A Black Mirror sosem volt egy futószalagon gyártott sorozat, gyakran több évet kellett várni a fájóan kevés részből álló újabb évadra, cserébe viszont, amennyire nyúlfarknyi folytatásokat kaptunk, annál jobban döngölte a földbe a nézőket a súlyos mondanivaló. A Black Mirror hivatkozási pont lett, már-már eposzi jelző, aminek köszönhetően az emberek nagy része pontosan tudja, mit kell érteni az alatt, ha valami igazán blackmirroros.
De mit is jelent ez pontosan? Charlie Brooker, a sorozat atyja szerint a nézők „a rettegés elborzasztó érzését” várják a Black Mirrortól, ez azonban önmagában még nem elég ahhoz, hogy a sorozat esszenciáját leírja. Az antológiás jelleggel tálalt sorozat – azaz minden epizód különálló sztorit mutat be – jellemzően a technológiai fejlődésből fakadó disztópiákba vitt, rendkívül erős társadalomkritikát fogalmazott meg, mindezt rendkívül nyomasztó módon, mégis egyszerre volt végtelenül elgondolkodtató és szórakoztató. Innen eredt a cím is – a telefonok, tabletek, tévéképernyők azok a fekete tükrök, amelyekben meglátjuk magunkat, ha kikapcsolt állapotukban bámuljuk őket, és amelyet Brooker „rémisztőnek és ridegnek” nevezett. A Black Mirror valóban ilyen: sokszor egészen elrugaszkodott ötleteket vázol, amelyek azonban a technológia rohamos fejlődésével egyre kényelmetlenebb közelségbe jönnek. A legjobb Black Mirror-epizódok attól voltak igazán blackmirrorosak, hogy kritizáltak, parodizáltak, nyomasztottak, elborzasztottak, megviseltek – és mindenekelőtt elgondolkoztattak.
És bár a Black Mirror az évek során érezhetően fáradt, gyakran vált önismétlővé, még mindig egyszerre volt hihetetlenül nyomasztó és szuggesztív sorozat, amely ráadásul olyan újításokkal is mert élni, mint az interaktív történetmeséléssel operáló Bandersnatch. Az új évadra ráadásul négy évet kellett várni, ami alatt a technológia fejlődése valóban egyre ijesztőbben közelítette meg a korábbi epizódok világát, így kifejezetten izgalmas volt, hogy miként reflektálnak Brooker történetei azokra a vívmányokra, amelyektől néha már a valóságban is egy-egy Black Mirror-epizódban érezhetjük magunkat. Mesterséges intelligencia, deepfake, ChatGPT, önvezető autók, világűrben repkedő Teslák és robotkutyák: inspirációhegyekkel állhatott szembe Brooker. Az alkotót a ChatGPT máris megihlette,
Az általa készített új epizódokat sokan ugyanezzel fogják vádolni, a hatodik évad ugyanis fájóan felemás lett: csupán két rész idézi meg a sorozat fénykorát, abból is csak az egyik kiemelkedő. A többi sem kimondottan rossz, inkább korrekt munka – csupán teljesen felejthető, ami egy olyan sorozat esetében, ahol egyes epizódok napokra, sőt, évekre beégnek a néző agyába, talán az egyik legrosszabb dolog, ami jellemezheti. Brooker ráadásul minden eddiginél erősebben emelte be a horrorszálat, emiatt két epizód szinte teljesen kilóg a sorozatból. Az egészen biztos, hogy ez már nem az a Black Mirror, amit 2011-ben megismertünk, a legnagyobb kérdés az, hogy ez mennyire bírja marasztalásra a rajongókat. Mivel minden rész egy zárt egészet alkot, évadkritika helyett az egyes epizódokat mutatjuk be.
