Jobb ő, mint James Bond – vázolta fel George Lucas a fejében már évek óta körvonalazódó kalandor figuráját Steven Spielbergnek még a hetvenes évek végén egy maui-i nyaraláson, ahová a Star Wars-őrület közepette menekült. Spielberg ugyanis épp azt fontolgatta, hogy karrierje következő filmje egy Bond-film lenne, alkotótársa ötlete azonban arra késztette, hogy félretegye a Walther PPK-t és inkább egy ostorban kezdjen gondolkodni. Fantáziájuk igencsak megszaladt, a Paramounttal 1979-ben ugyanis ötfilmes szerződést kötöttek, amelynek utolsó darabja majdnem negyvenöt évvel később ugyan, de végül elkészült – igaz, nem a Paramountnál, amely azóta eladta a forgalmazási és marketingjogokat a Disney-nek.
Az első három film szinte rögtön klasszikussá érett, sokak gyerekkorát határozta meg a vagány régészprofesszor. Spielberg Lucassal karöltve olyan igazi popcornmozikat csinált, amelyen generációk nőhettek fel, John Williams győzelmi indulóra hajazó témája pedig a mai napig előcsalogatja a jóleső nosztalgiát. Nem mellesleg újabb ikonikus karaktert adott Harrison Fordnak, aki esetleg Han Solo laza félmosolyába nem esett azonnal bele, azt Indiana Jonesként mindenképp meggyőzte arról, hogy tegyen így. És bár Lucasban már a kilencvenes évek elején felmerült egy idősebb Jones és a földönkívüliek ötlete, akkor még sem Spielbergnél, sem Fordnál nem aratott sikert a tervvel. Végül mégis megkapta, amit akart, igaz, tizenöt évvel később, az Indiana Jones és a kristálykoponya királyságán érthető módon óriási volt a nyomás, végül koppant. Bár a rajongók egyöntetűen utálták, másfél évtized távlatában újranézve vélhetően ez inkább szólt annak, hogy az irreálisan magas elvárásokhoz képest nem sikerült maradéktalanul szállítania az Indiana-életérzést, ráadásul a földönkívüli szál az addigiakhoz képest is erős elrugaszkodás volt. De hogy ne rossz szájízzel záruljon a Ford-féle korszak, már a negyedik rész bemutatójának évében tervezni kezdték a folytatást, amely ugyancsak nem volt rövid folyamat, sőt, nem is úgy zárult, ahogyan azt 2008-ban még Lucasék hitték.
Némi aggodalomra adhatott okot, hogy a franchise nagy öregjei közül leginkább csak Ford és a hallójáratokból azóta is kitörölhetetlen dallamokat szerző Williams maradt, Spielberg 2020-ban visszaadta a rendezői széket, Lucas pedig még korábban távozott, igaz, mindketten producerként a projektnél maradtak. A rendezéssel megbízott James Mangoldnak ugyan két Oscar-jelölése már volt a Logan – Farkasért és Az aszfalt királyaiért, az Indy-franchise-ban viszonylag új arc volt, igaz, az biztató jel volt, hogy a széria leggyengébbikének tartott részt, az Indiana Jones és a kristálykoponya királyságát egy nyilatkozatában kritizálta, mondván, hogy fogalma sincs, miről szólt az a film. Az ötödik rész már nem követhette el ezt a hibát, igaz, az is nyilvánvaló volt, miről kell szólnia a filmnek: Indiana Jones búcsújáról a kalandoktól, a kalaptól és az ostortól, Ford ugyanis kerek-perec kijelentette, hogy ez lesz az utolsó Indy-film, amiben eljátssza a szerepet.
Az Indiana Jones és a sors tárcsája meglehetősen zavarba ejtő akciószekvenciával indul: továbbra sem tágítva attól a víziótól, hogy a Führer a csodás műkincsek földöntúli erejétől várja a világ leigázásának kulcsát ismét visszaugrunk a második világháború végnapjaiba, ennek megfelelően Fordot és az ügyeletes náci antagonistát játszó Mads Mikkelsent is fiatalúrrá utómunkázták. És bár az akció rendkívül magas fordulatszámon pörög, a nézőt akaratlanul is kellemetlen kérdések zökkentik ki a CGI-jal kisimított szarkalábak láttán: kell-e még egyáltalán Ford az Indyhez, ha már számítógéppel rajzolják csak vászonra az arcát? Innentől kezdve nehéz elhessegetni a számítógépes fiatalítás problematikáját, amelyet egyre gyakrabban alkalmaznak elsősorban az Indy-franchise-hoz hasonló, évtizedes sorozatoknál. A Star Wars-sorozat kifejezetten nagyot megy ezen a téren, fiatalították már Carrie Fishert, Mark Hamillt, sőt, Peter Cushingot fel is támasztották a Zsivány Egyes kedvéért, de csúcstechnológia ide vagy oda, az eredmény minden esetben zavarba ejtő. Míg ezen töprengünk, Jones visszaveszi a náciktól az új film ügyeletes műkincsét, Arkhimédész tárcsáját, majd huszonöt évvel később Ford már a korának megfelelő testben ébred – azért azt szerencsére nem merte meglépni a film, hogy végig a megfiatalított régészprofesszort lássuk.
