI PRESS / AFP A Hello Kitty vidámpark munkatársai pózolnak a vidámpark „Hello Kitty’s Kawaii Paradise” bemutatóján egy tokiói bevásárlóközpontban 2010. október 21-én.

A másik fontos különbséget a mi cukiságfogalmunk és a kawaii között az okozza, hogy Japán a 20. században tudatosan puha politikai eszközként kezdte használni a cukiságot, aminek segítségével világszerte jelentős kulturális befolyásra tett szert. A „pink globalizáció” fogalom maga is arra utal, hogy a japán cukiság egy, az egész világon keresett exportcikk lett. Japán a második világháború után ugyanis arculatot váltott: a komor szamurájokat lecserélte a játékos, fiatalokat célzó és nem mellesleg remekül eladható kawaiira.

A fent is idézett Christine Yano antropológus szerint Hello Kitty a kezdetektől fogva a globális piacra készült, két évvel Japánban való megjelenése után már az USA-ban is debütált. A Sanrio alapítója, Shintarou Tsuji egészen konkrétan azt jósolta:

Hello Kitty lesz a japán macska, ami legyőzi az amerikai egeret.

A Ludwig kiállításának talán legnevesebb alkotója, a cukiság témában világsztárnak számító japán képzőművész, Takashi Murakami maga is sokat foglalkozik a pink globalizációval. Az általa létrehozott, elsősorban az animéből és mangából merítő Superflat mozgalom egyrészt a magasművészet tereibe helyezte a cukiság-esztétikát, és világszerte ismertté tette a japán popkultúra ikonikus alakjait, másrészt azonban pont a japán fogyasztói kultúra sekélyességére igyekszik rámutatni.

2005-ben a Little boy: The Arts of Japan’s Exploding Subculture at the Japan Society in New York (magyarul körülbelül A New York-i japán közösségben kirobbanó Japán szubkultúra művei) címmel rendezett kiállításának címében a Little Boy az 1945-ben az USA által Hiroshimára ledobott atombomba kódnevére utal. Murakami a saját magát infantilizáló Japánt „kasztrált nemzetállamnak” nevezi, és popkulturális világuralomra törését, az amerikai hegemónia alóli kikecmergését a gyermeki szerepbe tuszkolt Japán bosszújaként írja le. Hiába végtelenül érdekes és sokatmondó Murakami cukiság-értelmezése, a kiállításon nem sokat tudunk meg róla.

Galéria
Ludwig Múzeum / Reszegi Judit Gyűjtemény

Ahogy tulajdonképpen egyik belebegtetett témáról sem, de addig a felismerésig legalább eljuthatunk a Ludwigban, hogy ez az egyszerűnek tűnő fogalom minden, csak nem egyszerű. És persze azzal a jóleső érzéssel távozhatunk a kiállításról, hogy most aztán jól elgondolkodtunk valamin, és, ha legközelebb valaki azt találja mondani a szomszéd macskájára, hogy cuki, mi majd mondhatunk valami frappánsat a Lorenz-féle bébisémákról vagy a japán kawaii inherens szexizmusáról.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik