Bár a téma már jó néhány évtizede foglalkoztatja a filmművészetet, valójában most jött el úgy istenigazából az ideje annak, hogy elkezdjük a mesterséges intelligencia témáját körüljárni mozgóképes eszközökkel. Hiszen ami a ’80-as években, de még 2000-ben is közel olyan légből kapottnak tűnt, mint a galaxisközi hadviselés, az mára a realitás: az AI olyannyira az életünk része lett, hogy már Hollywood nagypályásainak is foglalkozniuk kell a szabályozásával, lásd a napokban lezárult forgatókönyvíró-sztrájk egyik kulcskérdését.
Ijesztő? Veszélyes? Elveszi a munkánkat? Fejünkre nő, kiirt minket? Megoldja minden bajunkat? Sosem látott jólétet és kényelmet hoz? A féktelen optimizmus és a legsötétebb pesszimizmus közötti igen széles skála bőven ad gondolkodni- és beszélgetnivalót, és akkor az olyan filozófiai-lélektani dilemmákról még szó sem esett, hogy például mi tesz emberré, ha öntudatuk már a gépeknek is lehet, vagy oké-e kizsákmányolni egy tudattal, érzésekkel rendelkező lányt, ha az esetleg gép. Szóval van itt miről diskurálni köznapi és metaszinten is, így Az Alkotót nagy lelkesedéssel vártuk, mint az idei mozis év fontos belépőjét ebbe a vitába, ám a film homályos és félszeg állításaival nem igazán gazdagítja a témáról zajló párbeszédet.
Pedig annyira jó a felütés! Csattanós montázzsal indulunk, mely öles léptekkel vezeti végig a nézőt emberek és robotok közös történelmén, melyben az eleinte esetlen, de egyre ügyesebbé váló robotok megkönnyítik az emberek életét, majd egyszer csak snitt, atomvillanás Los Angeles városának kellős közepén, egymillió áldozat, ki tudja, hány sérült. Semmi sem biztos, de azért erősen sejtetve van, hogy a bomba a mesterséges intelligencia műve, ki is tör a nyomán egy véres, dühödt háború a robotokat kitiltó amerikaiak és az azokkal továbbra is együttműködő, együtt élő új-ázsiaiak között, és az egyik rajtaütés során főhősünk, a különleges ügynök Joshua (John David Washington) elveszíti imádott, állapotos feleségét, Mayát (Gemma Chan). Eltelik néhány év, amikor Joshuát helyismerete miatt az amerikaiak fontos feladattal bízzák meg: meg kell találnia a Nirmatát, avagy az alkotót, minden robotok kreátorát, és egy általa kifejlesztett szuperfegyvert, amely az amcsik szuperűrhajóját, a folyton a régió felett lebegő, azt időnként meg-megbombázó Nomadot fenyegeti.
Ám a vietnámi háborús filmekre emlékeztető akció végén kiderül: a szuperfegyvert volt pofájuk egy zavarba ejtő, de szupercuki kisgyerek (Madeleine Yuna Voyles) formájába önteni, akit így már sokkal kevésbé egyszerű csak úgy kiiktatni. Ráadásul Joshua fókusza eleve nincs teljesen a helyén: miután felmerül a lehetőség, hogy a kedves neje valójában életben van, sokkal jobban érdekli az ő felkutatása, mint az akció eredeti célja.
Az Alkotó egyik legfőbb baja éppen az, hogy pont olyan fókuszvesztett, mint a főszereplője. A vizuáliseffekt-szakiból rendezővé avanzsált Gareth Edwards, aki a Szörnyek című filmjével úgy tette le a névjegyét, hogy azóta olyan fontos franchise-okhoz rendezhetett, mint a Godzilla vagy a Star Wars – utóbbihoz ő tette hozzá az egészen kiváló Zsivány Egyest –, most, hogy újra valami sajáton dolgozhatott, annyi mindent akart mondani, hogy azt se tudta, hol kezdje. Vagy hol folytassa. Pláne, hogy hol fejezze be. Nagyon kínálja magát az olcsó poén, számos külföldi kolléga nem is bírt ellenállni a kísértésnek, hogy megjegyezzék: A könyv ugyanis zavaros, túlírt és stilisztikailag is meg-megbicsaklik, így nehéz érteni, mi történik, még nehezebb érzelmileg kapcsolódni a szereplőkhöz, aminek következtében viszont elkerülhetetlenül unatkozni kezdünk. Amit aztán folytathatunk is jó sokáig, minthogy a film több mint kétórás.
