2016 januárjában derült égből villámcsapásként érte a film- és színházrajongókat, hogy Alan Rickman, a Die Hard Hans Grubere, Nottingham bírája, a Harry Potter Piton professzora, az arc a semmivel sem összetéveszthető orgánum mögött, a brit színjátszás egyik legnagyobb alakja meghalt. A színész mindig híresen védte magánéletét, betegségéről is csak kevesen tudtak, éppen ezért is volt kifejezetten felkavaró hír, amikor felesége, Rima Horton bejelentette: Rickman több mint húsz éven át vezetett naplóját könyv formájában adják ki. A magyarul Őrülten, mélyen címet kapó vaskos kötet – a Szívből, igazán című, 1990-es filmje nyomán kapta a címet – idén megjelent magyarul is.
Bár a kötetben akad néhány korábbi bejegyzés is, Rickman 1993 és 2015 decembere között szinte napi rendszerességgel vezette a naplót, hol csak nyúlfarknyi bejegyzéseket, hol hosszabb eszmefuttatásokat közölve napjairól. Az jól látszik belőle, hogy olyan rutin volt ez számára, amely napjai részévé vált, és ráadásul a könyvben található néhány fotó alapján a színész arra is szánt időt, hogy meglepően jó rajzokkal illusztrálja a lapokat. Mivel maga Rickman már nem szerkeszthette az évtizedek alatt felhalmozódó hatalmas mennyiségű anyagot, „vágatlanul”, minimálisan szerkesztett változatban tették azt közzé. Emiatt olyan kíméletlen őszinteséggel tárja az olvasó elé Rickman világát, ahogyan arra csak egy olyan napló képes, amelyet szerzője talán nem is vállalt volna ebben a formájában a nyilvánosság előtt. Az Őrülten, mélyen nagy erőssége és problematikája is ebben rejlik, ám az utóbbiról majd később.
Aki fantasztikus kulisszatitkokra és mocskos pletykákra vágyik a filmezés és a színház világából, az rossz könyvhöz fordul, az Őrülten, mélyen ugyanis csak mutatóban tartalmaz néhány olyan állítást, amelyet a bulvárlapok meg tudnak futtatni clickbait címmel. Nem árt ismételten hangsúlyozni, és ezt a könyv olvasása során végig észben tartani: egy valódi naplót olvasunk, olyat, amelyet szerzője érezhetően magának írt, a naplóírás egyik legfontosabb ismérve pedig általában az, hogy szerzője őszinte, hisz kinek hazudnánk egy naplóban? Ennek megfelelően az Őrülten, mélyen már csak a formátuma miatt sem egy könnyű olvasmány: a naplójellegű bekezdések miatt nem mindig olvasmányos, helyenként kissé nehéz ráhangolódni és olykor pontosan követni is, hogy a Rickman életét szegélyező rengeteg ember közül épp ki kicsoda, ráadásul a színész gyakran csak tőmondatokban említ egyes eseményeket. Emiatt nem éppen az az olvasmány, amelyet az ember egy ültő helyében ledarál.
Míg a naplókat a már említett őszinteség és a kendőzetlenség jellemzi, Rickman naplójára ez hatványozottan igaz.
Elsőre egészen szürreális, milyen gyorsan váltják egymást az ilyen bekezdések: délelőtt fürdőszobai szemetest vesz, este meg már szupersztárokkal koktélozik, másnap a világ másik végére repül, hogy eljátsszon egy szerepet.
