Reisz Gábor harmadik nagyjátékfilmjének jelentősége már abból is leszűrhető, hogy párhuzamosan több narratíva is fut a filmmel kapcsolatban. Ez az a film ugyebár, amely végre nem kerülgeti a forró kását, hanem kimondja, hogy Orbán, Gyurcsány, Soros, tehát végre abban a valóságban játszódik, amiben több mint egy évtizede élünk. Hogy ennek már önmagában hírértéke lehet, az mindennél lesújtóbb képet fest a filmgyártásunkról. De ez a film az is, amely megmutatta, hogy létezik alternatíva a Nemzeti Filmintézet százmillióival szemben is, csak éppen független gyártásban (kiegészítve szlovák állami támogatással), illetve nagyfokú rugalmasság és találékonyság is kell hozzá, hiszen jóval kisebb költségvetésből valósult meg az optimálisnál. Továbbá a Magyarázat mindenre az a film, amelyben Reisz Gábor végre kijön a fényre a hálószobából, és a tengő-lengő harmincasok kapunyitási pánikját feldolgozó, önéletrajzi ihletésű vígjátékok helyett csinált egy ízig-vérig közéleti filmet, fideszes apával, libsi tanárral, keresztbevágott országgal.
Na, ez az utóbbi narratíva kapásból nem igaz, hiszen mind a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan (2014), mind pedig a Rossz versek (2018) is ugyanebben a lehetetlen és élhetetlen országban játszódtak, a főhőseik útját pedig diáktüntetések, politizáló szülők és sajátosan magyar viták szegélyezték. Sőt, a Rossz versek emlékezetesebb jelenetei például pont nem is feltétlenül csak a főhős magánéleti nyűglődéseihez kapcsolódtak, inkább olyanokhoz, amikor gyerekként rosszul lett Antall József beszéde közben, vagy amikor az apjával vitatkozott arról, hogy miért néz ki ilyen nyomasztóan a Liszt Ferenc repülőtérről bevezető gyorsforgalmi út.
Az viszont már igaz, hogy itt a hangsúlyok máshová tolódtak. Ábel nem az egyedüli főhős, minimum két másik is csatlakozik hozzá: Ábel apja, György, illetve történelemtanára, Jakab, a sztorit pedig felváltva láthatjuk az ő szemszögükből. A film is egy szabályos történetet mesél el, már nincsenek szürreális betétek, eltekintve talán egy rövid montázstól a film közepén, ám ez is fontos a cselekmény szempontjából, csak épp lírai módon meséli el, hogyan terjed szájról szájra Ábel hazugsága.
Merthogy az érettségiző fiú nemcsak szerencsétlen, de a bőrét mentendő a tanárára fogja a bukását is. Persze sejtjük, Ábel azért nem olyan butuska, hogy egy szót se tudjon kinyögni Julius Caesarról vagy az ipari forradalomról, inkább valami pszichés blokk akadályozza meg abban, hogy mondjon bármi értékelhetőt. Ennek jó eséllyel köze van ahhoz, hogy Ábel pont az érettségi hetében szembesül azzal, szerelmes osztálytársnőjébe, Jankába, akivel a viszonyuk inkább baráti (de fogalmazhatunk úgyis, hogy Janka friendzone-olja szegény fiút). Annál is inkább, mert a lány szíve a jó kiállású töritanárért, Jakabért dobog, akinek viszont családja van, és egyébként sem kezd ki a diákjaival. Kész is a lehetetlen szerelmi háromszög, melybe aztán belép a politika is, elvégre 2023-ban vagyunk és Magyarországon.
Ábel a bukást tragédiaként felfogó, szigorú apjának azt adja be, hogy azért bukott meg, mert rajta maradt a kokárda a zakóján, Jakab pedig egyébként is pikkel rá, amiért fideszesek a szülei. Ezzel pedig beláthatatlan eseményeket indít el. Az (ál)hír ugyanis eljut egy kormánypárti újság feltörekvő külsős munkatársához, Erikához, aki meglátja benne a sztorit, és máris kész a botrány, hiszen nem kell ecsetelni, mi történne a valóságban azzal a tanárral, aki tényleg egy kokárda miatt buktatná meg a diákját.
Reisz és a társforgatókönyvíró, Schulze Éva ügyesen és könnyedén helyezték el ezt az abszurditásában is reális történetet a mai magyar valóságban, így bemutatva a végletekig központosított oktatási rendszer lehetetlenségét, és azt is, hogy a kormánymédia keltette pszichózisban az is könnyedén elhihető, hogy ők, az országot régóta korlátlanul uraló monolit párt szavazói folyamatosan támadás alatt állnak. Bár Erika saját története kicsit a radar alatt marad, azt pont megmutatja, miért csalódhat az, akinek saját „sztorikról” szóló, nagyratörő oknyomozói ambíciói vannak egy olyan újságnál, mint a fiktív, de nagyon is valósnak ható Magyar Napok.
