„Száj- és körömfa” lóg Gerlóczy, illetve Váczi Márton és Czakó Zsófia tardi teraszán.
Egész pontosan a következő mondat olvasható egy régi táblán:
SZAJ- ES KOROMFA / VESZÉLYE MIATT AT / TERÜLETÉN IDEGENEK / TARTÓZKODNI TILOS!
Első kérdésünk: mi ez a családi „száj-és körömfa”?
A válasz egyszerű. Márton a tardi ház mögötti omladozó disznóól lebontása során a kutrica tetőszerkezetében lelt a táblára, s ahelyett, hogy eltüzelte volna, a korlátra csavarozás, valamint a névadás gesztusával dísz-, sőt műtárggyá nemesítette azt. Az eredeti szöveg alighanem úgy szólt, hogy „Száj- és körömfájás veszélye miatt a TSZ területén idegeneknek tartózkodni tilos!”, csakhogy a járvány múltával az útmutató anyagát sok évtizede újrahasznosító szaki bizonyára lefűrészelte a deszka jobb szélét, ezzel önkéntelenül artisztikusra csonkítva a szöveget (lásd még a „Tilos az Átjárás”-ból redukálódó „Tilos az Á” történetét a Micimackóban).
Második kérdésünk: mit keres a házaspár a bükkaljai faluban, és mi az, hogy bizonytalankodunk Márton vezetéknevében?
Ez a válasz rettentő bonyolult, Márton egy négykötetes családregény, a Fikció két és félmillió karakterét szánta, szánja rá, és még csak a felénél tart – nekünk időnk és betűnk sincs ennyi, de egy bő vázlatra azért vállalkozunk ebben a riportban.
Kezdjük a bölcsőnél.
Márton 1981 nyarán született, harmadik gyerek, testvérből mindenféle jutott neki: egy báty, egy nővér, egy húg és egy öcs.
A szülők története fordulatos, tragikus. Márton édesanyja 1977 tavaszán férjhez ment Gerlóczy Ferenc író-újságíró-filozófushoz. Ahogy Márton meséli: „A lagzit Angyalföldön tartották anyai nagyapám Máglya közi műteremlakásában. A vendégek között feltűnt egy környékbeli fiú, Váczi Tamás. Anyám alig húszéves volt, ahogyan Gerlóczy is. Váczi huszonegy. Aznap, amikor Gerlóczy felesége lett, egyúttal, egyes szemtanúk beszámolója szerint anyám szerelemre lobbant Váczival. Gerlóczyt hamarosan behívták katonának, Hódmezővásárhelyre került. Anyám nem sokkal ezután összejött a Váczival.”
A pár 1977 szeptemberében disszidált. „Anyám terhes volt az első gyerekével, a bátyámmal. Jugoszlávián, Olaszországon és Svájcon át jutottak Németországba. Nemsokára azonban hazakullogtak. Anyám szerint azért, mert rettentően hiányzott neki az édesanyja, amit nem kétlek, viszont az is tény, hogy Váczi Tamás apjára, Váczi Lászlóra rászóltak a pártban, hogy annyi lesz a karrierjének. Kijevi konzul volt éppen. A lényeg, hogy anyám és Váczi Tamás hazatért. Anyámnak tanítóképzős oklevele volt, Váczi zeneakadémiát végzett harsonás szakon, de a közös priusz miatt Budapesten nem kaptak állást. Hát mi legyen? Erre is létezik a romantikus verzió, hogy csöndre, békességre vágytak, irány a vidék. És van az igazság, hogy az állam falura zavarta őket vezekelni. Járták a községeket, Váczi mindenütt kipróbálta a templom orgonáját, a tardi megtetszett neki, elfogadta az állást.”
Fiuk, Dani még a költözés előtt, 1978 májusában született, aztán 1980-ban érkezett Rozi, ő már Tardra.
„Anyám novemberben fölutazott Pestre szülés utáni kötelező nőgyógyászati vizsgálatra, az éjszakát is a városban töltötte. Találkozott a Gerlóczyval, elmentek a Bercsényi Klubba egy URH-koncertre, aztán náluk aludt, amiről egyáltalán nem kellett volna soha a büdös életben értesülnie a családnak, és sokáig nem is tudott róla senki. Mindenesetre kilenc hónappal később megszülettem én, Váczi Márton, utánam két és fél évvel pedig a húgom, Borbála is.”
Nevelték a gyerekeket Tardon, aztán, ahogy leketyegett a szilencium, Váczi tanár úr szerkesztői állást kapott a Vigília és a Muzsika című lapoknál, és 1984 őszén a família visszacuccolt Pestre a Máglya közbe.