Rickmant persze nem csak a vécékefék teszik emberré, sokkal inkább az, ahogy megnyilvánulásai által kirajzolódik az érinthetetlennek hitt művész mögötti esendő ember. Az nyilvánvaló, hogy sosem fogjuk megtudni, milyen ember volt egészen pontosan Rickman, a naplója azonban minden eddiginél közelebb visz hozzá. A brit színjátszás, majd az egyetemes filmtörténet egyik fontos alakja tele volt kétellyel még saját magával és munkájával kapcsolatban is, nagyon gyakran dilemmázik azon, vajon elég jó volt-e, és ha épp úgy találja, hogy nem, azt is bátran le meri írni. Egy naplóban könnyű bátornak lenni, gondolhatnánk, Rickman bejegyzéseiből azonban egyértelműen átjön, hogy a színész nagy erénye volt az önreflexivitás amellett, hogy
A nyomon követett több mint húsz évből hangsúlyosan átjön, hogy fényűző londoni lakás ide, elithez tartozás oda, egy világsztárnak őrült kimerítő és gyakran mindent felemésztő élete van. Rickman több-kevesebb sikerrel lavíroz az élhető élet és a sztárdaráló között, láthatóan azok a pillanatok töltik el a legnagyobb örömmel, amikor családjával lehet, ilyenkor a bejegyzések is ritkulnak, a színész az oldalakon túl merül el a szabad pillanatokban. Kifejezetten ilyenek azok a napok is, amikor egyre gyengébb édesanyjával van, talán akkor mezteleníti le a lelkét leginkább Rickman, amikor a szeretett anya haláláról ír meglepő részletességgel – úgy, ahogy csak egy gyerek tud, aki éppen anyja temetéséről ért haza. A temetés visszatérő motívum, ahogy az az öregedéssel együtt mindenki életében is történik: az egyre szaporodó veszteségekről is beszámol.
De ugyanilyen pedánsan vezette azt is, hogy mikor milyen filmet vagy színdarabot látott, ahogy azt is, hol, kivel, mikor és főleg mit vacsorázott – Rickman életében láthatóan óriási szerepet töltött be a gasztronómia. Ugyanilyen lelkesedéssel vesézi ki a legtöbb filmet is, egymondatos, sőt, gyakran egyszavas kritikáit bármelyik újságíró megirigyelhetné, ám valószínűleg a filmek plakátjaira azért nem nyomtatnák rá Rickman villámrecenzióit. A Forrest Gumpot nemes egyszerűséggel rettenetesnek nevezi, a Trainspotting szerinte „egy drogreklám, annak viszont zseniális”, A remény rabjai „tökéletes kivitelezés, telitalálat, klasszikus,” a Donnie Brasco „briliáns”, a Közönséges bűnözőket átaludta, a Boratot „fantasztikusan jó vígjátéknak” nevezi, a Jurassic Parkról viszont csak annyit ír: „Mi a franc ez a cselekmény? Király dinók.” Nem rejti véka alá a véleményét a filmipar egészéről sem: az Oscar szidalmazása visszatérő motívum, amelynek szerinte a televíziózás legízléstelenebb, legistentelenebb pillanatait köszönhetjük, ahol „mintha majmok kurkásznák egymást”, sőt, úgy véli „saját ellenségeink vagyunk, amikor ilyen komolyan vesszük magunkat.”
Rickman rendkívül élesen és szórakoztatóan kritizál, és ezt a képességét az Oscar mellett az újságírók esetében bontakoztatja csak ki igazán. A színész láthatóan szívből gyűlölte a karrierje körüli médiafelhajtást, azt meg pláne, hogy az általa önismétlő és unalmas kérdések ezreire kellett válaszolnia. „Az okosak csendben ülnek, jegyzetelnek, míg az idióták kérdeznek” – foglalja össze tömören mindazt, amit a sajtó munkatársairól gondol. Cinikus és maró megjegyzéseit azonban nemcsak a filmesekre és az újságírókra, de úgy általánosságban mindenre szórja, a színházi előadáson zörgő nézőtől kezdve Sigourney Weaverig bezárólag. Egyszer például annyira utált egy partit, hogy azt írja róla:
Az ember néha direkt kíván egy földrengést, kiváltképp a kiválasztott asztalra.
És bár mindez olvasva rendkívül szórakoztató, összességében az sejlik fel, hogy Rickman nem volt egy könnyű eset, sokkal inkább az a cinikusan morgós figura, aki még a dicséretet is jókora adag szarkazmusba csomagolta: egy alkalommal például úgy jellemezte a csupa számára kedves ismerősből álló társaságot, hogy „a szoba tele van olyan emberekkel, aki előtt nyugodtan idegösszeomlást kaphat az ember.”
