Nem tudok nem elfogult lenni: amíg el nem költözött onnan, több mint tíz évig egy házban laktam Kabos Lászlóval a Naphegyen. Ám ettől független, hogy szerintem A veréb is madár volt roppant sikeres komikus-pályafutásának legnagyobb dobása.
Amikor az 1968-ban forgatott vígjátékot 1969. február 17-én szülőhelyén, Sárváron – az óriási érdeklődés miatt – két díszelőadáson, délután és este bemutatták, személyesen még nem ismertem őt, de a filmért odavoltam. Ennél fontosabb, hogy a széles közönség tódult a moziba. Részben alighanem Jámbor Kati sztriptíztáncosnő, valamint Medveczky Ilona és a főiskolás Piros Ildikó nem leplezett bájai miatt. A Magyar Ifjúság epésen jegyezte meg:
Ezzel a filmmel elértük az egy főre eső vetkőzés nyugati szintjét.
Ám a fergeteges humor is elősegítette, hogy a magyar filmek közül a legtöbb (3 millió 195 ezer) nézője volt 1969-ben, csak A Pál utcai fiúk (2 918 000) közelítette meg. Abban az évben a zseniális Isten hozta, őrnagy úr!-nak 728 ezres publikummal kellett beérnie.
A hatvanas évek egészét tekintve pedig csupán Az aranyembert (1962), A kőszívű ember fiait (1965), az Egri csillagokat (1968), Az egy magyar nábobot, a Kárpáthy Zoltánt (mindkettő 1966), valamint A tizedes meg a többieket (1965) látták többen a moziban, mint Hintsch György remekbe szabott alkotását.
A rendező azt mondta:
Kabos László rendkívül népszerű a színpadon, mégsem bíztak rá eddig jelentős filmszerepet. Megnéztem őt többször a Kis Színpadon, és kellemesen meglepett, hogy művészete mennyire letisztult. A forgatáson mindenben megfelelt elképzeléseimnek és várakozásomnak. Nemcsak technikailag volt nehéz a kettős főszerep, hanem színészileg is. Kabosnak hosszú jelenetekben két egymástól teljesen különböző embert kellett játszania, a szappangyári csomagolót és a luxuskocsiban, elegánsan visszatérő külföldit. Mindkettőt kitűnően megoldotta.
A kettős főszerep egy ikerpárt rejtett, amelynek egyik tagja, Holló Sándor Hegyeshalom közelében, a fák közül előbukkanva csatlakozott egy nemzetközi kerékpárviadal mezőnyéhez, és kigurult az országból. Aztán a híres bécsi Stockbauer, a viadal sztárja előtt lement a határsorompó, a verseny rendezői néztek, mint a moziban…
Holló Sándor Alexander Hello néven látogatott haza tizenöt esztendővel később. Testvéréből ez idő alatt szánalmas kisember vált, aki hiába találta fel az Ultrapatyolex elnevezésű tisztító automatát, átnéztek fölötte, már csak azért is, mert egy „disszidens” családtagját eleve mellőzték a csupán jelmondatokban épülő szocializmus évtizedeiben.
Viszont amerikai kocsiján – amely a valóságban Medveczky autója volt, a nyitott Ford Thunderbirdöt a táncosnőtől bérelte a gyártás – hazajött „Hello”, és mindenütt úgy hajbókoltak előtte, mintha egy király érkezett volna meg a kemény valutás Nyugatról. Kállai István forgatókönyvének alapötlete is príma volt, de még inkább sziporkázott a mese, minek nyomán a hasukat fogók az óriás Kabos, Gyula filmjeihez hasonlóan estek ki a széksorokból.
A gagekről egy kritikában azt lehetett olvasni:
Kétségkívül groteszk kabarévilág ez, amelyben lovak legelnek a luxusszálló emeletén, a pincérek kis híján vízbe fúlva is eljuttatják a pohár italt a kedves vendég unott ajkáig, s ez alatt a szocialista tudósok a harmincas évek tömegszállásaira emlékeztető szobákban egymás köszvényes vállain másznak fel az emeletes ágyakra.
