A tavalyi év legváratlanabb sorozatsikere egy lepattant szendvicsezőben játszódik, ahol a fine dining világából hazatérő séf, Carmy minden nehézség ellenére továbbviszi a halott bátyja által ráhagyott étkezdét. Sőt, az étterem nemcsak túléli a krízist, de szedett-vedett, kaotikusan működő büféből valódi étteremmé is alakul, dolgozói pedig megtanulnak valódi csapatként együtt dolgozni. Christopher Storer sorozata ráadásul mindezt olyan tökéletes karakterábrázolással, mesteri cselekményvezetéssel és az éttermi-konyhai közeg realisztikus bemutatásával valósította meg, hogy A mackó (a cím valójában egy szójáték lefordítása, hiszen a Bear a Berzatto név becézése) rögtön az egyik legelismertebb új sorozat lett.
A sorozat outsider-jellegét erősítette az is, hogy nem voltak benne széles körben ismert színészek: a többségüket persze el lehetett már csípni más sorozatokban vagy filmekben, de az összes főszereplőre igaz, hogy A mackó új szintre emelte az ismertségüket. Az, hogy nem elhasznált arcok alkotják a szereplőgárdát, persze vissza is üthet, ám A mackó esetében ez is hozzájárulhatott a sorozat vonzerejéhez, így teljes mértékben azonosítani lehetett ezeket a hús-vér karaktereket a színészekkel.
A valóságosság pedig a sorozat esztétikájában is megmutatkozott: az alkotók nem a gusztusos, étvágygerjesztő gasztropornó-vonalra mentek rá (noha azért jó pár fogáshoz kedvet is kaphattunk tőle), sokkal inkább függetlenfilmes eszközökkel, kézikamerás felvételekkel, chicagói utcakép-montázsokkal és spontánnak tűnő párbeszédekkel operált a sorozat, melyben folyamatos volt az ordítozás, a káosz és a csörömpölés, mindez pedig egy sokat emlegetett, egyetlen snittben felvett, tizenhét perces jelenetben csúcsosodott ki, melyben több teljes thrillerre elegendő feszültség összpontosult, noha a fő konfliktust itt az okozta, hogy egy hiba miatt hirtelen megsokszorozódott a rendelések száma az étteremben.
Ez utóbbi miatt is nevezte a New York Times kritikusa a sorozatot
háborús történetnek, amely történetesen egy konyhában játszódik,
ám az idén nyáron bemutatott második évadot már látta. Nem teljesen ok nélkül, de a sportfilmes allegória valójában az első évadra is áll, hiszen teljesen olyan volt, mint a legnagyobb sportfilmes klisé: egy rutinos versenyző összekapja a lesajnált lúzereket, és ronggyá ver velük mindenkit. A mackó ugyanis erről is szólt: Carmy (Jeremy Allen White) nem neves séfeket vagy egyéb, rutinos éttermi dolgozókat szerződtet, hanem a büfé addigi személyzetével, botcsinálta szakácsokkal és kezdő wannabe konyhafőnökkel próbál a saját standardjeihez méltó éttermet csinálni.
Az új évadban viszont még nagyobb a tét: Carmy nem csupán túlélni akar, hanem szintet lépni, illetve egy Michelin-csillagokra pályázó, neves éttermet, ahová akár messziről is eljönnek az érdeklődők egy vacsora kedvéért. Ehhez pedig már nem elég, ha a beosztottjai megtanulják azt mondani, hogy „igen, séf!” vagy előre jelzik, ha befordulnak a folyosón, nehogy összeütközzenek, hanem tényleg ki kell őket képezni. Ezért míg az első évad elsősorban Carmyról és a démonjaival folytatott szélmalomharcáról szólt, addig ez a második már a csapatot helyezi a fókuszba, sőt, mindegyik főbb szereplőnek jut egy-egy saját epizód is.
Az alaphelyzet persze tesz róla, hogy rögtön az első perctől magas legyen mindenki stressz-szintje, hiszen az éttermet teljesen át kell alakítani, ehhez hatósági engedélyeket kell szerezni, és az egészhez rengeteg pénz kellene, az viszont természetesen nincs, ezért mielőbb ki kell nyitnia az újjászületett étteremnek. A tízrészes évad azonban csak az utolsó két részre jut el oda, hogy már tényleg a konyhában folyjon az akció, addig ugyanis leginkább csak tűzrendészeti ellenőrzések, falbontás és szerelés jelentik a történéseket a kibelezett üzlethelyiségben.