Minden cinizmus ellenére azonban a sorokon túl – Rickmantől távol állt az önfényezés – mélyen emberbarát karaktere is felsejlik, akit láthatóan barátai és szerettei éltetnek, és bármikor ott terem, ha baj van: ő tartotta például a lelket Liam Neesonban is, amikor felesége, Natasha Richardson egy tragikus síbaleset következtében meghalt 2009 márciusában.
Nota bene! Felajánlottak egy szerepet a Harry Potterben
– ez áll egy 2000. július 26-i bejegyzésben, majd gyorsan tovább is szalad a történéseken. Rickman ekkor még vélhetően nem tudta, hogy az a bizonyos júliusi nap sok szempontból döntő lesz. A színész naplóját valószínűleg sokan azért fogják megvenni, hogy kulisszatitkokat tudjanak meg a Potter-forgatásáról, ám akik Tom Felton könyvén felbuzdulva ezzel a szándékkal pakolják kosarukba a kötetet, csalódni fognak: Rickman nem veszteget több időt az egyes Potter-filmekre, mint más filmjeire, sőt, határozottan sokkal több baja volt az egésszel, mint ahányszor pozitívan nyilatkozik róla.
Már kezdetben is vacillált: „Nem igazán érzek semmit a HP-vel kapcsolatban, és ez eléggé zavar” – írta a szerep elvállalása előtt. Azzal sem volt elégedett, ahogy az első film forgatása előtt felépítették a karaktert. „Csináltak egy kalapot Pitonnak. Kalapot? Pitonnak?” – írja epésen az egyik bejegyzésben, majd hozzáteszi a már ismert anekdotát, miszerint végül az ő közbenjárásával tervezték meg a film egyik kulcsszereplőjének kinézetét. Az is kiderült, hogy a közel tízévnyi forgatás alatt többször is ott akarta hagyni a sorozatot – hol egészségügyi, hol személyes okok miatt –, ám végül J. K. Rowling érve meggyőzte az ellenkezőjéről: „Ez a te történeted, vidd végig” – mondta neki az írónő.
Rickman láthatóan csupán a sok munkája egyikeként fogta fel a sorozatot, amely évente pár hetet vett el az életéből. A forgatásokon elsősorban a veterán színészekkel lógott, Maggie Smith-szel például rendszeresen voltak hol vicces, hol megható pillanatai – bár nem konkretizálja, a színésznő a forgatások alatt kemoterápiát kapott, ebben az időszakban Rickman támogatta őt. A fiatalok közül elsősorban Daniel Radcliffe-ről mesél, akivel kapcsolatban a kezdetekben a színészi tehetségéről nem volt meggyőződve, ám a kitartásáról és a koncentráló képességéről igen. Emma Watsonról annyit ír, hogy úgy beszél, mintha Albániából jött volna, ám az örök rejtély marad, mit is értett pontosan ezalatt. A Potter-rendezők közül Alfonso Cuarónt és a harmadik részt méltatta a leginkább, míg a befejezéssel sok baja volt – „de hol marad a sztori?”; „a három David (Yates, a rendező, Barron, Heyman producerek – a szerk.) fejét beleverném a falba” – írta. Yates rendezői módszereit sokat kritizálja, ahogy azt is, hogy Piton egyik utolsó jeleneténél neki és a Voldemortot alakító Ralph Fiennesnak kellett meggyőzniük a rendezőt, miért ne a halálos átokkal akarja kivégeztetni professzort.
Mire a napló eljut a Potter-korszak végéig, Rickman jelleme is felsejlik annyira, hogy a varázslós történet rajongói akaratlanul is komoly hasonlóságokat lássanak közte és a maró gúnyt palástként hordó roxforti professzor közt. Emiatt nem is meglepő, hogy a befejezésről dokumentumfilmet készítő stábot a pokolba kívánja, és mikor megpróbálják meginterjúvolni az érzéseiről az utolsó jelenet után, annyival rázza le őket, hogy „magánügy”.