Nálam a legnagyobb truváj az őrült habzsi-dőzsi dermesztő ellenpontjaként a balatoni szabadstrandról bevágott dokumentumfilm-részlet, valamint a sztriptíz volt. Nem a vetkőzés, bár – köztünk szólva – az sem kerülte el a figyelmemet, hanem a füredi Marina Szállóban a műsorvezető Abody Bélától hallható kísérőszöveg. A görl még messze nem szabadult meg minden ruhadarabjától, amikor a konferanszié együttérző arccal előlépett:
Búcsúznunk kell azoktól a kedves vendégeinktől, akik belépőjüket cseh koronában, levában, leiben vagy NDK-márkában vásárolták meg. Talán fáradjanak át az étterembe, ahol Radványi Tóth Pali és rajkó zenekara muzsikál.
Az Új Tükör című hetilap „szellemesnek, ritmusosnak, fantáziagazdagnak” ítélte a filmet, az Esti Hírlap pedig azt írta: „Kállai István olyan történetet talált ki, amely pontosan ráérez milliók hangulatára. Jó lenne, ha nemcsak a külföldre szakadt és dollárokkal visszalátogató hazánkfiait tekintenénk fontos személynek, ügyes, okos, megbecsült embernek, hanem kedves itthon élő mindannyiunkat is.”
A Népszava már-már leborult az alkotók nagysága előtt: „Az új, színes magyar filmvígjáték az utóbbi évek egyik legkellemesebb meglepetése a maga műfajában. Lám, itt van a »könnyű műfaj« egy alkotása (ez utóbbi szó sem zavar ebben az esetben), amelyet a legcsekélyebb fenntartás és megalkuvás nélkül köszönthetünk.” A Film, Színház, Muzsika ennél is tovább ment. Ki merte jelenteni:
Végre egy magyar film, amely – korszerű technikai megoldásait, elegáns nagyvonalúságát tekintve – világszínvonalon álló mozi.
Nem fogják elhinni, még a Népsport is kritikát jelentetett meg a filmről. Íme: „A felszabadult, harsány nevetés, amely az ötletparádét kíséri, a legjobb bizonyítéka, hogy a magyar filmgyártás nemcsak a művészfilmek területén tud kiválót alkotni. Az új magyar vígjáték kétségtelenül kiemelkedik a kommersz filmek kategóriájából. Ennek főként az az oka, hogy nemcsak nevettetni, szórakoztatni akar, de mondanivalója is van. Méghozzá nem akármilyen, nagyon is mai. Merész, találó csipkelődéssel illeti azokat a gyanús és nem is annyira gyanús, mint nagyon is káros jelenségeket, amelyek fejlődő gazdasági életünket kísérik.” Az utóbbi félmondat arra enged következtetni: van az úgy, hogy a sportnapilap politizál, nem igaz?
A lényeg azonban az: sorra kapta a dicséreteket minden szereplő – a már említetteken kívül Gobbi Hilda, Gór Nagy Mária, Inke László, Kautzky József, Kállai Ferenc, Makláry János, Pethes Sándor, Suka Sándor, Szendrő József, Szirtes Ádám, Verebély Iván –, továbbá Hildebrand István operatőr. Sokak számára ugyanolyan üdítő volt, hogy néhány pillanatra Szécsi Pál is feltűnt a vásznon, mint Dobos Attila és Szenes Iván betétdala, a Nyári zápor („mondom, hogy tréfa, hisz látod, már nevetünk”), amelyet a Pannónia együttes kíséretében a zeneszerző és kedvese, Mary Zsuzsa adott elő.
A vidám darab még Nemeskürty István ingerküszöbét is elérte. A filmtörténész, akinek ma mellszobra van a pesti Pozsonyi úton, megjegyezte: „Azt hiszem, A veréb is madár is segít eldönteni a nagy vitát, miszerint kétféle film létezik. Az egyiket megérti a közönség, a másikat nem.”
Nekem meg Presser, Dusán, Zorán és Kern jár a fejemben: „Megértően rábólintok, hé, hatvannyolc…”