Szűk három évvel később jött a dráma: Borbálát megkereszteltetni Erdélybe utazott a Váczi család, egy Kolozsvár melletti faluba, Magyarvistára. „Túl sok volt a káposzta meg a sör meg a pálinka meg a minden az amúgy is ivós apámnak. Rosszul lett. Épp a hatodik születésnapomon. Emlékszem, hogy fekszik az ágyban, és arra jutnak a felnőttek, hogy román kórházba nem adják, de akkor valahogy át kell vinni Magyarországra. Besegítették egy bogárhátú anyósülésére, a sofőr Szilágyi Béla operaénekes, hátul Béla felesége és én. Lehangoló világ, vaksötét, valahogy átvergődtünk a határon, és leadtuk apámat az első kórházban, Berettyóújfaluban. Akkor láttam utoljára. Másfél hónap alatt vitte el a hasnyálmirigy-gyulladás. Meg a kórházi fertőzés. Anyám október másodikán betöltötte a harmincat, október negyedikén pedig megözvegyült. Váczi Tamás munkahelye kiküldött egy költő kollégát részvétet nyilvánítani, érdeklődni. Ki is jött az illető, aztán ottragadt nálunk. Segített. Öt éven át volt a nevelőapánk, ő húzott ki minket a szarból, nyaranta elkezdtünk visszajárni Tardra.”
Beköszöntött az 1993-as év, Márton tizenkét éves.
„Ismét megjelent a Gerlóczy. Ezt anyám jelezte a költő felé, aki szinte azonnal eltűnt az életünkből. Nem volt más választása. Sose voltak átmenetek. Gerlóczy hozzánk költözött, aminek lehetett köze ahhoz, hogy anyám közölte vele, hogy én az URH-koncert után fogantam, és az ő gyermeke vagyok. Aztán pedig nekem is mondta anyám, hogy nem Váczi Tamás az apám, akit hat éve gyászolok, hanem ez a filozófus itt. Négyen voltunk testvérek, és miután elveszítettük az apánkat, szövődött egy védelmi háló: amikor a testvéreimre néztem, anyámat és apámat láttam, és szerettem rájuk nézni, hogy lássam apámat, aki hiányzik. Gondolom, ők is így voltak ezzel. Folytassam? A helyzetet bonyolította, amikor Gerlóczytól 1995-ben megszületett anyám ötödik gyereke, Zsigmond. Attól a naptól kezdve újra volt édestestvérem.”
Márton jó ideig nem változtatott nevet. Egyrészt Váczi Tamás elárulásának érezte volna. Másrészt: „Micsoda szégyen lett volna, hogy péntek délután kilépek a gimnáziumi osztályból Vácziként, és hétfő reggel Gerlóczyként érkezem?! Felnőtt koromig nem is volt szó erről.”
Nem volt se jó gyerek, se jó tanuló, „a gimnázium második osztályát négyszer jártam”. Akit mélyebben érdekel ez az időszak, olvassa el az Igazolt hiányzás című regényt, abból kábé az derül ki, hogy ő volt az iskola réme, az osztályfőnök autójának meglovasítója, satöbbi. A kötet csak antikváriumban kapható, ugyanis Márton betiltatta, ő nem is ajánlja olvasásra, de erről majd később.
2000-ben a második gimnáziumából is kirúgták. „Szeptembertől a dolgozók esti iskolájában folytattam a tanulmányaimat. Gerlóczy Mártonként. Hiszen, ha Gerlóczy az apám, akkor én is Gerlóczy vagyok, Gerlóczyvá kell váljak, az apám nevét kell viselnem.”
Estin sikeresen abszolválta a másodikat, a harmadikat viszont már nem kezdte el, beállt dolgozni egy könyvesboltba. Egy évvel később megjelent első regénye, az emlegetett Igazolt hiányzás. „Talán ez a stressz tett íróvá. Életem első novellája azon a héten született, amikor anyám közölte, hogy nem Váczi Tamás, hanem Gerlóczy Ferenc az apám. Menekülnöm kellett abból, ami zajlott körülöttem. Ültem Szentgyörgypusztán a családi házban, amit még Lajos, mármint Áprily dédapám épített, néztem az erdőbe vezető utat, és egy vízcseppről írtam, honnan jön, hová megy. A cím rendkívül találó volt: A pataki vízcsepp. Utána a Holdról írtam. A Hold, ez volt a címe. Ilyenek. Aztán meg az igazolatlan hiányzásaimról írtam. Annak már rafináltabb címe volt: Igazolt hiányzás. 2002-ben kezdtem bele, két héttel azután, hogy anyám és Gerlóczy kilenc év után végre elvált. Ismét. Amikor elköltözött, fölszabadultam. Ma már tudom, hogy az a regény valójában nem az iskolákról szól, hanem az apanélküliségemről. Dühös voltam, de a haragom nem azok ellen bontakozott ki, akik ezt művelték velem, nem az anyám és Gerlóczy ellen.”
