Bármelyik pillanatban megérkezhet a baba, ezért mindennap bebuszozom a kórházba, gépekkel vizsgálnak, aztán hazaküldenek. Órákat ülök a többi kismamával különböző rendelők különböző folyosóin. Naponta több tucat rémtörténetet hallgatok meg, de ez cseppet sem fog rajtam.
Már hat nappal túlhordtam a babát.
December 3-án este belenézek a tükörbe, a látvány szörnyű. A bokám bedagadt, a hasamon apró véraláfutáscsíkok. Megy a hasam, gondolom, a stressztől. Éjfél körül már a vécékagylót nézegetem, nem pottyan-e bele a gyerek, mert ugye anyu is a hasmenéstől szült meg engem.
Hajnali fél ötkor szólok anyunak (a férjem a laktanyában), hogy nem aludtam semmit, megy a hasam este óta, mit csináljak?
Anyu azonnal mentőt hív. Megkérdezi, van-e fájásom. Mivel nem pontosan tudom, mi az, rámondom, hogy igen. Nem akarok itthon szülni, hiszen megy a hasam, meg egy kicsit mintha fájna is.
Beérünk a kórházba. A hosszas adminisztráció alatt elmúlik minden fájdalmam. Talán haza kellene mennem. Valami menekülésre késztet, ennek ellenére természetesen maradok, és hagyom, hogy nézegessen boldog-boldogtalan. Nem izgulok, nem félek, álmos vagyok, és fásult. Megvizsgál az ügyeletes, kérdezi, van-e orvosom. Igen, a Kádár doktor, válaszolom. Na, mondja, örül majd, hogy bejöhet szabiról. Megállapítja, hogy egyujjnyira nyitva vagyok, úgyhogy ma szülünk. Már egy hete is egyujjnyira voltam nyitva, mondom halkan. Nézek a nővérkékre, hátha segít valamelyikük, de tudomást sem vesznek rólam. Mintha ott se lennék, viccelődnek egymással. A szülésznő is átnéz rajtam, miután gúnyosan lecsesz, mikor megemlítem neki, hogy csak a hasam ment.
Kezdem magam rosszul érezni. Minek is akarok pont ma szülni, amikor szabin van az orvosom?
Mire megkapom a beöntést és leborotválnak, már meg is érkezik. Mint mindig, most is meglepődöm, milyen elképesztően hideg zöld szeme van. Tulajdonképpen jóképű, majdhogynem szép, de a tekintete valahogy elrontja az összhangot.
Kapok valami injekciót, hogy gyorsabban menjen a dolog. Kádár doktor leereszkedően megpaskolja a fenekem, és megcsipkedi az arcom. Körülnéz, látja-e mindenki, milyen közvetlen-jópofa is ő, adjunktus létére. Én pedig még csak fel sem háborodom, olyan kiszolgáltatottnak érzem magam.
Elkezdődnek a fájások, nagyon hirtelen és nagyon intenzíven. Tágulni viszont nem tágulok. A fejem fölött megbeszélik, milyen jó teniszmeccs lesz ma, és a doktor közli, kurvára sietnie kellene, mert a főnökkel játszik, nem késhet el. Miközben bennem turkál, részletesen ecseteli a szülésznőnek és a nővérkéknek, hogy ha minden jól megy, akkor nemsokára főorvos lehet, persze ehhez elkerülhetetlen az „öreg” ajánlása. Ha a Pártnak sincs ellene kifogása (márpedig miért lenne, jó elvtárs ő), megy ez majd. Főorvos. Ízlelgeti a szót. Átfut rajtam, hogy ha nem lennék ilyen fiatal, gyakorlatilag kislány, biztosan rászólnék, hogy mi lenne, ha a seggemre figyelne, legalább egy fél pillanatra. De kislány vagyok. Tapasztalatlan és ijedt kislány. Így szó nélkül tűrök mindent.
A doktor szól egy másik szülésznőnek, aki nemrég érkezett, hogy adjanak még egy injekciót, szalad az idő, ő meg nem tud itt dekkolni egész nap. Az újonnan érkezett bábát Zsuzsikának hívják, rövid szőke hajú, és friss az arca. Miközben fejcsóválva beadja az injekciót (látványosan nem helyesli), próbálok vele viccelni: ha lány lesz a baba, róla nevezem el. Zsuzsika még el is mosolyodik, tulajdonképpen az egyetlen emberi lény a szülőszobában. Bár szörnyen fáj, nem jajgatok, mert anyu azt mondta, az nagyon ciki. Miközben a szülészet ajtaját nyitogatják, látom őt, ahogy kint áll a folyosón, és izgul. Sokan álldogálnak ott rajta kívül, minden ajtónyitásnál azt nézem, ki ment már haza. Tulajdonképpen integethetnék is, csak csövek lógnak belőlem mindenfelől, így nem tudom megemelni a kezemet. Szinte szégyellem, hogy nem nagyon hiányzik István, nem irigykedem azokra, akiknek a férjük kint ácsorog a folyosón. Nekem jó így, hogy anyu van itt velem. Nagyon is jó.