Joan is Awful
Az első epizód nagyon ravaszul elhiteti a nézővel, hogy az új évad is arról fog szólni, hogyan szivárog be a kelleténél jobban a technológia a mindennapokba. Sőt, a Joan is Awful valóságát érezhetjük a legközelebb a streamingszolgáltatók, a deepfake-technológia és az olvasás nélkül leokézott adatvédelmi tájékoztatók korában. Joan egy nem túl izgalmas középvezető, aki egy nap egy streamingplatform kínálatát lapozgatva rátalál saját történetére. A Joan is Awful nagyjából egynapos késéssel közvetíti a nő mindennapjait, és bár, ugye, ki ne szeretné, hogy Salma Hayek játssza egyszer őt, több, mint kínos visszanézni az életét főleg úgy, hogy kiállhatatlannak mutatja be őt a sorozat – és hogy a komplett ismeretségi köre is ezt nézi esténként.
A streamingmánia kritikája ez, ahol a sorozatban szereplő streamingóriás, a Streamberry a mesterséges intelligenciának köszönhetően valódi beleegyezés, színészek és írók nélkül – az írósztrájk idején ez kifejezetten aktuális fricska –, saját felhasználói életét kizsákmányolva gyárt tartalmat. A kütyük rögzítik, a mesterséges intelligencia megírja, Hayek fejét meg CGI- segítségével pattintják a kész végeredménybe, de még ezen túl is akad egy csavar, ami teljesen metává teszi a történetet. Tökéletes alapanyag, tökéletes kérdésfelvetések – és mégis tökéletesen hiányzik belőle minden, amitől igazán fenyegető és rémisztő lenne a végeredmény. Joant mintha egy szitkomból szalajtották volna, Hayek érthetetlenül ripacs önmagát alakítva, Michael Cera befutásával pedig végképp kabarészerűvé válik az egész – és nem abból a jobb fajtából.
Loch Henry
A mindent elárasztó true crime dokuk és a sorozatgyilkosok iránt az utóbbi időben indokolatlan mértékben fellángoló lelkesedés miatt szintén aktuális és ismerős jelenséget jár körül a második epizód, amelyben egy fiatal filmkészítő viszi haza barátnőjét édesanyjához egy pangó skót faluba. A nagy bemutatás mellett elsősorban azért érkeztek, hogy dokumentumfilmet készítsenek egy sajtkészítőről, ám amint a barátnő megneszeli, hogy saját sorozatgyilkosa volt a falunak, azonnal változtatna a témán, hiszen nincs az a világbajnok cheddar sajt, amely verne egy falusi kínzókamrát. És bár ezzel kapcsolatban rengeteg érdekes szempontot vet fel:
- illik-e ismét felzaklatni a helyieket a történet újramelegítésével,
- szabad-e egy BAFTA-díjért túllőni a célon hamis felvételekkel,
- egy döglődő falunak valóban az az utolsó lehetősége a turistarohamra, ha kiárusítják a sötét múltjukat,
ám ezeket szinte teljes egészében az asztal alá söpri az epizód, és inkább thrillerként működik. A technológiai aspektus ugyancsak a süllyesztőben végzi, csavaros true crime ez, aminek csak a fináléja idézi meg néhány képkocka erejéig, melyik széria részét is képezi a sorozat.
Beyond the Sea
A harmadik részig kell jutni, hogy az évad legjobbját lássuk: ez az epizód a Black Mirror fénykorát idézi. Két asztronauta vívódását látjuk, akik össze vannak zárva több millió kilométerre a Földtől, de az odalent hagyott replikájuk és egy kártya segítségével időről időre tudatukat vissza tudják küldeni a bolygóra, hogy ott továbbra is hétköznapi életet éljenek a családjukkal. Egyiküket azonban tragédia éri, a teljesen összeomló férfit látva társa felajánlja némi fejszellőztetésre a saját replikáját. A helyzetből érthető módon egyre eszkalálódó krízis lesz, miközben egyikük csúnyán visszaél a rendelkezésére bocsátott testtel, másikuk pedig kénytelen azzal szembesülni, hiába csusszantja vissza elméjét néha a Földre, családja számára elérhetetlen marad még akkor is, ha egy asztalnál vacsoráznak. Josh Hartnett és Aaron Paul kettőse egészen jól működik, de az igazi bravúr egyértelműen az utóbbié, aki kvázi két karaktert visz, néha ugyanis azt kell eljátszania, hogyan viselkedne Hartnett karaktere az ő bőrében. Szintén jók a mellékszereplők: Kate Mara az elmagányosodott háziasszony szerepében, de láthatóan a legfiatalabb Culkin-testvér, Rory lubickol a legjobban egy vérszomjas szektavezér szerepében.