Az Igazolt hiányzás harmincezer példányban fogyott, Gerlóczy Marci lett az ügyeletes lázadó, az ifjú író. „Nyomasztott, megzuhantam. Tudtam, hogy nem jó az a könyv. Persze lehetett volna jó, voltak benne jó futamok, és egy jó szerkesztővel meg lehetett volna csinálni. Ha most a kezembe adnák, meg tudnám csinálni, de az volt a kiadói koncepció, hogy ez az egész így pattant ki az ösztönös szerző zseniális fejéből. Ami baromság. Ilyen szöveg nincsen, de ezt én akkor még nem tudtam. Honnan is tudtam volna?! Másnak kellett volna tudnia. Én csak azt tudtam már tizenöt évesen, hogy író akarok lenni. Hogy minek, fogalmam sincs, mert sok jó nincs benne. De nem tudok más lenni.”
Az Igazolt hiányzás további kiadásait letiltotta Márton. „Mert az benne az ajánlás, hogy «Váczi Márton emlékének», amit én akkor egykori Váczi Márton és gyakorló Gerlóczy Márton viccnek szántam, de aztán az élet viccelt meg engem. A második ajánlás pedig az, hogy «Anyámnak», vagyis annak ajánlottam a regényt, akik összekuszálta az életemet, annak, aki egyébként imádja ezt a könyvet, miután ő kimondottan pozitív szereplője, és aki, lám, milyen fantasztikus lázadó fiút ajándékozott a társadalomnak.”
A következő regény, a nagyapja betegségét és leépülését tehetetlenül végignéző huszonéves újságíró sztoriját elmesélő Váróterem 2005-ben jelent meg. „Nem jó. Akadnak benne jó szakaszok, de nem áll össze. Nem adtuk ki újra, nincs róla szó, nem érdekes.” Eztán jött egy eleve kasszasikernek szánt kötet, A Szabadok Testvérisége. „Szarnak szar volt, de ott már, hogy úgy mondjam, megmutatja magát az író, aki képes megtervezni, megszerkeszteni egy regényt. Igazi hülye gyerek voltam. Az akkori kiadómmal jártunk külföldi könyvvásárokon, az volt a tervem, hogy írok valami eszméletlenül népszerű regényt, hogy aztán azt írhassam, amit akarok. Írtam hát egy kalózregényt, ami persze a kutyának se kellett. Eleve nevetséges, hogy egy magyar író azt hiszi, befuthat külföldön, ez kábé olyan, mint amikor Kamarás Iván kiment Hollywoodba sztárnak. Aztán meg hazajött.”
A kalózregény valamelyest az életből táplálkozott, ugyanis zsiványok közé keveredett ezekben az időkben. „Rossz társaság, így nevezik ezt. Egy év után rádöbbentem, hogy tönkremegyek, ha így folytatom, kiszálltam.”
Mármint abból a kokós brigádból. És az ünnepelt szépíró-újságíró, Bächer Iván haverja, barátja lett. „Írt valamit az első könyvemről, aztán szembejött az utcán, megszólítottam, hogy én vagyok az, rögtön mondta, hogy, gyere, igyunk egy sört. Ezt csináltuk, míg meg nem halt. Persze ennél jóval több mondanivalóm van róla, a Fikció harmadik részében róla is szó lesz. Mindig azt mondom, ha Iván élne, most újra belehalna abba, ami itt megy.”
A bächeres barátság idején, 2009-ben jelent meg Márton egyik legismertebb, színdarabként a mai napig játszott regénye, A csemegepultos naplója. Ebben a kötetben is a saját sztoriját írta meg: néhány hónapra valóban csemegepultosnak állt a Vásárcsarnokban. Letehetetlen, nyers, őszinte, röhögtető szöveg – mondjuk mi. Márton meg ezt mondja: „Szerepjáték. Egyedülálló, huszonéves, budapesti férfiként azt a szerepet játszottam, hogy egyedülálló, huszonéves, budapesti férfi vagyok. Élveztem, hogy járom az éjszakát. Abban az életszakaszomban ilyen voltam, mit tagadjam, de aztán fejlődik az ember. Jó esetben. A Csemegepultos főként a kellemetlen kalandok története, a nem kellemetleneket nem írtam bele. Nem ebbe írtam. A legérdekesebb élményem ezzel a könyvvel kapcsolatban az a pár barom, aki üldöz, hogy a barátja legyek, mert olvasta ezt a könyvet, és azt hiszik, én vagyok a főszereplő, Márczy Lajos. Látom, mekkora seggfej lehettem, hiszen itt vannak ők, akik barátkozni szeretnének velem. Nem sok közöm van ahhoz az emberhez sem. Emlékszem, az Ivánnak egyszer azt mondta valaki, azóta kételkedem a tehetségedben, mióta találkoztam az olvasóiddal.”