Összenevetünk a szomszéd ágyon szenvedő, kicsit idősebb asszonnyal, ez már a vég, mondja. Mert közben mi, asszonyok (négyen) serényen vajúdunk, csupasz seggel. A kiszolgáltatottság magasiskolája. Már csak röhögcsélek kínomban. Egy óra sem telik el a rettenetes fájdalomban, amikor érzem, hogy vécéznem kell. Megkérdem Zsuzsikát, aki majdhogynem barátságos, hogy most mi a teendőm, erre ő ellohol a dokiért, aki kávézik a „csecsemős csajokkal”. Kádár doktor komótosan sétál vissza, közben a szülésznők zsákot húznak a lábamra, és azt ordítják, hogy szüljek. Nem tudok… A doki megvizsgál, azt mondja, valami perem még nem tűnt el. Nekem viszont szörnyű tolófájásaim vannak, a harmadik nyomásra kint is van a baba feje. Ekkor a doki rám üvölt, hogy a zsinór a gyerek nyakára tekeredett, igyekezzek, mert megfullad. Hát igyekszem. Megszületik a kicsi, közlik, hogy kislány, én pedig közlöm, hogy a neve Zsuzsanna. A szülésznő megcsipked, köszi, mondja. Nincs mit, felelem, megígértem.
Zsuzsika nem sír, csak halkan nyafog. Elviszik tőlem, és sustorognak. Azt mondják, hogy nem sír. Valaki kimegy, hogy szóljon anyunak, ő pedig azt mondja, én sem sírtam. Erre azon viccelődnek, hogy ez biztosan családi vonás. Boldog vagyok, hogy kislányom született: mint mondtam, nagyon azt akartam. Valamiért még most is úgy gondolom, hogy nem tudnék mit kezdeni egy fiúval. Karomba adják halkan sírdogáló, de – milyen fura – közben kíváncsian nézelődő lányomat. Gyönyörű, tökéletes kislány. 2850 gramm, 52 centiméter. Fénylő, tündöklő, csodálatos kék szeme van. Nem engedi el a pillantásomat, percekig egymás szemébe nézünk. Nézem az arcát, erős, majdhogynem sötét szemöldökét, melynek a vége enyhén felfelé ível, ugyanúgy, mint az apjának. Egészen pici, szinte zöldborsónyi orra van, és csodálatos ívű, harmatos rózsaszín szája. Gyönyörködöm benne, hiszen az enyém, én hoztam létre. Röpke pillanatra eszembe jut István, kicsit sajnálom, hogy nem lehet itt, és nem láthatja ezt a csodát. Olyan büszke vagyok, mint addig soha életemben.
Közben megérkezik egy magas, szemüveges doktornő a közeli koraszülöttosztályról. Megvizsgálja a lányomat, rendben találja. Végül mégis úgy dönt, átviteti magukhoz, hogy megröntgenezzék, nem nyelt-e magzatvizet. Nem is tiltakozom, fáradt vagyok, és kimerült. Elviszik Zsuzsit.
Másnap még kicsit fáradt vagyok a vérveszteségtől, de lassan kezdek jobban lenni. Zsuzsa barátnőm és Tónika kapkodva meglátogat. Gyönyörű rózsaszín, pliszírozott aljú, habos-babos kisruhát hoznak Zsuzsikának. A legszebb ruhácska, amit valaha láttam. Nagyon aranyosak, babusgatnak, nekem mégis rosszulesik, hogy a gyerekről nem kérdezgetnek, hanem a sok munkára hivatkozva elsietnek.
Megérkezik a férjem, aki egyhetes eltávozást kapott. Anyuval jön, de ők sem akarnak sokáig maradni. Átmennek a koraszülöttosztályra is, hiszen ott mindennap van látogatás. Félek egy kicsit, hogy István elégedetlen lesz velem, amiért a baba nincs jól. De tévedek. Boldog, hogy kislánya született, nagyon kedves és gyengéd. Én többnyire mégis elhagyottnak érzem magam. Sírdogálok, és nem értem, miért érzem úgy, hogy senki nem szeret.
