Az életben vannak közhellyé nemesedett alapigazságok:
- az ég kék (különösen az austerlitzi csatamező felett),
- a fű zöld (már ha nem színezi meg az elesett katonák vére),
- a Háború és béke pedig a valaha írt legnagyobb regények egyike.
És most nem is a tekintélyt parancsoló fizikai paramétereire gondolunk – pedig 1500 oldalon mozgat több mint 500 szereplőt –, hanem irodalmi értékeire, amely miatt írógenerációk számára vált nehezen megközelíthető etalonná az elmúlt másfél évszázadban. Már csak ezért is jelentős esemény, hogy tavaly ősszel a 21. Század Kiadónál Gy. Horváth László új fordításában jelent meg Lev Tolsztoj monumentális történelmi műve, főleg, ha még azt is hozzávesszük, hogy a legutóbbi magyar szövegváltozat csaknem 70 éve készült: Makai Imre 1954-ben ültette át a Háború és békét az Új Magyar Könyvkiadó megbízásából, a hazai olvasók zöme tehát ebben az interpretációban ismerhette meg Andrej herceg, Natasa, Pierre, Platon Karatajev, Napóleon, Kutuzov tábornok és a többiek egymásba kuszálódó sorsát. Pedig előtte már született egy fordítás 1928-ban (Bonkáló Sándor a Gutenbergnek), illetve 1907-ben (Ambrozovics Dezső a Révainak) is.
Vagyis míg ötven év leforgása alatt három változat is született, 1954 után egészen mostanáig kellett várni az újabb fordításra. Pedig a klasszikusokat érdemes időről-időre újrafordítani, már csak az adott kor jegyeit óhatatlanul magán viselő, elavuló nyelvezet miatt is. Fix szabályok persze nincsenek arra vonatkozóan, hogy meddig tart egy jó műfordítás szavatossági ideje, és hány évtizedenként érdemes új verzióval előállni, de azért egy dolog nagy biztonsággal kijelenthető:
Száz év alatt kétszer nem árt. Változik a nyelv, a nyelvi divat, a műfordítás-szemlélet, egyre több eszköz áll rendelkezésünkre (internet), meg aztán az is kérdés, hogyan sikerült ez vagy az a korábbi fordítás. Nem egy szerzővel megtörtént, hogy gyakorlatilag kisajátította egy-egy tekintélyes irodalmár, aki azonban nem volt nagyon jó fordító, ezt a könyvkiadás tudomásul vette, és évtizedekig nem cserélték le a munkáit. A tehetetlenségi erő hatását nem lehet lebecsülni
– válaszolta a 24.hu-nak Gy. Horváth László, aki utóbbi éveit Tolsztoj életművében töltötte. A Háború és béke előtt ugyanis újrafordította az Anna Karenyinát is, amelyhez szintén jó hetven évig, Németh László 1951-es fordítása óta nem nyúltak hozzá érdemben. Azóta pedig elkészült Tolsztoj harmadik nagyregénye, a Feltámadás újrafordításával is, amelynek jelenleg épp a szövegét javítgatja. Ez utóbbi feladat szerinte teljesen más, mint a másik kettő. „Stilisztikailag sokkal kisebb kihívás, vagy éppen sokkal nehezebb, mert kevésbé irodalmi, filozofikusabb, moralizálóbb, egyneműbb. Megrázóan kompakt mű.”
A Tolsztoj-regények – és más klasszikusok – hosszú újrafordítási hiátusaira Gy. Horváth szerint az állami könyvkiadás kialakulása a magyarázat, hiszen „ha egyszer a szocializmus korában lefordítottak valamit, akkor az lett az etalon, igen kevés kivétellel”. Ettől függetlenül Makai Imrét nagyszerű fordítónak tartja, akinek széles körben olvasott Háború és béke-változatát egyáltalán nem is sorolja a rosszul sikerült fordítások kategóriájába. A két korábbi változat viszont szerinte reménytelenül elavult mai szemmel nézve.