A Csemegepultos után Márton Rabigában 2 címen megírta az „első bolgár-magyar plágiumregényt”, megjelent 2012-ben, nem elemezzük. Ugyanebben az évben kijött a Check-in: tíz novella Márton külföldi utazásairól Los Angelestől Bangkokig, Várnától Jamaicáig. (Annak idején matinéztuk a ferihegyi határőrökkel zajlott affért Herét emel a szerző címmel; nagyon röhögős.)
2013 a Létra éve. A regény színtere egy lepukkant pesti bérház, benne apró garzonok, egyikben az elbeszélő él, aki egy május elsején függönyt szerelne, de mivel nincs létrája, a szomszédoktól próbál szerezni egyet, s kalandjai közben elmélkedik – szórakoztatóan, elgondolkodtatóan.
A Létra után „telephelyet” váltott Márton: telente, fűtésidényben hónapokra kiköltözött egy Thaiföldön élő festőbarátjához. „Írni és spórolni.” Ott íródott az Elvonókúra egy magyar pincérről, aki pont Thaiföldön akarja letenni a piát.
Odakint történt, hogy Márton a munkavégzés közben emailt kapott egy bizonyos Czakó Zsófiától, aki a készülő első regényéből küldött egy fejezetet a szerzőnek, s kérte a véleményét. Márton folytatásra biztatta Zsófiát. A kölcsönös respekt a thai szigetet Európától, konkrétan Milánótól elválasztó nyolcezer kilométeres távolság ellenére intenzív levélfolyamot generált. Azért Milánó, mert az emailjeit Zsófi onnan írta, ugyanis épp a dóm konténerpénztárában értékesített öt nyelven kéteurós belépőjegyeket a turistáknak.
És most ugrás vissza a mába, Tardra, megismerkedni Czakó Zsófival.
Zsófi győri jobbos kocsmáros lánya; famíliája olyannyira fideszes, hogy a 2006-os országgyűlésin még egyennarancssárgába öltözködve szavaztak, Zsófi ekkor tizenkilenc éves volt, amiből kiszámolható, hogy 1987-es születésű, Mártonnál hat évvel fiatalabb.
Otthon a nagypapa adta és követelte meg a mintát. „Állandóan imádkozni kellett vele. Vasárnaponként ott ültünk a hideg templom harmadik sorában, és rettenetesen untam magamat, de akkor voltam jó kislány, ha csendben végigvártam a misét, és nekem már akkor is az volt a leghőbb vágyam, hogy jó kislány legyek. Papáról tudni kell, hogy indult vagy csak indulni akart MIÉP-es képviselőjelöltként. Legerősebb gyerekkori emlékeim egyike négy-ötéves koromból, hogy a papa ül az ágyon, nézi a tévét, és szidja a zsidókat. Büdös, mocskos zsidózott, én pedig nem értettem, mi az a zsidó, és a papa honnan tudja, hogy büdös az a zsidó, amikor tévén keresztül nem is érezni szagokat. Eleve azt nem értettem, miért iszik a papa, és miért ilyen dühös. A választ már csak felnőttként raktam össze, nem bonyolult: a papa hajóskapitány volt, tengerre vágyott, de mivel az apja horthysta katonatisztként szolgált annak idején, a kommunista rendszer nem engedte nemzetközi vizekre a papát, aki így mindvégig folyami hajós maradt. Hogy ettől vált-e alkoholistává, vagy a világháborús traumái, köztük az édesanyja 1945-ös halála miatt, nem tudni. Mindenesetre nagyon, nagyon szerettem őt, és hálát adok a sorsnak, hogy csak a szeretetéből kaptam, a dühéből semmit sem, azt a lánya, az én anyám fölfogta, és nem adta tovább nekem. Anyukám sokkal szelídebb, mint a papa, és én még szelídebb, nyitottabb vagyok, és ezt anyukámnak köszönhetem.”
Katolikus iskolában kezdte Zsófi az általánost, és ott is érettségizett. A korlátok neki a biztonságot jelentették. „Burokban éltem, semmit nem kérdőjeleztem meg, eszembe sem jutott függetlenedni. Annyira fontos volt számomra a család konzervatívsága, hogy tiniként kizárólag jobboldali gondolkodású fiúval jártam. Konkrétan volt olyan első randevúm, aminek az elején megkérdeztem a srácot, hogy hova szokott szavazni, és amikor elárulta, hogy jobbra, otthonosságérzet áradt szét bennem.”
Miként a papát, úgy a katolikus iskolát is szerette Zsófi. „Bár nem az én döntésem volt, szót fogadtam, végigcsináltam, és ma sem bánom azt a tizenkét évet. Persze néhány tanárt ki nem állhattunk, untuk a miséket, szörnyülködtünk a kötelező gyónáson, viszont imádtunk énekelni, kirándulni, együtt lenni, és a fülembe csengenek egy külföldi testvér szavai, hogy akkor van köztünk a Jóisten, amikor jól érzed magad.”