Pedig minden napra jut látogató. Jönnek a kolléganőim, Maca meghozza a heti gombapaprikást nokedlivel. Most is fantasztikus, mint mindig. Persze jön a család is, hiszen nagy és összetartó. Főleg az asszonyok. Nagyanyám, aki galamblevest hoz nekem, mert gyermekágyban szerinte az a legjobb. Keresztanyám, anyu nővére sütit hoz, Ági, anyu húga, aki mindig a legközelebb állt hozzám közülük, mindennap eljön. És persze Erzsi. Erzsi, anyu egyetlen fiútestvérének a felesége madártejet hoz. És jönnek töretlenül, ha esik, ha fúj, védőhálót vonva körém. Az asszonyok.
Kétnapos a gyerek, de azon kívül nem tudok róla semmit, hogy alszik, mert kifáradt a szülésben, de tulajdonképpen jól van. Az orvosom berohan, és megdicsér, hogy milyen jól gyógyulok.
Bejön hozzám egy kedves, sötétbarna, tupírozott hajú, idősebb csecsemős nővérke, akit még nem láttam eddig. Kérdezi, hol van a tej, amit lefejtem. Mondom, milyen tej? Megnézi a mellemet, és elszörnyülködik. Bevisz a csecsemőosztályra, ahol alaposan megmasszírozza a mellemet. Azt mondja, utolsó pillanatban kapta el, hogy ne gyulladjon be teljesen. Megtanítja nekem, hogyan kell a kórházi, ipari fejőgépet használni. Mivel szófogadó vagyok, és örülök, hogy végre tehetek valamit, a tejemmel foglalkozom egész nap. Amikor a kórteremben fekvő többi kismamának meghozzák a babákat szoptatásra, azonnal feltápászkodom, és fejni indulok. Úgyis rossz érzés látni, hogy puszilgatják a kicsiket, és összebújnak. A csecsemős minden alkalommal meg is kérdezi, az enyém jól van-e, és én mindig mondom, hogy jól, csak sokat alszik, mert elfáradt a szülésben. Bólogat, megsimogat.
A szomszéd ágyon fekvő Zsuzsa nevű lánynak (úristen, egy történetbe mennyi Zsuzsa belefér), aki falun él, az jut eszébe, hogy a cocájuk is nemrég ellett. Kilenc kicsije született, és a szoptatástól annyira lesoványodott, hogy mindenki kétségbeesett, hogyan vágják majd le, ha így marad.
Könnyezve röhögtünk, egyrészt azon, hogy ez jó hír, lefogyunk a szoptatástól, másrészt azon a szépen kiszínezett képen, hogy olyan sovány a koca, hogy az ól oldalának kell támasztani, nehogy eldőljön.
Azon is nevetünk, hogy Kádár doktor akár a Seggpacsis becenévre is hallgathatna. Harmadik szobatársunk is nála szült, de azt mondja, ami velem történt (mármint a seggcsapkodás és a csipkedés) az semmi.
Az idő viszonylag jól telik, rengeteg tejem van, jól teljesítek. Kicsit szokatlan a tej és a szülés utáni testem szagának keveréke. Naponta ötször zuhanyozom, mégis büdösnek, elhanyagoltnak érzem magam, rossz a közérzetem.
Negyedik nap még mindig nem tudok semmit a lányomról. Délben bejönnek a kolléganőim. Hiába, szép ez a szakma: itt is dolgozik egy vendégük, aki elintézi, hogy látogatási időn kívül feljöhessenek hozzám. Vasasné megnyugtat, hogy szülés után az ember közérzete már csak ilyen, és nyugodjak meg, neki van egy vendége a koraszülöttosztályról is, majd érdeklődik nála. Lássák csak, hogy mennyien aggódnak a piciért! Kicsit sírdogálok, de aztán jobb kedvre derítenek a viccelődésükkel. Mikor elmennek, egyetlen pillanat alatt újra magányos leszek.
De a magány nem tart sokáig. Délután keres egy orvos a koraszülöttosztályról. Azt kéri, menjek vele az orvosi szobába, szeretne velem négyszemközt beszélni. Átfut rajtam, hogy szerencsére nő, így talán elmarad a leereszkedő seggcsapkodás meg arccsipkedés. Felismerem, ő jött át a szüléskor is, hogy megvizsgálja Zsuzsikát.