Tizenötödszörre is megindít
Az angol-orosz szakon végzett, ám később főleg angolszász műveket fordító és szerkesztő Gy. Horváth nyugdíjas korában kanyarodott vissza az orosz irodalomhoz, hogy először Turgenyevet, majd Tolsztojt fordítson. A Háború és békét gimnazista korában olvasta először, amiben szerepet játszott a mozis inspiráció is. A könyvnek ugyanis Szergej Bondarcsuk nagyszabású és világszerte sikeres filmadaptációjának hatására állt neki – ez volt az első szovjet film, amely még az Oscar-díjat is elnyerte 1969-ben. Azóta számos alkalommal újraolvasta különböző életszakaszaiban, és az élmény nem kopott az idővel. Határozottan emlékszik, hogy kamasz fejjel ugyanúgy lenyűgözte Tolsztoj sok szálon futó regénye, mint most, tizenötödik olvasás után.
„Hogy mi minden változik, mikor mit értékelünk benne jobban, az egyrészt egyénfüggő, másrészt nyilván életkor kérdése is. Evidencia, hogy a primér sztoriélvezet helyet adhat az alakok, a szituációk, az ábrázolás jobb megértésének és értékelésének is. Puskint, Lermontovot, Gogolt, Tolsztojt, Dosztojevszkijt, Csehovot igen korán kezdtem olvasni, így hamar rájöhettem, hogy énhozzám a magyaron és az angolon kívül az orosz irodalom és kultúra fog a legközelebb állni. Ezért is választottam az angol és az orosz szakot az egyetemen.”
A friss fordítás egyik legszembetűnőbb újítása a gördülékenység. Ez nagyrészt annak az eredménye, hogy a műélvezetet itt nem szakítják meg a hosszú francia betétek. Gy. Horváth ezeket szépen belefordította a törzsszövegbe, ellentétben a korábbi megoldással, ahol a francia részek magyar fordítása csak lábjegyzetként szerepelt az oldalak alján. Ez a megoldás nem feltétlenül megy szembe Tolsztoj elképzeléseivel, hiszen a francia részeket maga a szerző fordította le oroszra. Sőt, volt olyan orosz kiadás is, ahol Tolsztoj sem lábjegyzetelt, hanem ugyanúgy belefordította ezeket a szövegbe, továbbá az egyik angol fordítójának személyesen adott engedélyt arra, hogy mellőzze a francia szövegeket. Más téren Gy. Horváth kifejezetten ragaszkodott az eredeti nyelvi megoldásokhoz, még ha ez nagyobb kihívások elé is állítja a fordítót és az olvasót egyaránt: a Makai-féle fordítással ellentétben ő nem volt hajlandó feldarabolni Tolsztoj olykor szinte cicerói hosszúságú körmondatait a simább olvashatóság végett. Ahogy egy korábbi interjúban fogalmazott: „Ha Tolsztojnál egy mondat egyoldalnyi, akkor nálam is az.”
Kihívások tehát adódtak bőven a munka során – tulajdonképpen minden mondat egy önálló feladvány –, mélyebb szakmai dilemmák azonban nem igazán merültek fel, hiszen addigra már kívül-belül ismerte a regényt.
Mondhatni, benne volt a fejemben. Csak meg kellett csinálni, ami persze hasonlíthatatlanul a legnagyobb vállalkozás volt eddigi pályámon
– felelte ezzel kapcsolatos kérdésünkre.
De vajon mennyi időbe telik egy 1500 oldalas Tolsztoj-klasszikus átültetése magyarra? A Háború és béke fordítása mindent egybevéve másfél évig tartott Gy. Horváthnak. Elmondása szerint a munkanapok úgy néztek ki, mint a fordítóké mindig. „Az ember megszabja a napi adagot, megcsinálja, aztán kijelöli és elolvassa a másnapra szánt adagot, a másnapot azzal kezdi, hogy kijavítja az előző napit, és így tovább. Legfeljebb az adagok könyvfüggők. Egy krimiből könnyebb többet fordítani naponként, mint egy súlyos klasszikusból.”
Egy-egy ilyen munkával persze együtt jár az is, hogy a fordító elveszti az „ártatlan” olvasás élményét, vagyis nem tudja felhőtlenül élvezni az általa fordított műveket. Gy. Horváth ezt egy igen komoly szakmai ártalomként veszi tudomásul, ami abból fakad, az ember sohasem elégedett a munkájával, mert tudja, hogy még évekig finomítgathatta volna a szöveget. Ezért legtöbbször belenézni sem szeret a megjelent változatba. „Az idegesebb alkatoknál aztán ez áttevődik mások fordításaira is. Vannak kedvenc íróim (John le Carré stb.), akiket sohasem olvasnék fordításban, mert tudom, hogy a lefordíthatatlanság határát súrolják.”