Az évad első fele ráadásul egyértelműen nyugodtabb, pozitívabb hangvételű, mint amit megszoktunk tőle, majdhogynem a kétezres évek kedveskedő indie-filmsikereit idézi, pláne, hogy szívmelengető, de egyáltalán nem érzelgős fordulatokat mutat be. A konyhafőnök, Sydney (Ayo Edebiri) nemcsak, hogy továbbra is tüneményesen pozitív jelenség marad, de ötletekért és kéretlen jótanácsokért egy kifejezetten lírai etűdben bejárja Chicago csodás, de mégis küszködő éttermeit, míg Marcust (Lionel Boyce) Koppenhágába küldik tanulmányútra (szerencsére a helyszínen is forgatták ezeket a jeleneteket). A legfontosabb változás azonban az introvertált, munkamániás Carmyval történik, aki váratlanul újra találkozik egykori viszonzatlan szerelmével, Claire-rel (Molly Gordon), és ezt további találkozások követik.
Mindez szép-szép, de mégis kicsit hiányoljuk az első évad feszültségét, sőt, azon kapjuk magunkat, hogy konkrétan keveseljük az idegbeteg ordibálást is, Nemcsak azért, mert itt a duplájára növelik a szokásos, félórás játékidőt, és nem is feltétlenül azért, mert felbukkan benne egy sereg híres színész, hanem mert valósággal a fotelbe lapítja a nézőt egy olyan banális eseménnyel, mint egy családi karácsonyi vacsora. Az epizód első fele még inkább valamiféle nosztalgikus színezetet is kap, és még az lehet az érzésünk, hogy igen, nyilván minden olasz-amerikai család ilyen harsány és kaotikus, de aztán lassacskán kiderül, hogy nem éppen.
Mindent elárul, hogy egy olyan, díjakkal és elismerésekkel elhalmozott sztár, mint Jamie Lee Curtis is karrierje egyik legemlékezetesebb alakítását nyújtja ebben az egyetlen sorozatepizódban Carmy anyja szerepében, és hozzáteszi a magáét Bob Odenkirk, Sarah Paulson, Gillian Jacobs és John Mulaney is, illetve az a Jon Bernthal, aki már az első évadban is feltűnt egy visszaemlékezéses jelenetben. Biztos mindenkinek van sztorija nyomasztó nagycsaládi karácsonyokról, de ez bátran versenyben lehet bármelyikkel. Ráadásul megmagyaráz sok mindent, amit eddig nem értettünk Carmyval kapcsolatban.
És innentől már visszatér a tavaly megismert sorozat, noha továbbra is láthatunk megható jellemfejlődést (elsősorban a sorozat egyik nagy kiugrást produkáló színésze, Ebon Moss-Bachrach által alakított Richie jóvoltából), minden idők legszebb filmes omlettsütését, vagy éppen azt, hogy még a kétbalkezes Neilnek (Matty Matheson, vele tavaly interjúztunk is a sorozatról) is néha sikerülhet valami, azért az alapérzésünk joggal lehet az, mint bármely ünnepelt sorozatnál az elmúlt években, az Utódlástól a Better Call Saulig:
Christopher Storer sorozatalkotói nagysága nem annyira abban rejlik, hogy tökéletesen mutatja be egy, a fennmaradásért küzdő étterem mindennapjait (ehhez egy valós chicagói étterem szolgált mintául), és nem is csak abban, hogy okosan ágyazta be a csekekményt a mai, Covid-utáni gazdasági klímába és a filmkészítők által kicsit mostohán kezelt Chicago életébe, hanem abban, hogy ezek csak eszközül szolgálnak ahhoz, hogy olyan évezredes kérdésekre keresse a választ, mint hogy mi értelme az életünknek, vagy mégis miért hajszolunk fanatikusan egy bizonytalan célt. És ugyan nem szolgál a sorozat magyarázatokkal, mégis úgy érezhetjük, közelebb visz a megoldáshoz.
Ráadásul Storer nagyszerűen ért hozzá, hogy burleszkbe illő poénokat házasítson tragikus fordulatokkal, és szinte minden epizódra jut legalább egy jelenet, ami könnyeket csalhat még a cinikusabb nézők szemébe is. Nagyon könnyen a szívünkhöz tudnak nőni ezek az emberek, legyenek olyan kiállhatatlan, agresszív csődtömegek, mint Richie, vagy olyan kedvesek, mint Carmy terhes és önfeláldozó nővére, Sugar (Abby Elliott), de igaz ez a lüktető, (túl)élő várost mutató Chicagóra vagy éppen a nyolcvanas-kilencvenes évek alternatív rockzenéjére épülő soundtrackre is. Az évadban fokozott szerepet kap az R.E.M. Strange Currencies című száma, mely a viszonzatlan szerelmet énekli meg, és ebből már lehet következtetni rá, A mackó ezúttal sem fullad rózsaszínű zselébe, viszont annyi újabb kérdést vet fel, hogy már most nagyon várjuk azt a – még be sem jelentett – harmadik évadot.
A mackó (The Bear), 2. évad, 10 rész, 2023, Disney+. 24.hu: 9/10