A film párbeszédei többségében realisztikusak és életszerűek, csak néha hatnak didaktikusnak, mint például György fiatal, kivándorolni készülő beosztottja monológjánál. A rendező többször is elmondta már, hogy nem „ellenzéki” filmet akart csinálni, és látszik is a filmen az igyekezet, hogy a „jobbos” karakterek is kellő mélységet kapjanak, sőt, helyenként még szimpátiát is keltenek. Ennek a megközelítésnek pedig megvan a kockázata, hiszen
hanem pontosan mutatja be az erőviszonyokat, csak éppen nem arra törekszik, hogy rosszakra és jókra ossza a szereplőket, hanem megpróbálja megérteni őket.
Ez pedig sikerül is, miközben azért sikeresen villant fel olyan villámportrékat, mint a megfáradt, de egy kis gyűlölködésre mindig kapható orvos, vagy a Szijjártó Péter palotáját megirigylő, kissé hibbant bácsi. Azokról sem feledkeznek meg az alkotók, akik a férfiak frontjai közé szorulnak: míg Jakab vívja a maga csatáit, addig agyonhajszolt felesége gondoskodik a két gyerekükről és a háztartásról, György felesége, Judit pedig nem érti, miért kell a férjének egy kellemes esti beszélgetésbe is belekeverni a napi politikát.
És persze ott vannak a tinédzserek, akikkel a film kezdődik és végződik is. Bár a két végpont között kicsit háttérbe szorulnak, valójában a Magyarázat mindenre mégis róluk szól. Arról, hogy egyébként is rettentő nehéz dolog tizenévesnek lenni (bármit is hazudjanak erről a tinifilmek), de ma, Magyarországon végképp siralmas a helyzetük, és még az értük felelős felnőttek is inkább az egymással vívott pitiáner konfliktusaikkal vannak elfoglalva. És ebből a szempontból nem sok különbség van a fideszes apuka és a libsi pedagógus között. Reisz Gábor azonban nem lenne Reisz Gábor, ha nem hagyna nyitva egy kiskaput egy boldogabb világ felé, így a Magyarázat mindenre sem fullad bele a reménytelenségbe. Annál is inkább, mert minden dráma ellenére ez a film is sokszor tud vicces lenni, kezdve azzal, hogy Varga Mihály pénzügyminisztert úgy írja le az egyik szereplő, hogy „jóképű pali”.
Előnye a filmnek, hogy nincsen egyetlen elhasznált arc sem a szereplőgárdában. Az Ábelt alakító Adonyi-Walsh Gáspár nagy felfedezés a félszeg, de komoly indulatokat elfojtó kamasz szerepében, míg Jankát rendkívül természetesen formálja meg Kizlinger Lilla. Znamenák István (György) esetében talán a legnagyobb dicséret, hogy semennyire nem emlékeztet a Megáll az időben látott Köves Dinire, Rusznák András (Jakab) szintén kitűnő választás, míg Kocsis Gergely az iskolaigazgató szerepében a legviccesebb pillanatokért felel a teátrális hisztijeivel. Talán Sodró Eliza az egyébként legtöbbször látható színész a film szereplői közül, róla viszont már régóta tudjuk, hogy a nemzedéke egyik legjobb színésznője, az pedig külön többlet, hogy a filmbeli férjét alakító Rusznák András a való életben is a társa, és nem lepne meg, ha az olyan jeleneteket, mint amikor Jakab nem veszi észre az orra előtt lévő vajat a hűtőben, az ő mindennapjaikból emelték volna át.
A sajátosan magyar jelenségeket (mint a kokárda) érthetően elmagyarázza, a többivel pedig számos ország nézője azonosulhat, hiszen a megosztott társadalom nem magyar specialitás. Az viszont sajnos igen, hogy még a kulturális életet is teljesen alárendeljék ennek a pozícióharcnak, épp ezért nem lehet ott Reisz filmje az Oscar-nevezettek között. Nem mintha biztosak lehetnénk benne, hogy lenne esélye a jelölésre abban a mezőnyben, viszont (például a tavalyi nevezett Blokáddal ellentétben) legalább semennyire nem hazug. És manapság már ez sem akármi.
Magyarázat mindenre, 151 perc, 2023. 24.hu: 8,5/10