Zsófi hite megmaradt, csak átalakult. „Abban nem hiszek, hogy Mária szűzen megfogant és megszülte Jézust. És a halál utáni valamiben sem hiszek. Emberekben hiszek. Magamban. Marciban. Meg a kapcsolatunkban.”
Egyetemre Pestre ment Zsófi, a turizmus érdekelte, közgazdász lett. „Könnyen tanulok nyelveket, beszélek spanyolul, olaszul, angolul, németül elboldogulok. Próbáltam felszedni a franciát is, de az nem igazán megy, biztos a papa átka, Trianon miatt majdnem annyit szidta őket, mint a zsidókat.”
Zsófit önállóság, megélhetés, karrier, alkotás nem foglalkoztatta. „Nem fogalmaztam meg magamnak, de olyasmi nőképem lehetett, hogy majd szépen férjhez megyek valakihez, aki mellett eldolgozgatok, ő megold mindent, aggódnom sose kell.”
Diploma után egy multihoz került callcenteresnek. „Telefont vettem föl négy nyelven, és algoritmusok alapján megoldottam az ügyfél problémáját. Nem leltem benne örömöt, de béklyózott, hogy fú, bejelentett munka, fú, iroda, fú, állandó fizetés, fú, fizetett szabadság, fú, biztonság, fú, mit is találnék helyette.”
Egy teljes évig tipródott, aztán csak átigazolt egy menő magyar divatcéghez, gyakornokként külföldi nagykereknek adott el ruhakollekciókat.
Még egy a főiskola alatti erasmusos szemeszteren összejött egy olasz fiúval, távkapcsolatban működött az amore. Aztán, hogy két év alatt kiismerte magát a divatvilágban, kiköltözött a sráchoz Milánóba, maradva a szakmában. „Egy bemutatóteremben dolgoztam nemzetközi értékesítésen, reggel nyolctól este nyolcig fogadtam a kiskereskedőket, jó karrier, jó pénz. Csakhogy egy idő után semmi értelmét nem láttam annak, ha sikerült eladnom még egy méregdrága kollekciót. Másrészt megrázó volt látni a szerencsétlen modelleket, zömmel kelet-európai, magyar, orosz, ukrán széplányokat, akikkel úgy bánt mindenki, mintha nem is emberek lennének, berakták őket egy sarokba, ott álldogáltak egy szál bugyiban, várták, hogy rájuk szóljon valaki, hogy vedd fel ezt meg ezt a ruhát, és gyerünk sasszézni a fénybe, a csillogásba, mondjuk, a firenzei vásárló elé. Nyomasztó kettősség, megterhelt, úgy döntöttem, egy nyárra kiszállok.”
A nyári kiszállás helyszíne lett a milánói dóm konténerkasszája. „Felszabadító élmény volt, hogy diplomásként sem ciki a sima jegyeladás, sőt csodásan elbújhatok. Hesszeltem az embereket, beszélgettem velük, és folyamatosan jegyzeteltem, amit mondanak, amit gondolok, ami emléket felidéz bennem a dóm, és azt is, ami munkaidőn túl történik velem.”
Egyebek mellett az történt, hogy szakított az olasz álompasival.
Amikor nem a kasszában ült, akkor írt: amolyan könyvfejezetekké formálta a jegyzeteit, csak úgy magának. És sokat olvasott, leginkább kortárs magyarokat. A kedvence Gerlóczy Márton lett, végigkacagta/röhögte a Csemegepultost, szórakoztatta, meghatotta a férfiesendőség, meg a női is. „Inspirált Marci őszintesége, arra gondoltam, ha neki szabad mellébeszélés nélkül írni a másokhoz fűződő kapcsolatairól, akkor tán nekem is szabad.”
Amikor a Létrával is végzett, nagy levegőt vett, és ismeretlenül elküldött öt milánói oldalt Mártonnak. „Élveztem, hogy napi feladatom az írás, élveztem, hogy komolyan veszem, szórakoztat és gondolkodtat, de egyre inkább vágytam megmutatni valakinek a szöveget. És Marci másnap válaszolt, hogy tök jó, küldjek még, én pedig küldtem, válaszolt, küldtem.” És így tovább, egyre lelkesebben. Három hónap telt el így, Márton a szövegekből és a kísérőlevelekből megismerte a kitárulkozó Zsófit, Zsófi pedig beleszeretett a zárkózott Mártonba. „Több száz email, végtelenül romantikus, imádom, évente átolvasgatom.”
Mikor Márton hazatért Thaiföldről, Zsófi pesti randira hívta. „Igen, én kezdtem udvarolni neki. Úgy mentem az első randevúra, hogy tudtam, kötődöm hozzá. Fel akartam szedni, amit előre meg is írtam neki. Ő félt. Félt attól, hogy be akar engedni, de nem biztos, hogy képes rá. Izgultam, egyúttal magabiztos voltam, rohadt jó érzés volt tudni, hogy akarom ezt a fiút. Pontosan érkeztem, Marci szorongva támasztott egy megállni tilos táblát az utcasarkon, én viszont kihúztam magam a boldogságtól.”