A vonaton ugrabugráló Jones után éles váltás az alsógatyában vánszorgó zsémbes öregember, aki baseballütővel inti csendre a szomszédait, de a kimaradhatatlan osztálytermi jelenetet is arra hegyezik ki, hogy döbbenetes módon Jones is öregszik: az egykor a fiatal diáklányok által ámulattal bámult professzor órái is ellaposodtak. Nyugdíjba is küldik, de egy valamirevaló rajongó pontosan tudja: az osztályterembe valaki be fog lépni, és kalandokba taszítja majd Jonest. Az új film esetében ez Helena (Phoebe Waller-Bridge), Jones keresztlánya, aki a tárcsát keresi, ebből áll majd össze a szokásos, kontinenseken átívelő, nácik és egyéb verőemberek által nehezített kincskeresés, amely ismét nem nélkülözi a fantasztikumot se.
Már a sztoriból is látszik, hogy az ötödik rész egy tapodtat sem távolodik el a bejáratott Indy-recepttől, a szokásos panelekből építkezik, de szinte borítékolható is volt, hogy nem az újítás és a nagy franchise-reform lesz a lezárásnak szánt rész célja. Egyszerre szolgálja ki a régi rajongókat – szívmelengető, ahogy visszatérnek a régi szereplők, ahogy az is, hogy egyes jeleneteket egy az egyben megidéz a korábbi filmekből –, de azoknak is abszolút érthető, akik valamilyen oknál fogva most kezdik az ismerkedést a sorozattal. Fontos és meglepően tragikus pontja a filmnek, hogy a kissé megtört Jones egy ponton megzuhanásának okáról mesél, kiderül ugyanis, mi lett a fiával, a negyedik epizódban feltűnő Mutt-tal. De minden más marad a régiben: néhány ránc és fájós térd ide vagy oda, Ford még mindig maga a nagybetűs Indiana Jones, és továbbra sem képes a széria épkézláb főgonoszt adni – Mikkelsen Vollere szokás szerint kimerül abban, hogy sablonos, akcentussal beszélő antagonista. Ismét van cserfes női karakter, Waller-Bridge néha kicsit ripacskodik, de összességében szerethető karakter Jones keresztlányaként, ráadásul általa rögtön adja is magát az univerzumépítés lehetősége. Érthetetlen viszont Antonio Banderas teljesen felesleges szerepeltetése, aki pillanatokra tűnik fel egy súlytalan szerepben, de legalább újabb nagy név került a stáblistára.
A több mint két és fél órás alkotás mindent bedob, ami egy valamirevaló Indiana Jones-filmbe kell: csúcsra járatja a látványos akciójeleneteket, ismét hosszú percekig lehet nézni, ahogy Jones a fizika törvényeivel dacolva repül náci gépekkel, keveredik autós üldözésbe egy tuktukkal vagy épp lóháton vágtat végig a New York-i metrón. Az Indy-univerzum Spielberg és Lucas hathatós közbenjárása nélkül is ugyanúgy dübörög tovább, még mindig egy látványos popcornmozi egy ikonikus karakterrel, aki már fárad ugyan, de még mindig jó nézni. Kicsit a film is ilyen: néhol önismétlő – folyamatosan dolgokat keresnek, amelyek elvezetnek egy másik dologhoz –, néhol furcsa logikátlanságokba botlik, de rajongó legyen a talpán, akit nem bizseregtet meg az, hogy a nyolcvanéves Ford még mindig olyan energikussággal ugrál a jól ismert szólamokra, hogy öröm nézni.
Kilóra megvesz annak ellenére, hogy bár az előző résznél fényévekkel jobb, a nyolcvanas évek filmjeihez nem ér fel. Talán épp a fanservice által elvakított nézői magatartás az, aminek kikényszerítését fel lehet róni az újramelegített franchise-oknak: azt, hogyan árusítják ki a nosztalgiát az ún. legacy sequelekkel, mint amilyen az utóbbi időből a Jurassic Park vagy épp a Star Wars újbóli megfuttatása. Ford ráadásul ennek nagy specialistája: igazi reneszánszát éli az utóbbi évtizedben főleg annak köszönhetően, hogy a nyolcvanas évek ikonikus karaktereibe bújik ismét (Star Wars-sorozat, Szárnyas fejvadász). A jelenségről nemrég részletesen írtunk, ahogy arról is, hogy az új Indiana Jones-film fogadtatása fontos mérföldköve lehet annak, merre mozdulnak majd a folytatásokat érintő trendek.
Mindezen nyilván nem lehet csodálkozni, hiszen miért is zárná el a pénzcsapot bármelyik gigacég, akinél ott sorakoznak a filmtörténet nagyjai, ám az Indiana Jones 5-ről távolról sem lehet elmondani, hogy bűnrossz bőrlehúzás lenne, hiszen korrektül szórakoztat, csak túlságosan biztonsági játékot csinált belőle Mangold. Vélhetően a rajongókat is megosztja majd, hisz van, akit nem lehet holmi múltidézéssel, ráncos félmosollyal és williamsi dallamokkal megszédíteni, viszont egészen biztosan sokan lesznek azok is, akiket kellő mértékben burkol be a nosztalgia ahhoz, hogy ha nem is a fantasztikus kilépőt, de a szép búcsút lássák a filmben.
Indiana Jones és a sors tárcsája (Indiana Jones and the Dial of Destiny), 154 perc, 2023. 24.hu: 7/10.