Leül velem szemben, és megkérdezi, tudom-e, hogy van a lányom. Jól, válaszolom, a férjem és anyukám mindennap mennek hozzá látogatni. Azt mondja, nem, nincs jól. Nem értem. Segítséget szeretnék, de beszorultam, csak ketten vagyunk a szobában. Magas, barna hajú, szemüveges, csontos nő. Nem szép, nem tetszik, és olyan furán néz rám onnan, a magasból.
Azt kéri, menjek át, és látogassam meg Zsuzsit a koraszülöttosztályon. Éppen részletezné, mi a baja, amikor becsörtet a szülészorvosom. Megkönnyebbülök, hát inkább a seggcsapkodás, mint a minden valóságalapot nélkülöző beszélgetés ezzel a doktornővel. Szóváltásba keverednek. Az orvosom üvölt, hogy az anyának meg kell gyógyulnia, a doktornő üvölt, hogy az anyának joga van tudni az igazat.
A doktornő elrohan, de előtte odaszól nekem, hogy rosszul választottam szülészt. Majd súlyosan bevágja az ajtót maga után.
Kádár doktor kicsit zavart, de hamar összeszedi magát. Miközben menetrendszerűen megpaskol (nincs is jobb ennél a frissen varrt seggemnek), és megcsipkedi az arcomat, gyengéden kilök az orvosi szobából. Az ajtóban még próbál meggyőzni arról, hogy a doktornő túl aggodalmas, egy szavát se higgyem el, ezzel ellentétben ő persze már számtalan ilyet látott, és biztosíthat róla, nincs itt semmi komoly baj. Csak hát ilyenek ezek a gyerekorvosok, az ő felesége is az intenzív gyerekosztályon dolgozik, higgyem el, ő már csak tudja, mindig rosszabbat mondanak, mint a valóság. Szeretnek a bolhából is elefántot csinálni.
Pár perc múlva érkezik anyu és István, látogatási idő van. Zsuzsitól jönnek, minden rendben, mondják. Alszik éppen, azt mondta a nővérke. Látni még nem látták, hiszen az intenzív osztályra nem mehetnek be, de az jó pont az orvosoknál, ha a hozzátartozók mindennap érdeklődnek. Így hát ők mindennap bemennek, és megkérdezik, mi újság, legyek csak nyugodt, ők ezt intézik, nem kell nekem varrattal a fenekemben átgyalogolni.
Anyu feláll, szól, hogy ő most lemegy a bejárathoz, mert jönnek a rokonok, és szeretné lent várni őket. Tudod, milyen nagyanyád, mondja, és elsiet.
Hát, sűrű nap ez a mai, mondom a férjemnek, és nem értem, miért szorongatja ilyen szótlanul a kezemet. Biztosan azt hiszi, rosszulesett a doktornő károgása, de igyekszem megnyugtatni, hogy jól vagyok, és egy szavát se hiszem annak a nőnek. Elmosolyodik. Látom, hogy megkönnyebbült: lám-lám, nem vagyok egy hiszékeny, buta liba.
Öt nappal a szülés után Kádár doktor hosszas, alapos vizsgálat után kienged a kórházból. Gyenge vagyok, kicsit jobban szédülök, mint érzésem szerint normális lenne, de Kádár doktor szerint minden rendben van velem. Teljes természetességgel fogadja el a borítékba készített háromezer forintot. Ez nekem háromhavi fizetésem volt akkoriban.
Először Zsuzsihoz megyek, éppen ott van az intenzív osztály főorvosa, Görögh doktor. Nagyon kedves, barátságos, ősz hajú, jó illatú, idősebb férfi. Kérdőn néz anyukámra és a férjemre, hogy minden rendben van-e. Ők bólogatnak, ennek ellenére behív a szobájába. Elmondja, hogy amikor áthozták Zsuzsit a szülészetről, volt egy görcse, ezért, nehogy legyen még egy, azóta is altatják. Remélhetőleg kipiheni a szülés fáradalmait, és egykettőre összeszedi magát. Szemfenékvizsgálattal megállapították, hogy nem volt agyvérzése – persze, mondom, miért is lett volna. Közben azt gondolom, ez se normális, miket beszél itt összevissza, mikor Kádár doktor megmondta, hogy semmi gond nincs. Na persze, a gyerekorvosok és az ő aggodalmaik! De nem baj, mindent megteszek, amit mondanak, és akkor Zsuzsika hipp-hopp, meggyógyul. Végül a főorvos úr is oda lyukad ki, hogy szerintük se lesz itt semmi baj, de azért ők sem jósok.
Péterfy-Novák Éva: Egyasszony
Libri, 2019
