A mozi mai időszakában ritkán számolhatunk be a skála bővüléséről, inkább a helyzet fordítottja szokott előfordulni. Ám most mégis a hazai mozis kínálat egy új árnyalatáról hozhatunk hírt: az eddig is létező JUNO11, a Curtiz és a Magasságok és mélységek című magyar filmek gyártó-forgalmazója belevág a nemzetközi forgalmazásba, magyarán elkezd behozni a magyar mozikba olyan filmeket, amiket más forgalmazó nem tett volna meg. Az ilyen formán bemutatott első filmjük, a Roving Woman csendes, szomorkás merengés a felemelő fajtából. A lengyel rendező által készített, és stílusában az európai művészfilmes hagyományokra nagyban támaszkodó, atmoszférájában mégis ízig-vérig amerikai film alkotócsapatában a fénykor egy nagy nevével, Wim Wendersszel.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy folkénekesnő, bizonyos Connie Converse, akit „a női Bob Dylan” néven is emlegettek a New York-i folkszíntéren, és aki egy nyári napon, nem sokkal ötvenedik születésnapja után úgy döntött, eltűnik a világ szeme elől. Írt pár levelet a legközelebbi szeretteinek, bepakolt a kocsijába, elhajtott, sose került elő többet. Karaktere azóta is izgatja a világot, dalai pedig megmaradtak mementónak. Ezt a filmet is az ő alakja inspirálta, és dalai is csaknem olyan fontos szereplőkként jelennek meg, mint a fizikai valójukban is megjelenő színészek. Ezzel együtt azért a Roving Woman nem Connie Converse története, hanem Saráé (Lena Góra), egy szokatlan, de annál feledhetetlenebb hősnőé. Ez a történet egy lezárással indul: Sarát egy este, ki tudja, mi okból, kizárja közös otthonukból a pasija. Kopogtat, könyörög, végül dörömböl is, üti-rúgja az ajtót, de az könyörtelenül zárva marad, Sara még a holmijait sem kapja vissza, ám ő egy ponton nem könyörög tovább, hanem az ajtó elé pisil, és úgy, ahogy van, egy szál pendelyben nekiindul a Los Angeles környéki sivatagnak.
Egy ismerős elviszi egy darabon, majd gyalogol egy kicsit, végül rámosolyog az illegális szerencse: talál egy autót tárva-nyitva, benne a kulccsal. Alkalom szülte tolvajként elköti a járgányt, és elindul. Próbál hazamenni anyjához, de róla is lepattan, szó szerint nincs hova mennie, jobb híján tehát az ismeretlenbe indul el. Szerez pénzt, benzint, ételt – bár egyébként ijesztően kevésszer látjuk enni ahhoz képest, hogy le se vesszük róla a szemünket –, és csak róla, rója a mérföldeket. Útját időnként különös karakterek keresztezik, sivatagi különcök, lakókocsis hippiktől rejtélyes milliomosig, segítők és rosszakarók, mint egy pán-amerikai népmesében. De mindannyian csak villanásokra tűnnek fel, Sara útja jórészt tökéletes magányban telik, legfőbb társa egy CD, pontosabban a férfi, aki a CD-n beszél és énekel egy nőnek.
A Roving Woman – ami egyébként jó eséllyel azért nem kapott magyar címet, mert ez egy Connie Converse-dal címe is, amelyben Converse arról énekel, hogy hiába próbál olyan utat járni, amilyet nő létére „nem illik”, valaki újra és újra hazarángatja a vándorlásából – tehát nem egy észveszejtően eseményekkel teli, akciódús vagy a szó szoros értelmében izgalmas film. Sara autózik, mi nézzük, Sara alszik, ébred, mi nézzük, Sara fél és egyedül van, mi nézzük, mégis megy tovább – és mi még mindig nézzük. Csendes film ez, alig van szöveg, és olyankor is kevés a szó, ahogy az a nyüzsgéstől távol élő emberek között lenni szokott, szaggatott, töredékes mondatok, meg-megbicsaklik az önkifejezés, ahol van megértés, ott mégis megy ez kevés szóval is. Főleg, hogy oly sokat elmond dialógusok helyett az egészen kivételes, változékony, kiszámíthatatlan, varázslatos filmzene, melyben Converse bölcs asszonyhangja visszatérő elem. Halk a katarzis is, nagy megfejtésektől és tornyosuló hangszerfutamoktól is megkímél minket a rendezői-zeneszerzői jóízlés. A végén még úti cél is akad, ha nem is lehetünk benne biztosak, hogy megérkezést látunk vagy csak rövid megállást a Sarán szinte átokszerűen ülő menetkényszerben.
Lena Góra biztos kézzel tartja egyenesben ezt a csipkefinom szerkezetet, azoknak a színésznőknek az utánozhatatlan magabiztosságával, akik nemcsak beestek a csapó elé, hanem tevékenyen részt is vettek a karakteralkotásban, a történet formálásában. Márpedig ennél tevékenyebben nehezen vehetett volna részt: Góra a film társ-forgatókönyvírója is volt Michal Chmielewski rendező oldalán. Látszik is. Sara rejtélyességével, hallgatagságával felpiszkálja az érdeklődést, szokatlan, az angyali kislányt és a bizarr boszorkányt is felvonultató karaktere olyan eleven, mintha egy távoli, ritkán látott, de emlékezetessége miatt sokat emlegetett ismerősünket látnánk viszont, egy lányt, akit ismernek a társaságban, de senki sem tudja igazán, ki ő. Nem mindig szimpatikus, sőt – de nem is muszáj neki, hát kit zavar a sivatagban, a kaktuszokat nemigen –, és nem is mindig értjük, mit miért tesz úgy, ahogy, de ehhez is joga van. Bizonyos értelemben Sara az egyik legszabadabb, s mint ilyen, leginkább irigylésre méltó filmes karakter, akit mostanában láttunk, pedig koszos, büdös, nincstelen, és úgy tűnik, nem is szereti senki.
Az eredendő otthontalanság, a kényszerű, a választott, a megosztott magány, a menekülési vágy, a „sehova-se-vagyok-való” filmje ez, s mint ilyen, sok embert szólíthat meg zsigeri erővel – ha képes eljutni a nézőkhöz, ami nem könnyű vállalás az aktuális blockbusterzajban, ami jelenleg a klasszikus művészmozis közönségnek is a fülébe kiabál. Persze élvezzük a rózsaszín atombombát is, de azért jó lenne hinni, hogy egy efféle szín is megtalálja a helyét a palettán.
A Roving Woman július 27-től nézhető a mozikban. 24.hu: 8/10