A történelem pojácája
A Háború és békét aligha lehet kisszerűséggel vádolni, de Tolsztoj eredeti tervei még ambiciózusabbak voltak. Egy fél évszázadot felölelő történelmi körképet szeretett volna írni az orosz társadalom alakulásáról, ám ezt az ötletet végül elvetette, és a napóleoni háborúk időszakára szűkítette a cselekményt. Ezen belül persze kitüntetett szerepet kapott az 1812-es, a francia hadsereg pusztulásával végződő oroszországi hadjárat, amelyet Tolsztoj bő fél évszázaddal később elevenített fel. Az eseményeket tehát nagyjából olyan távlatból dolgozta fel, mintha valaki a kilencvenes években írt volna regényt a második világháborúról. A 19. század elejének hatalmas csatákkal és kelet-nyugati népmozgásokkal terhelt, viharos korszaka nem pusztán kiváló irodalmi alapanyagot biztosított Tolsztoj számára, de ezen keresztül demonstrálhatta az általa fontosnak tartott erkölcsi, társadalmi, történelemfilozófiai tanulságokat is. Ezeket nem a sorok közül kell kiolvasni, hiszen Tolsztoj nem is igazán próbálta irodalmi köntösbe bújtatni nézeteit, inkább külön kis értekezések formájában ékelte be őket a cselekménybe.
Eszmefuttatásaiból kiderül, hogy mélyen gyanakvó volt a kor közgondolkodásába beivódott zsenikultusszal szemben, és megvetően elutasította azt a szerinte naiv nézetet, hogy a történelmet uralkodók, ünnepelt hősök és egyéb „nagy egyéniségek” döntései hajtják előre. A regényben ez a tévképzet a saját mítoszától elalélt Napóleon alakjában ölt testet legtisztábban. Tolsztoj őt a történelem pojácájaként festi le, aki képtelen felismerni, hogy nem alakítója, pusztán kelléke a milliók akaratából összeálló, kollektív erők által mozgatott eseményeknek. A napóleoni hübriszt ellenpontozza a sokszor lesajnált orosz hadvezér, Kutuzov alakja, akinek nagyságát Tolsztoj szemében épp az adja, hogy utat enged a történelem érvényesülésének, vagy vallásosabban fogalmazva: a gondviselésnek.
Az orosz történetírók számára (bármily furcsa és szörnyű is kimondani) Napóleon, a történelemnek ez a jelentéktelen eszköze, aki soha, sehol, még a száműzetésben sem tanúsított semmilyen emberi méltóságot, ez a Napóleon az elragadtatás és lelkesedés tárgya: a »nagy ember«. Kutuzovot, aki 1812-es tevékenységének elejétől a végéig, Borogyinótól Vilnáig egyszer sem, egyetlen tettével vagy szavával sem tagadta meg önmagát, aki a történelemben páratlan példáját szolgáltatja az önfeláldozásnak és annak a képességnek, hogy a jelenben előre lássa egy esemény jövőbeli jelentőségét, ezt a Kutuzovot pedig úgy állítják elénk, mint jellegtelen, szánalmas embert, és őróla meg az 1812-es esztendőről mindig egy kicsit szégyenkezve beszélnek. Pedig nehéz még egy olyan történelmi személyiséget találni, akinek a tevékenysége ennyire állandóan és változatlanul egy és ugyanazon célra irányul. Nehéz elképzelni ennél nemesebb célt, olyat, amely ennyire egybeesett volna egy egész nép akaratával. (…) Ez az egyszerű, szerény, ezért valóban fenséges alak sehogy sem fért bele az európai hősnek, az emberek állítólagos vezetőjének hamis öntőmintájába, amelyet a történetírók találtak fel
– összegez a történet vége felé közeledve Tolsztoj, a lezárás utáni ötven oldalas epilógusban pedig még filozofikusabban és elvontabban vizsgálja emberi szabadság és történelmi determinizmus ellentmondásos viszonyát, amely behatárolja az egyéni döntések mozgásterét. Az elbeszélést megakasztó kinyilatkoztatások, és a mondanivaló kissé szervetlen elkülönítése a cselekménytől mai szemmel furcsának hathat.