Van például az „élni és élni hagyni” gondolat, amellyel a film a robotkérdéshez áll, de ezzel egy időben a robotokkal teli világ mégis bizarr, felkavaró, sötét disztópiának is tűnik, amiben nem szívesen élnénk. Érző, gondoskodó, valódi társként, családként létező, s mint ilyen, pótolhatatlan gépekként kellene kötődnünk a robotokhoz az egyik oldalon, ám e gondolatot erősen erodálja, hogy a robotnak letölthető a tudata egy adathordozóra, és a külsejük is könnyedén reprodukálható, így végső soron senki soha el nem vész, legfeljebb átalakul. Ilyen ellentmondásból akad még szép számmal, és ezek nem csak intellektuálisan zavarók: az érzelmi bevonódást is ellehetetlenítik, pedig a film nagyon, nagyon szeretné, hogy meghatódjunk.
Értjük, persze, hogy ezen ellentmondások egy része épp azt hivatott aláhúzni, hogy ez az AI-kérdés nem fekete-fehér, de ha ez az állítás, akkor legyen ez, tisztán, határozottan, nem félszegen elmotyogva. A töketlenkedő hangvételt fokozza a furcsa idő- és térkezelés – időnként ugrunk az időben, máskor pedig csak úgy tűnik, mintha ugranánk –, a koronát pedig minderre John David Washington alakítása teszi fel. Tény, hogy nem volt erős az alapanyag sem, Joshua alakja vázlatos, közhelyes és úgy általában egyszerűen nem valami érdekes, de Washington sem tudott annál többet kezdeni a szereppel, mint hogy meglocsolta forró könnyeivel. Az egyetlen, ami igazán a helyén van ebben a filmben, az a látvány: bár sokszor egyértelműek az előképek, ezzel együtt is jók az ötletek, és csinos a megvalósítás is, mind a CGI, mind a klasszikus operatőri munka terén, szépen simulnak össze a tájképek a technológiával, a kettő kapcsolódása olyan organikus, hogy szinte természetesnek tűnik, hogy az emberi evolúció ebbe az irányba lép majd tovább. Csak hát az van, hogy jó a látvány, de annyira azért nem jó, hogy pótolja a film összes többi hiányosságát – olyan jó látvány talán nincs is –, így a fő élmény mégis a csalódás.
Nem feltétlenül kellett volna pedig így lennie: Az Alkotó lehetett volna egyszerűen csak egy közepes film a felhozatalból, valami a „futottak még” kategóriából, töltelék – kellenek olyanok is. Igen ám, de Az Alkotó köré az események egy pontján a gyártó elkezdett kisebbfajta mesterséges hype-ot építeni: tartottak pár előzetes sajtóvetítést, a meghívottaknak megengedték, hogy tweeteljenek az élményeikről, akik pedig – hogy, hogy nem – pont mindannyian odavoltak a filmért. E rajongó vélemények nyomán pedig Az Alkotót a 2023-as év fű alatt becsúszó sci-fi élményeként kezdte várni az eredeti ötleteken alapuló sci-fikre meglehetősen kiéhezett közönség, olyasmiként, mint pár éve az Ex Machina volt. Ami nagyon nagy ígéret – ezeket a filmeket tényleg évekig emlegetjük –, és épp emiatt nem felnőni egy ilyen ígérethez nagyon, nagyon kínos.
Az Alkotó (The Creator), 2023, 133 perc. 24.hu: 5/10