S mit mond Márton? „Eleinte nem gondoltam, hogy más is lehet ebből. Aztán szép lassan már gondoltam. Mindenkinek ajánlom, hogy levelezzen előbb pár hónapig. Tán a mi történetünk sem így alakul, ha rögtön találkozunk. De aztán így alakult. Hát hogy alakult volna?!”
Zsófi könyve úgy formálódott, mint Márton szerelme: lassan. „Marci javasolta, dolgozzam ki jobban a katolikus vonalat, és írjak többet a nagypapámról. Szót fogadtam neki. Ritkán veszekedtünk, de például, amikor azt mondta a papáról, hogy vadállatnak tűnik, na, azon megsértődtem, és hetekbe telt, mire eljutottam addig, hogy őrizhetem, szerethetem úgy is a papa emlékét, hogy közben belátom, sőt leírom, hogy agresszív volt és alkoholista.”
Mártonnak az tetszett meg Zsófiban, hogy nem az író úrnak írt, hanem annak a valakinek, akit a regényei alapján közel érzett magához. „Bizalmam jeleként én is küldtem neki részleteket a formálódó Elvonókúrából.”
Két év alatt készült el a Nagypénteken nem illik kertészkedni a milánói dóm konténerében dolgozó magyar lányról, aki élvezi a kasszáslétet, viszont menekül tökéletes olasz pasija elől, s közben állandóan hazagondol megfelelési kényszeres gyerekkorára. A kötet 2020-ban jelent meg; ekkor már könyvesboltban volt Mártontól a Jékely-Áprily család nősorsait bemutató Altató (2017) és a Nézd csak, itt egy japán! – Az Altató borítójának története című könyv (2018) arról, hogy Márton miként került kapcsolatba Japánban egy helyi fotóssal, s hogy a japán hogyan keveredett Budapestre és Kolozsvárra, s egy felvétele hogyan került az Altató borítójára.
Az első randevú után pár hónappal összeköltözött Zsófi és Marci. Aztán 2018-ban tulajdonosai lettek egy vidéki háznak, hol másutt, mint Tardon. „Kertre vágytunk” – mondja Márton.
Aki ekkor már egy ideje az új családregény előkészületein dolgozott, mely az általa nem ismert apai nagyapa, Gerlóczy Ferenc professzor személye körül tekergett: Gerlóczy Ferenc apja alsóviszokai Gerlóczy Zsigmond volt, a székesfővárosi közkórházak központi igazgatója, valamint az Országgyűlés felsőházának tagja. Azokban az években, amikor Márton édesanyja a mostani Gerlóczy Ferenccel élt, a nappali falán aranykeretbe foglalva ott lógott alsóviszokai Gerlóczy Zsigmond portréja, szigorú tekintete onnan fixírozta Mártont, már amikor odahaza tartózkodott.
A családfa tanulmányozása közben Márton egy névváltoztatásba botlott, melyből kiderült, hogy a nagyapa nem vér szerinti fiú, hanem örökbe fogadott gyerek; következésképpen Márton sem Gerlóczy. Ami a saját identitásanomáliáin pörgő, tizenkét plusz hat éven át Váczi Mártonként létező Gerlóczy Mártont igencsak szíven ütötte.
Lényegében innen startol Márton négyrészesre tervezett könyve.
És ez még semmi.
Átíródott a valóság. Ez az identitás-hullámvasút és a Fikció sztorija.
Az első két kötet kulcsmondata, csak hogy vakarjuk a fejünket: „A dolgok csak egyféleképpen történhetnek, tudniillik úgy, ahogyan történtek.”
A tardi ház nem sokáig maradt víkend státuszban, ugyanis a Covid elején a pár leköltözött falun bekkelni ki a járványt.
Tard mellett szólt az is, hogy Márton nővére, Rozi ekkor már évtizede félig itt élt, s úgymond életet lehelt a környék kulturális jelképébe, az elszuvenírosodott matyóhímzésbe. Mégpedig úgy, hogy helyi asszonyokkal matyó mintákat hímeztet pólókra, blúzokra, sálakra, kabátkákra, aztán a ruhadarabokat eladja rurális extrára vágyó pénzes városiaknak. (Pár éve riportoztuk Rozit és az asszonyait és úgy általában Tardot; a vállalkozás azóta is működik, ez jó hír, az viszont fájdalmas fejlemény, hogy a cikk címszereplőjét, az acélkapáját fél évszázad alatt elnyűvő Csábrádi nénit tavaly temette a falu.)
