Az Alvó kutya a német Netflix gyártása, ám az ötletet Izraelből vették: Noah Stollman és Oded Davidoff – az előbbi az izraeli sikersorozat, a Fauda írója is – 2016-ban bemutatott, angolul a The Exchange Principle címet viselő sorozatát remakelték. Értelemszerűen a történet is átkerült Tel Aviv utcáiról Berlinbe, Christoph Darnstädt napjaink Németországát alapul véve aktualizálta a sztorit. Ennek megfelelően nagy szerepet kap benne a rasszizmus, a sokgenerációs berlini bevándorlók kirekesztése. Ezt kifejezetten jól rétegezve mutatja be a sorozat, például a szomszédasszonnyal, aki még akkor sem hajlandó elfogadni a fekete rendőr segítségét, amikor megsérül.
Ezeréves férfi gőg, a hidzsábos anyjuk tejével beoltva a jogállam ellen
– mondja a film egyik kulcsszereplője, a főállamügyész, majd gyorsan hozzáteszi: ez tény, ettől az állásponttól ő még nem lesz rasszista. Az Alvó kutya csupa ilyen karaktert mozgat, aki meg van győződve saját igazságáról: embert ölnek, de nem tartják magukat gyilkosnak, kést ragadnak, de a békéről szónokolnak, lelépnek a családjuktól, de csakis az ő érdekükben teszik mindezt.
Egy már hónapok óta lezárt gyilkossági ügyet kuszál össze alapjaiban az, hogy egy muszlim férfi felvágja az ereit a börtönben. Az öngyilkosság dominófeffektust indít el, ez Mike Atlasnál üt be a leginkább: a bűnüldöző csoport korábbi szupersztárja az említett gyilkosságot követően teljesen összezuhan, az ügy olyannyira traumatizálja, hogy nem képes visszaemlékezni, mi történt, családját is elhagyja, hajléktalanként bünteti magát. Az öngyilkosság következményei visszazökkentik a múltba, olyan sebeket feltépve, amelyet addig gondosan elnyomott. A nézői perspektíva azonos Atlaséval: a férfi azt próbálja meg kideríteni, mi az ördög történt hónapokkal azelőtt, miközben az ügyben egy ügyvédbojtár is szimatolni kezd. Eltussolások és összeesküvések sejlenek fel, amelyekben első látásra mindenki érintett: a helyi muszlim klánok, a korrupt igazságszolgáltatás, a simlis rendőrök, de még az oroszok is előkerülnek. Atlas elsőre semmitmondó flashbackjeivel még arra is utalnak, hogy egy berlini terrortámadáshoz is köze lehet a láthatóan mindent átszövő bűnténynek.
A sokat látott kriminézők már ebből összerakhatják, hogy egy hihetetlenül szövevényes és csavaros megoldás bontakozik ki majd mindebből, ám az Alvó kutya még őket is meg tudja lepni: nem átall dramaturgiailag indokolt zsákutcákat bedobni azért, hogy összezavarja a nézőt. Nem árt azonban leszögezni, hogy az Alvó kutya legalább annyira krimi, mint karakterdráma, nagyon sok időt fordít arra, hogy a szereplők többségét kellőképpen árnyalja. Belőlük van is elég: látjuk Atlas széthullott családját, ezen belül is nagy hangsúlyt kap a lányával való kapcsolata, látunk egy fekete rendőrnőt, aki egyedülálló leszbikusként fogadna örökbe egy kislányt, de ott a munkájáért a magánéletről lemondó fiatal ügyvédbojtárt, aki nehezen dönti el, hogy anya- vagy apakomplexusa van-e, vagy a magát állandóan érzéketlennek valló rendőr, aki valahogy mégis beleszeret legjobb barátja feleségébe. És még mindig csak a főszereplőknél tartunk, a mellékszereplők jóvoltából meg meleg muszlimok, apjuk által zaklatott tinilányok és félbolond hajléktalanok történetét ismerjük meg, mindennek tetejében pedig ott van Atlas, aki a hatrészes sorozat legnagyobb részében képtelen eldönteni, hogy bűnös vagy áldozat-e. Max Riemelt, a németek rengeteget foglalkoztatott színésze – két éve a Mátrix: Feltámadásokban is feltűnt – jól hozza a romokban heverő exrendőrt, de színészgárda többi tagjára sem igazán lehet panasz.
Az Alvó kutya tehát rengeteg szálat és sorsot mozgat, ami egyfelől előnyére válik, mivel érdekes arcokat vonultat fel, és többnyire jól kezeli azokat, ám ezzel együtt egy idő után elengedhetetlenné válik, hogy túlságosan beléjük gabalyodjon. És míg a sorozat kifejezetten tempósan és akciódúsan indul, a közepe felé néha elfelejt krimiként működni, az izgalmakat teljesen félretolva a karakterek lelki nyomorát helyezi fókuszba. Emiatt jogosan gyanúsítható meg azzal, hogy nem egyenletes a tempója, ráérősen bomlik ki a sztori, néhány romantikus szálon már-már érthetetlenül sokat időzik. Ám azt sem lehet elvitatni, hogy ezzel együtt csupa olyan örökérvényű kérdést feszeget, ami a rendőrlétet, a korrupciót és az igazságszolgáltatást érinti: a borzalmak láttán kiégett zsarukét, az önbíráskodást és a nagyobb jóról szónokló jogászok világát, akik tárgyalótermekben taktikáznak emberek életével. Ebből a szempontból végig rendkívül képlékeny, ki a jó fiú és ki a rossz, amellyel a sorozat ügyesen játszik is, a végkifejlet azonban kicsit megúszósat húz azzal, hogy egyértelműen a jó és a rossz oldalra sorolja szereplőit.
A történetet Darnstädt kifejezetten jól adaptálta a német valóságra, a rasszizmus már említett tematizálása mellett a neonácik sem maradnak ki az Alvó kutyából. A sorozat egyik egyszerre borzasztóan szomorú, de megmosolyogtató jelenete, amikor a neonácikat üldöző csoport vés késsel egy horogkeresztet egyik ellenfelük homlokába, miközben az dühös Deutschland-kiáltással válaszol az erőszakra. Az esethez betoppanó fekete rendőrnőt erre egy Krl Mrx-pólóba öltözött lány fújja le, mire társa ráripakodik: őt ne bántsd, hisz színesbőrű.
Az Alvó kutyából valószínűleg nem lesz a Netflix újabb nagy német dobása – az továbbra is a Dark –, de nem véletlenül kúszott fel a magyar top 10-be szinte észrevétlenül a sorozat: egyszerre idézi a skandináv krimik komor világát és lassúságát, miközben ha épp elkapja a thrillerszálat, akkor pörgős és izgalmas, de agyalni is lehet rajta eleget. Kiegyensúlyozatlansága miatt viszont joggal vádolható meg azzal, hogy helyenként elül, mintha olyankor a sztori se moccanna semerre, de végül németes precízséggel összeáll a nagy kép is. Közben ugyan azt sugallja, hogy a traumatizált rendőrök is elhajózhatnak a naplementébe, inkább azt húzza alá a sorozat, hogy a traumák is mennek velük, csak épp tudni kell őket kezelni.
Alvó kutya (Sleeping Dog), 2023, a hat epizód elérhető a Netflixen. 24.hu: 7/10
