Gyarmati Andrea: Egy lány ígéretet tett az édesanyja halálos ágyánál

Gurulok egyik címről a másikra, és szokás szerint lelkesen hallgatom a rádiót.

Az ígéretekről van szó. Kinek és mit ígérünk, ki és mit ígért nekünk, és mindebből mit sikerült betartani, mit nem.

Életem során én is számos ígéretet tettem, nekem is sokat ígértek – volt, ami megvalósult, volt, ami nem. És olyan is megesett, hogy végtelenül szomorúvá tett egy-egy be nem váltott ígéret, s aztán évek múltán kiderült, hogy épp az a boldogtalanságot okozó valami alapozott meg egy későbbi boldogságot.

Ahogy Popper Péter fogalmaz: a legnagyobb vereségeink gyakran a legnagyobb győzelmeinket készítik elő.

Szeretném hinni, hogy így van.

Szóval hallgatom a rádióban az aktuális történetet, ami arról szól, hogy egy édesanya a halálos ágyán megígértette a lányával, hogy az munka mellett is befejezi az egyetemet. És most azt meséli a lány, hogy noha csak éjjelente volt ideje tanulni, és szíve szerint hagyta volna az egészet, de mert kötötte az ígérete, csinálta. S az öröm, amit a diploma átvételekor érzett, kárpótolta a nehézségekért. Szomorú, egyben felemelő történet.

Gyerekkoromban velem is sok mindent megígértettek a szüleim, és ők is tettek ígéreteket nekem. Ha például kérdeztem valamit, és épp nem volt idő rendesen kibeszélni, azt felelték: ígérjük, hogy hétvégén sort kerítünk rá. És mivel mindig állták a szavukat, nem volt értelme tovább rugóznom a kérdésen.

Az ígéret magasabb szintje volt az, hogy „adjál kezet is rá”. Ez számomra kislányként rendkívül komoly, felnőttes dolognak tűnt, és az így acélosított ígéretek után duplán ügyeltem arra, hogy tartsam magam a megbeszéltekhez. Az pedig különösen a kedvem szerint volt, hogy partnernek kezelnek és van döntési jogom, pláne, hogy idővel lehetőségem nyílt arra is, hogy adott esetben nemet mondjak.

Na, és most hadd meséljek el egy friss és nagyon is idevágó történetet.

Gyermekorvosi rendelői, oltásra érkezik az alig a derekamig érő delikvens, aki rendesen meg van szeppenve.

A sokadik oltását kapja, a korábbiakat hatalmas jelenetek kísérték.

„Fájni fog?” – kérdezi.

„Kicsit. De megígérem neked, hogy nem annyira, mint most gondolod.”

„Tényleg? Megígéred?!”

„Megígérem.”

„Jó, akkor én pedig azt ígérem meg, hogy nem fogok annyira ordítani, mint múltkor” – mondja nagy komolyan.

Az „üzlet” megköttetett, persze, ha akar, kiabálhat is akár, amiről természetesen őt magát is tájékoztatom. Megszúrom, hősiesen tűri. Csodálkozik is az édesanyja, dicséri a gyereket: „Nem sírtál! Annyira ügyes vagy!” Mire a kis hős: „Azért nem sírtam, mert csak kicsit fájt. És mert ígéretet tettem a doktor néninek.”

Igen, az ígéretek segítenek, segíthetnek túljutni egy-egy nehéz helyzeten. De sajnos akadnak olyan ígértek is, melyeket ezért vagy azért mégsem tudunk megtartani.

Ott van például a holtodiglannak-holtomiglannak szánt házasság: mindannyian úgy állunk az anyakönyvvezető elé, hogy nekünk bizony sikerülni fog, hiszen szeretjük egymást.

Aztán az esetek többségében néhány év, vagy olykor csak néhány hónap múlva válás a vége.

Vajon hová száll az ígéret, hogy jóban, rosszban, egészségben, betegségben együtt a sírig?

Tán ehhez is kéne egy speciális kézfogás, hogy felnőttként is emlékeztessen az adott szó erejére.

Mert az elköteleződés ugyan lemondásokkal jár, ám rengeteg csodás hozadéka van annak, ha fontos ügyeket nem adunk fel az első nehézségek jelentkezésekor.