Zsófi és Márton a falu másik végében telepedtek meg. Írtak mindketten. Zsófi témáját közös tragédiájuk szolgáltatta: szerettek volna gyereket, és Zsófi ugyan állapotos lett, de elvetélt – e traumát dolgozta fel második regénye, az egy vidéki kórház nőgyógyászatán „abortuszra váró és az abortusztól rettegő lányok és asszonyok” között játszódó Szívhang.
Aztán Zsófi ismét teherbe esett, veszélyeztetettnek nyilvánították, feküdnie kellett. „Írni szerencsére abban a testhelyzetben is lehet.”
Márton ismét nevet váltott, ami pedig az irodalmat illeti: a családi nagytakarítás első etapja, A katlan 2021-ben megjelent, tavaly pedig polcra került a második rész, a Fikció 2. – Az örvény is.
Ehhez őrült tempóban dolgozott Márton. „Terhes nő mellett csodálatosan lehet írni, különösen, ha feküdnie kell.”
Csakhogy amint megszületett a fiuk, onnantól körülötte forgott és forog a világ, értsd, felfüggesztődött a regényfolyam. „Regényt írni napi háromszor félórában nem lehet. Regényt úgy lehet írni, ha magadra csukod az ajtót, és nem szól hozzád senki sem.” Majd’ egy egész év telt el úgy, hogy egyetlen sort sem haladt a harmadik kötettel, ráadásul pénzt sem nagyon keresett, így Zsófi félállássá apadó fizetéséből kellett megéljen a család.
Művészi gesztusnak is elmegy, hogy Márton kitalálta: taxisnak áll. „Szorgos pesti személyfuvarozóktól tudom, hogy egyetlen nyári hónapban annyi kereshető, amennyit én egy könyvért kapok. Pedig engem még olvasnak is.”
Eldöntötték, visszaköltöznek Pestre, Márton taxizik, Zsófi meg mirkózik és hómofiszol egy multinak. Csakhogy Mártont rettentően nyomasztotta, hogy az olvasói úgy tudják, írja a harmadik részt. „Hogy ne csapjam be őket, kitettem a Facebookra, hogy bizonytalan időre felfüggesztem az írást, merthogy életben kell maradjunk. Erre kérdezte egy barátom, miért nem csinálok támogatói oldalt. Csináltam, nem túl lelkesen, és kiderült, néhányaknak fontos annyira ez a könyv, hogy kettő- meg ötezer forintokból összejön annyi, ami segít. Így egyelőre nem megyek taxizni, hanem írom a könyvet. Nagyon örülök neki, mert míg be nem fejezem, nem léphetek tovább, sem lelkileg, sem íróilag.”
Márton újabban szerkeszt is egy irodalmi rovatot egy portálon. A portfóliót szélesíti, hogy a tardi ház végiben kipofoztak és zuhanyzóval, mosdóval, száj- és körömfás terasszal bővítettek egy helyiséget. E vendégszoba kiadó a kirándulni vagy a közeli Bogácson, esetleg Zsóry-fürdőn termálozni vágyó bárkinek – mégiscsak menő dolog kortárs íróknál üdülni. Már csak a hatósági engedélyeket kell beszerezni. „A múltkor itt járt Anett és László, két kedves hivatalnok, végezték a munkájukat, azzal kezdték, hogy a colstokkal rámentek a matracra, kiderült, hogy a minimális vastagság tizenhárom centiméter, ám a miénk csak tizenkettő és fél, amin szépen meg is buktunk. Magyarország precíz ország, már csupán a tardi matrac félcentije hibádzik a tökéletességhez. Ha majd lesz kedvünk meg pénzünk, megdagasztjuk, de pénzünk nincs, a kedvünk meg elment, de hamarosan megjön, és akkor olyan matracot álmodunk ide, maga a turisztikai miniszter se talál rajta fogást.”
Tard egyrészt remek hely. Másrészt meg nem az.
Ami remek benne: az, hogy gyönyörű, plusz a kövesdi bölcsi, ahová Mirkó jár, kétszer olyan jó és fele annyiba kerül, mint a pesti magánkisdedóvók. És az is remek Tardban, hogy Mártonék szomszédjában kukorékolnak a kakasok, Mirkó imádja őket, és az is remek, hogy a kert hatalmas, az pedig különösen remek, hogy a diófán függőágy lóg: „Ha belefekszem, fölöttem a lombkorona, tökéletes, szóltam is Zsófikának, hogy bele kellett volna nyírnom a lucernásba a nevét a fűnyíróval, amikor utat vágtam a dombtetőre, hogy kéz a kézben sétáljunk fel a domboldalon, végig a végtelen lucernáson, és tovább a pincesoron, ahol tízéves koromban borral itatott a Miklós bácsi, felelevenítettem ezt az emléket Zsófinak, amitől romantikus hangulatba került, gyere, Márton, smároljunk, mondta, nem vagyok én Dragomán György, feleltem.”