Mazey Day
A paparazzi kultúra kerül pellengérre a negyedik epizódban, amely vélhetően a sorozat legmegosztóbb része lesz – teljes joggal. A történet nincs túlagyalva, egy fiatal sztár eltűnik, a magazinok pedig dollártízezreket fizetnek az első fotóért – pluszpénz jár, ha a színésznő be is van állva. De azok a paparazzók, akik néhány jobb felvételért bátran kurváznak le bárkit akár a vörösszőnyegen, nem riadnak vissza a betöréstől sem, innentől kezdve pedig a film egy olyan fordulatot vesz, amit egy ilyen történettől nem várnánk, egy Black Mirror-epizódtól pedig pláne nem. A nyolcvanas évek horrorjait idéző fordulat egészen szériaidegen, ami még nem is lenne baj, hisz a sorozat nagy erőssége a műfaji sokszínűsége, ám semmi plusz nincs benne, amitől ne egy lassan induló trancsírhorrornak hasson. A Mazey Day-ben a lesifotósok kapják meg a magukét, ám a létező „legklisésebb” módon bemutatva: vannak a gátlástalan, paródiajellegű alakok és a lelkiismeretes fotós, aki csak a számláit fizetné, nem is kérdés, ki fog nyerni. A „paparazzók rosszak” narratíván túl azonban az égvilágon semmit nem mond a negyedik epizód, így fájóan kihagyott ziccer lesz.
Demon 79
A hatodik évad utolsó két része mintha egy teljesen más sorozat számára készült volna, és ha nem jelenik meg a jellegzetes kis fehér kör az epizód elején, senki nem mondaná meg, hogy Black Mirrort nézünk. Ennek azonban bizonyos részét akár koncepciónak is tekinthetjük. Nem gurult el teljesen Brooker gyógyszere, amikor hirtelen horrorokkal tömte tele az évadot: a Demon 79 elején látható Red Mirror felirat nem csupán egy vizuális elem, hanem bizonyítéka, hogy az alkotó eljátszott az univerzum-építés gondolatával, egy interjúban beszélt arról, hogy készítene egy társsorozatot csupa horrorepizóddal. A Demon 79 a Mazey Day-hez hasonlóan teljes egészében mellőzi a techközpontúságot, Brooker tudatosan szakított az eddigi vonallal, és készített egy, a szériában nehezen elhelyezhető darabot. A hatodik évad befejező részében a hetvenes évekbe – a Thatcher-korszak hajnalára, ez az egyetlen valós támpontja a filmnek – repít, ahol egy indiai bevándorló véletlenül megidéz egy démont. A szarvaspatás lény a sikeresebb együttműködés érdekében hófehér bundába bújva ismerteti a nővel a kötelezettségeit: három ember kell megölnie, különben odalesz a világ. Az elnyomott, halk szavú cipőbolti asszisztensből némi sírás árán ki is tör a kalapácsos vadállat, a Mazey Day-hez képest fényévekkel jobban hozva a horrorvonalat, igaz, végeredményben így is csak egy középszerű rémisztgetés lesz egy vicces démonnal megspékelve – nem létező mondanivalóval.
Fekete tükör (Black Mirror), 2023. Az öt epizód elérhető a Netflix kínálatában. 24.hu: 6/10
