Hol van már 2002, amikor Mel Gibson és Joaquin Phoenix a kukoricás közt megbújó házuk pincéjében barikádozta el magát a Földre érkező idegenek elől! A Jelek akkor érkezett M. Night Shyamalantól, mikor a földönkívüli összeesküvés-elméletekkel tarkított X-akták már bőven lecsengőben volt, sőt, vége is lett a sorozatnak.
Shyamalan nem szimpla ufós filmet rendezett bő húsz évvel ezelőtt, hanem beszélni kívánt a tudomány és a hit örökös szembenállásáról: „A Jelek, meglehet, a Shyamalan-pályamű csúcsát jelenti: egy olyan évtized elején vetette papírra, majd vitte vászonra történetét a rendező, mikor az idegen civilizációkat bemutató filmek közel sem voltak népszerűek a filmes szcénában” – írtuk a filmről készült évfordulós anyagunkban.
2023-at írunk, és Nincs, aki megmentsen címmel streamingen debütált egy olyan földönkívülieket középpontba állító film, amely egyértelműen merít Shyamalantól, Chris Carter Mulder ügynökének minden alufóliasisakos mondatából, de nem szégyelli pofátlanul megidézni a Harmadik típusú találkozásokat sem. Biztos az is, hogy Brian Duffield rendező nagy-nagy rajongója az Alkonyzóna című sorozatnak, amely az ötvenes évektől kezdve, szép lassan termelte ki a paranormális jelenségekre fogékony nézőket.
Nem különösebben jó, de nem is tragikus ötlet ez a Nincs, aki megmentsen készítőitől.
Brynn (Kaitlyn Dever) elszigetelten él a családi fészekben: napközben egy modellvárost építget, este vacsorát főz, zenére táncolgat – ha pedig pont arra jár a postás, a bokrok közt elbújik, nehogy beszélgetni kelljen. A városba csak inkognitóban merészkedik, sejtjük, nem akarja, hogy bárki felismerje. Amíg a csavarokon törjük fejünket, Duffield bedobja nézőit a mélyvízbe: Brynn egy este felriad, a házban már nincs áram, nyitva a bejárati ajtó, valaki vagy valami pedig gyanakvásra okot adó hangokat hallat a földszintről. Tíz perc sem telik el, mikor főhősünk először szembe találja magát egy földönkívülivel, ami pont úgy néz ki, ahogy ezeket a lényeket hosszú idők óta elképzeljük. Megjelenésük antropomorf, tehát ezúttal is az ember külső jegyeivel ruházták fel őket: középmagas termet, nagy szemek, szürke bőr – Spielberg is ilyesmiként mutatta meg őket a Harmadik típusú találkozásokban.
Úgy éreztem, hiányzik az a filmes szörny, akit én mindig szerettem, de senki nem ábrázolja már. Azt akartam, csináljunk valami olyat, amit mindenki szívesen látna, de valahogy még sincs már jelen a filmekben
– beszélt a rendező az ufóábrázolásról.
Míg az ötvenes évek paranoid sci-fije, a könyvből adaptált Testrablók támadása az amerikai nép kommunistáktól való rettegéséből építkezett, a Nincs, aki megmentsen más úton igyekszik célt érni. Csakhogy Duffield nincs birtokában Spielberg rendezői finomságának, mert egyfelől új filmje inkább egy idegen civilizáció inváziójáról, mintsem a békés kapcsolatfelvételéről szól; másrészt íróként sem elég biztos kezű egyelőre, hiszen az akciószekvenciák oltárán feláldozza az igazán nyugtalanító gondolatok esetleges elültetését.
A film egyik bátor vállalása, hogy párbeszédek nincsenek: főhősünk mindössze egyszer szólal meg. Nem nehéz kitalálni, hogy alapvetően Kaitlyn Deverön áll vagy bukik a film: Duffield folyamatosan döntéshelyzetekbe löki a főszereplőt, Dever pedig kitűnően hozza az intelligens, múltja elől menekülő, átvitt értelemben is elszigetelt főhőst. A fiatal színésznő eszköztára igen széles, a 2019-es high school-komédiával, az Éretlenségivel szerzett ismertséget, most pedig arról tesz bizonyosságot, egyedül is nagy dolgokra képes. Ehhez szolgáltat mankót a jó színtér, ahol a film játszódik – esetünkben egy avitt családi ház, melynek minden zegzugát, repedését, nyikorgását használja a rendező, hogy alaphangulatot teremtsen a horrorokon edződött nézőknek: bár sokszor megidézi a Hang nélkült vagy épp a Jeleket, felérni azok mellé több okból sem tud.
A Nincs, aki megmentsen ugyanis hamar önismétlővé válik, mind a cselekmény, mind az írói húzások terén. Duffield láthatóan beszélni szeretne a társadalmi elszigeteltség problematikájáról, és mire érdeklődést mutathatnánk a főszereplő múltja iránt, bekúszik a képbe egy idegen, aki telepatikus képességeit nem egészen úgy használja, mint E.T., ezzel pedig a film is megmarad klasszikus sci-fi horrornak.
Míg akciók terén – az új Gyűrűk Ura-sorozaton is dolgozó – Aaron Morton képei sokszor lebilincselően izgalmasak, a film a fináléra szétesik, és anélkül, hogy többet elárulnánk: aki zavarosnak találta az Alkonyzónát, az most szemöldökráncolással lép majd ki a streamingfelületről.
Ám mindezekkel együtt sincs szégyellnivalója Duffieldnek: filmje ügyesen zsonglőrködik a horror és a sci-fi műfaja közt, karizmatikus főhősével, klasszikus idegenábrázolásával újra fellobbantja bennünk a kérdést: miért beszélnek egyre kevesebbszer nekünk, nézőknek a földönkívüliekről?
Pláne akkor, amikor a hivatalos magyarázatokkal szemben egyre szpektikusabbak, az összeesküvés-elméletekre pedig mind fogékonyabbak a mai, modern társadalmak. Ez volna a Nincs, aki megmentsen legnagyobb erénye, hogy végre készült megint egy fogyasztható ufós film? Túlzás volna így leegyszerűsíteni, de a végig fenntartott kiszámíthatatlanság és a feszültségteremtés modern eszközeinek ismerete egy dolgot egyértelművé tesz: Duffield rendezése megérdemelte volna a nagyvásznat, amint csikorogva-nyikorogva, de megpróbálja elhitetni velünk, hogy nem ördögtől való letűntnek hitt megoldásokból filmet építeni. Ez az építmény ugyanis közelebb áll a megmaradáshoz, mint az összeomláshoz.
Nincs, aki megmentsen (No One Will Save You), 2023, 93 perc. 24.hu: 7/10. A film magyar felirattal látható a Disney+ kínálatában.