A könyvnek több magyar vonatkozása is akad, rögtön az elején Rickman Sopronban forgatja a Mesmert, és megemlíti, hogy egy magyar színész kiemelkedik a szereplőgárdából. Hogy kire gondolt, nem tudjuk, mert senkit sem nevesít a bejegyzésében. Az HBO által gyártott Raszputyin 1995-ös forgatása alatt Budapesten dolgozott Ragályi Elemér kamerája előtt, a magyar fővárosról ekképp írt:
Budapest »elesett« – McDonald’s, Burger King, Marks & Spencer. Nincs meg benne az a hihetetlen szépség, mint Szentpétervárban, de van valami, ami nyilvánvalóan egyedi volt, csak elsimult. A szálloda egy kis budapesti Amerika. Importtelefonok, lámpák, szekrények stb. Nehogy már véletlenül az amerikaiak egyszer úgy érezzék, hogy valahol MÁSHOL vannak.
Rickman nemcsak társasági és szakmai életéről ír, naplóbejegyzéseinek állandó részét képezi saját testének állapota is. Rendszeresen lejegyzi, ha szörnyen másnapos, ahogy azt is, ha éppen meghízott, vagy valamelyik testrésze sajog, de a megfázásokról és a gyomorbántalmakról is rendszeresen említést tesz, sőt, az is kiderül, hogy halláskárosodással élt. Ehhez képest nagyon szembetűnő, hogy az igazán súlyos problémákról alig ejt szót. Az egyik sokadik, ám annál inkább sorsdöntő kórházi látogatásáról az okokat elhallgatva csupán néhány szót ejt, a lábjegyzetből derül ki, hogy 2005-ben a prosztatarák egyik különösen agresszív formájával diagnosztizálták.
Mikor 2015 augusztusában sztrókot kapott, naplójában erről nem egy szót sem ír, költözésről, kasmírsálakról és halaspitékről viszont igen. Mikor ugyanezen év júliusában megkapja a halálos diagnózist – hasnyálmirigyrák –, arról is csak annyi említést tesz a naplóban, hogy július 22-hez odabiggyeszti: „Első kezelés”. A rákról utolsó hónapjaiban sem ír, és bár ugyan látványosan sokkal ritkábbak és rövidebbek a bekezdések, továbbra is megtalálja a szépséget az olyan apróságokban mint a kacsaetetés, a múzeumlátogatás vagy épp a prosciutto. Ezzel együtt egészen szívszorító a színész 2015-ös bejegyzéseit olvasni: az év elején az addig megszokott tempójában mesél munkákról, vacsorákról, projektekről, miközben a színész még nem, de az olvasó már jól tudja, hogy hónapjai vannak hátra az életéből. Utolsó bejegyzését közvetlenül a kórházba kerülése előtt írja, majd felesége utószavából tudhatjuk meg, milyenek voltak Rickman utolsó napjai.
A könyv címét ihlető Szívből, igazán című film egy nő gyászáról szól, aki elveszti élete szerelmét. Rickman hagyatékának közkinccsé tétele vélhetően Horton számára is önterápia lehetett, egy kísérlet, hogy a világ is megismerhesse ezt a remek, de visszahúzódó embert. Ám ezzel együtt akaratlanul is felmerül az olvasóban a teljesen jogos kérdés:
Horton korábban azt nyilatkozta, hogy a színész terve mindig is az volt, hogy kiadják majd őket, azonban a naplóból felsejlő, meglehetősen zárkózott és magának való emberről nehéz elképzelni, hogy a gondosan védett magánéletét ilyen részletekbe menően a világ elé tárja. Bárhogy is legyen, az Őrülten, mélyen mégis talán a legjobb formája lehet a Rickman előtti tisztelgésnek, az újságírók vagy életrajzírók által akaratlanul is kozmetikázott és piedesztálra emelt alakot vélhetően ő maga utálta volna a legjobban.