Gy. Horváth László szerint is úgy látjuk ma, hogy ezek a részek leválnak a cselekményről, de éppen ezért könnyű átugraniuk őket azoknak, akiket az ilyesmi nem érdekel. Ugyanakkor meggyőződése, hogy van hozadékuk: „Még jobban belelátunk általuk egy kivételes teremtő agy működésébe. Ritkán fordul elő az ilyesmi, de annál értékesebb.”
A Háború és béke egyébként nemcsak a modern olvasókat mozgatja ki a komfortzónájukból: már a megjelenésekor zavarba hozta a kritikusokat műfaji határsértéseivel. Maga Tolsztoj is érezte, hogy ellenáll a merev besorolásnak, és hezitált is, minek kellene nevezni. Gy. Horváth szerint Tolsztojnak még fontos lehetett, hogy (próza)eposznak minősítse a művét, de ennek ma már nincs jelentősége. Szerinte a válasz egyszerű: a Háború és béke regény, mégpedig a legnagyobbak közül való.
A kritikusokkal ellentétben az írók ritkábban akadtak fent a definíciós kérdéseken, már a kortársak és sok későbbi kolléga is teljes szívvel lelkesedett a Háború és békéért. Nemcsak Dosztojevszkij, Turgenyev és Goncsarov, de Flaubert vagy épp Hemingway is ódákat zengett róla. Thomas Mann pedig nem pusztán minden idők legnagyszerűbb történelmi regényének nevezte, de még azt is megkockáztatta, hogy talán a világháború sem mert volna kitörni, ha a pár évvel korábban elhunyt Tolsztoj „éles, szürke szeme” még nyitva lett volna 1914-ben.
A több ezer év irodalmát a második világháború alatt végigelemző Szerb Antal is elismerően nyilatkozott, a mű időtlenségét hangsúlyozva:
E hatalmas napoleon-kori regényben minden benne van, az emberi élet teljes gazdagsága – csak éppen a napoleoni kor hiányzik belőle. Alakjai akár ma is élhetnének. Alig egy-két jelentéktelen vonás figyelmeztet a korra, amelyben élnek. Tolsztoj talán idegenkedett attól a sok olcsó és tudálékos fogástól, amellyel a történelmi regény írói korhangulatot szoktak elhinteni műveikben. De ha el is hanyagolta a kor történelmét, annál több mondanivalója van a történelemről általában
– írta az 1941-ben megjelent A világirodalom történetében. A részletes magyarázat nélkül hagyott megjegyzés kétségtelenül szellemes, ám nehezen értelmezhető, hiszen a könyvet olvasva egyértelmű, hogy Tolsztoj az örökérvényű igazságok kutatása mellett elég kimerítően ábrázolja a témájául választott korszakot is. Gy. Horváth László is úgy véli, hogy a regény minden figurája eleven ma is, „ugyanakkor igenis teljes képet kapunk a napóleoni háborúknak erről a hadszínteréről.”
Semmi köze az orosz-ukrán háborúhoz
Aligha kell hosszasan érvelni, hogy a Háború és békében feszegetett morális és történelmi kérdések ma is égetően aktuálisak. Ezt megerősíti az a szomorú és szimbolikus egybeesés is, hogy Gy. Horváth László már javában fordította a regényt, amikor kitört a világpolitikát feje tetejére állító és napig tomboló orosz-ukrán háború. A felfokozott közhangulatban – az orosz kultúra más klasszikusaihoz hasonlóan – olykor a Háború és béke is identitáspolitikai viták kereszttüzébe került. Ukrajnában például törölték az iskolai tantervből az orosz hadsereg dicsőítésére hivatkozva, amit Gy. Horváth László egészen elképesztőnek tart, akárcsak a nyugati kulturális intézmények hasonló intézkedéseit, amikor a háború miatt orosz zeneműveket vettek le a műsorról vagy Dosztojevszkij-kurzusokat szüntettek meg.