Tardban még az is jó, hogy a hegyen keresztül fertályóra alatt átsétálni a szomszéd községbe, Bogácsra, onnan meg Noszvajra vagy Szomolyára, ahol szociodráma és közösségi színház működik Szívhang Társulat néven. Amiről Zsófia azután szerzett tudomást, hogy megjelent a Szívhang című kötete. „És vajon miről szólt a társulat legfrissebb darabja, az Éljen soká Regina? Elárulom! Cigányasszonyok kórházakban megélt traumáiról. Az orvosokat és a védőnőket városi segítők, pszichodrámás szakemberek játszották, a betegeket szomolyai romák csodálatosan, hitelesen. Megdöbbentett, hogy itt élünk egymás mellett, ugyanarról írunk, játszunk, még a cím is ugyanaz, mégsem ismertük egymást. Ott ültem a bemutatón, hatalmas siker volt. Vittem magammal a könyvemből, odaadtam egy Renáta nevű cigányasszonynak, elolvasta, és magától értetődően azt mondta, hogy olyan, mintha ő írta volna.”
Zsófi most, hogy a bölcsinek köszönhetően szusszanhat olykor, följár Pestre idegenvezetni és várostörténeti sétákat tartani, plusz besegít Rozinak a Matyodesign túrákra érkező turisták terelgetésében. „Egész napra jön a külföldi, csatlakozik egy csak vele foglalkozó asszonyhoz, együtt hímeznek, esznek, isznak, barátkoznak, beszélgetnek, megismeri a tardi hétköznapokat, egészen addig, hogy mennyi a nyugdíj, amin szörnyülködik a holland meg az amerikai vendég, és tisztes borravalót ad a nap végén. A hírünk szétfutott a világban, a múltkor a Spiegeltől jártak itt annak apropóján, hogy a matyó mellett szivárványos zászlót hímeznek a nénik. Aztán meg egy olyan német újságírónő faggatta az asszonyokat, aki előtte Michelle Obamával és Angela Merkellel interjúzott.”
Zsófi a tardi matyózás mellé hamarosan szomolyai cigánytúrát is kínál a turistáknak. „Tardon nem élnek cigányok, Szomolyán igen. Egész más világ, noha a távolság csupán pár kilométer. Szomolyán nem a hímzéstől indulunk, hanem a cigányasszony kapujából, megnézzük a kertjét, beülünk a konyhájába, együtt főzünk, ebédelünk, éneklünk, táncolunk. Ez a terv legalábbis.”
Föntebb leírtuk, mi remek Tardban, de azzal adósak maradtunk, hogy mi nem remek benne.
„Vidéken vagyunk, de ez nem azt jelenti, hogy vidékiek vagyunk, és itt is leszünk eltemetve. Bennünket akkor vitt vissza Pestre anyánk és apánk, amikor a bátyám iskolába ment. Szóval előbb-utóbb irány haza, Pestre. Vagy Győrbe. Vagy külföldre. Már Kolozsvár is szóba kerül. Románia. Szlovákia. A Győrhöz közeli Pozsony. A dédszüleim az 1920-as években jöttek el Kolozsvárról, szép lenne, ha száz év múltán mi meg visszamennénk” – mondja Márton.
Miért nem itthon?
Miért, miért? Kétezer taxis hiányzik Budapest utcáiról. Megmondjam hova lettek? Ők vezetik a filmipart, a könyvpiacot, az irodalmat, az országot. Jól van, kicsit túlzom. De óra nélkül mennek, az biztos. Mindenféle pribék meg hóhér került elő a sötétségből, és elkezdődött az igazi leszámolás. Persze majd belejönnek, mint azok a hülye gyerekek ott a köztévében. Milyen jól belejöttek! Unom a témát, hogy akkor ez most diktatúra-e. Hasonlítgatják mindenféle diktatúrához. Nem diktatúrához kell hasonlítani, hanem demokráciákhoz, mindjárt látni fogod, hogy mi ez: lábszagú önkényuralom. És nem lesz vége egyhamar.
S merre tovább az írásban?
Zsófi az öregedésről, elmúlásról, demenciáról szeretne írni. Márton le kell tudja a családregény maradék két kötetét. „Hogy aztán miről írok? Fogalmam sincs. Magamról biztos nem. Magamról soha többé egyetlen sort se szeretnék írni. Én alapból diszkrét, szégyellős ember vagyok, nem szívesen teregetem ki a magánéletemet. Mostanáig azért írtam magamról, mert valaki másról írtam. Nem is én írtam a történetemet, hanem az írt engem. De mióta tudom, ki vagyok, és lassan azonosulok is vele, azóta mit érdekel engem ennek az embernek az élete?! A nyomozásnak vége, egy-két év és a sorozatnak is vége, aztán letehetem a keresztemet, végre élhetem az életemet, vigyázhatok a fiamra, a feleségemre. És írhatok mást. Elmondhatatlanul várom.”