Ezek rendkívül ellenmondásos döntések, de az orosz irodalom, ezen belül pedig Háború és béke posztkolonialista értelmezésére már korábban is történt kísérlet. A lengyel származású, ám évtizedek óta a houstoni Rice egyetemen tanító szlavista professzor, Ewa Thompson például A birodalom trubadúrjai című, magyarul is megjelent könyvében elemzi, hogy többek között a Háború és béke – megkérdőjelezhetetlen irodalmi értékei mellett – hogyan teremtette meg a nagy honvédő háború mítoszát, és az örök orosz áldozatiság tudatát, elhomályosítva a tényt, hogy Oroszország is gyarmattartó birodalomként viselkedett.
Miközben a seregek Franciaországból Moszkvába, majd vissza Franciaországba vonulnak, az olvasó észreveszi, hogy Oroszország Németországgal és Ausztriával határos, nem pedig Lengyelországgal, a balti államokkal, Belarusszal, Ukrajnával. Ezeket a nemzeteket kitörlik a térképről. Ez megerősíti az orosz birodalmi világfelfogást – és ezt a felfogást kényszeríti rá a regényt olvasókra. Az ehhez hasonló regények által nevelt olvasó hajlamos lesz Ukrajnát Oroszország tartományának tekinteni, Lengyelországot pedig az orosz bőségből kiemelkedő apró nemzetnek. (…) Ha az ilyen regényeken nevelkedett embereknek el kell dönteniük, hogy Amerika segítsen-e Ukrajnának legyőzni az orosz agresszort, akkor hajlamosak lesznek az orosz oldalra állni a konfliktusban
– mondta a 24.hu-nak adott idei interjújában Thompson, aki olyan ellentmondásokra is felhívja a figyelmet, hogy míg Tolsztoj mélyen elítéli Napóleon hódító háborúját Oroszország ellen, addig a valóságban a regény szerint élethalálharcot vívó Oroszország zavartalanul folytathatta a Kaukázus meghódítását ez idő alatt is. Megkérdeztük Gy. Horváth Lászlót is, mit gondol az ilyen típusú olvasatokról, de azt válaszolta, őt ez nem érdekli.
„Olvastam ezt az interjút, amikor megjelent, jól fel is húztam magam rajta. Most akkor legyen rosszabb véleményünk Jane Austenről, mert egyáltalán nem zavarja a gyarmatosítás árnyoldala, amikor a világ másik végéről meggazdagodva hazatérő öreg tengernagyok szerepelnek a regényeiben szeretetre méltó alakokként? Vessük meg Thackeray-t, mert kedélyeskedve ecseteli, hogy megtollasodott Jos Sedley indiai adószedőként? Vagy utáljuk mi is az orosz kultúrát, mert az állam szoldateszkája kétszer is lerohant bennünket? Nem lenne méltányosabb elfogadni azt az evidenciát, hogy minden író a maga korának embere?” – kérdezett vissza, hozzátéve, hogy mellesleg Tolsztojnak körülbelül öt percet kellett a Kaukázusban töltenie, hogy rájöjjön, a csecseneknek van igazuk, ők a hazájukat és a családjukat védik, ezért becsületes íróként az ő szemszögükből kell ábrázolnia a véres szörnyűségeket. „Neki ebben a borzalmas orosz–ukrán háborúban semmi szerepe nincs.”
Szerinte azt a kérdést sem érdemes misztifikálni, hogy milyen szerepet játszik az oroszok kulturális önképében egy olyan ikonikus mű, mint a Háború és béke.
„Hatott-e az én önképemre az És mégis mozog a föld? Dehogy hatott, csak mérhetetlenül szeretem, újra és újra megindít. Az persze tény, hogy büszke vagyok rá mint magyar regényre. Hát akkor az oroszok hogy ne lennének büszkék egy ekkora monstrumra?” Az ilyen kérdésekben szerinte el kell választanunk egymástól az irodalom-, vagy ha úgy tetszik, propagandatörténetet és az olvasókat.
A hivatal, az állam gyárthat magáról bármilyen identitásképet bármilyen művek felhasználásával, az csak az ő önképe lesz, ha a mindenkori, több mint százmillió orosznak csupán elenyésző része olvasta a szóban forgó művet. Hogy a más kultúrák Tolsztoj-olvasótáboráról már ne is beszéljünk. Ettől persze én még nevezhetem a Háború és békét a legnagyobb orosz irodalmi alkotásnak, sőt a világirodalom legnagyobb regényének is.
