Remekművet feldolgozni különleges kihívás és rendkívüli felelősség, aminek megfelelni alighanem csak úgy lehet, ha újabb remekmű születik. Ez tökéletesen megvalósult Ranódy László Aranysárkány-adaptálásában, nyilván azért is, mert a rendező hangsúlyosan Kosztolányi Dezső „lelki társának” tartotta magát, a celluloidszalagos megjelenítésről pedig így vallott:
Meggyőződésem, hogy bármely irodalmi mű sikerült filmváltozata nem illusztráció, hanem mindig újjáteremtő folyamat.
Noha 1963-ban már vászonra vitt – fekete-fehér kockákon – egy Kosztolányi-művet, a Pacsirtát, nagy feladatot vállalt a nagy író másik művének színes megfilmesítésével. Az Aranysárkányról ugyanis 1925-ben, a könyv megjelenésekor így írt a Világ című lap: „Talán a csúcspontját jelenti Kosztolányi Dezső érdekes és értékes írói útjának.”
A Nyugat szintén tisztelgett a szerző előtt:
A regény olvasása közben valahogy eltűnik előlünk ami kulisszát az irodalom állít fel, és a nélkül hogy észrevennők, a dolgok sodrába kerülünk. Mi vagyunk az, kik az imbolygó sárkánnyal végigrohanunk a réteken, szívdobogva lessük Novák Hildát az utczasarkon, a zugkocsmák eltökélten hetyke mulatozói, tanárrespektáló-tanármegvető érettségizők, miénk a bosszú, melyet minden matúra mindenütt a világon megérlel, a szép, a komisz, az abbamaradt, az ígéretes minden mi vagyunk. Nincs egyetlen sor Kosztolányi Dezső regényében, mely ne azt az érzést keltené bennünk, hogy így volt, valóban így volt.
S tényleg, melyikünk ne azonosulna azzal a képpel, amelyben Novák Antal tanár úr így válaszol a böhöm Liszner Vilinek, miután a diák hitegeti, hogy „tanultam”:
– Tanultam, tanultam… Könnyű azt mondani. Ne tanuljon soha, hanem tudjon! Jaj, jaj, Liszner, Liszner.
Volt nekem egy gimnáziumi matematika-tanárom, bizonyos K. Kevesebb emberség szorult belé, mint a könyvbéli Novákba, egy Zsanett nevű osztálytársamat például rendre szétmarta gúnnyal a táblánál: „Zsanett, Zsanett… Zsankó. Jankó.” Az, szegény, mindannyiszor megsemmisült. A jelenetek még ma is élénken élnek bennem, el lehet képzelni, mennyire élhetnek akkor Zsanettben.
A visszataszító megszégyenítések sora nem sokkal később zajlott, mint az Aranysárkány országos premierje 1966. október 27-én. Az ősbemutatót egy hónappal korábban Baján tartották. Ott, ahol a film jó részét forgatták. A helyi Béke téren egyszer csak szembe szökött a Sárszegi Nagyáruház és a Király Hotel homlokzata, a Segítő Mária gyógyszeráruda cégtáblája, a reklámoszlopon a Brázay sósborszesz és a Zwack Unicum – máig ismerős – hirdetése. A hatvanas évek lakossága láthatott még omnibuszt, tűzoltózenekart, kötélverőket, amíg a felvételek folytak.
A filmet október elsején, Pécsett a Magyar Játékfilmszemle záróakkordjaként is levetítették (versenyen kívül). A nagyközönség elé tárás alkalmával azonban aligha tódultak tömegek az újpesti Alkotmányba, a Móricz Zsigmond térhez közeli Bartókba, a kispesti Hunyadiba vagy a Lenin (ma: Teréz) körúti Szikrába, amelynek földszinti várócsarnokában néhány tablós kiállítás kísérelte meg összefoglalni Kosztolányi különleges életművét. A hazai mozilátogatók száma 1967-ben 7,8 millióval csökkent, majd a magyar filmeknek 1968 első négy hónapjában 5 150 082-vel (45,7 százalékkal) kevesebb nézőjük volt, mint az előző esztendő azonos időszakában.
Ranódy észlelte a folyamatot, maga szögezte le akkoriban, hogy „a szórakoztatás funkcióját az utóbbi egy-két évben már nagyrészt a televízió vette át, és veszi át a jövőben még inkább”. Ám ő nem mulattatni akart. A Kritika így jellemezte: „Sosem tartozott az »önmegvalósító« rendezők közé, akik vékonyka ötletet tupíroznak óriássá és csillogóvá, de mester volt, aki az irodalom bástyái mögé visszahúzódva vallott életről, halálról, szerelemről, kiszolgáltatottságról.”
Az Aranysárkánnyal olyan alkotást álmodott – a két Illéssel, a forgatókönyvíró Endrével és az operatőr Györggyel – a mozivászonra, amelyben minden szerepnek jelentősége van. Ennek megfelelően még a patikus segéd alakját is Bodrogi Gyulára, a pedellusét Makláry Zoltánra bízták. A vásznon fel-feltűnt még Bara Margit (Flóri néni), Bessenyei Ferenc (Barabás doktor), Gózon Gyula (Tálas Béla történelemtanár), Greguss Zoltán (dr. Ebeczky Dezső köz- és váltóügyvéd), Iglódi István (Glück Laci, Vili osztálytársa és házitanítója), Latinovits Zoltán (a félelmetes Fóris Ferenc tanár), Pécsi Sándor (a Novák Antalnak időnként ízes datolyát és szivart küldő Liszner Kálmán fűszeres, Vili édesatyja), Sinkovits Imre (az Ostor című időszaki zughíradó újságírója, akinek „cikkeiben hemzsegtek az íráshibák”), Szakáts Miklós (érettségi elnök), Tompa Sándor (igazgató). Megvalósult az, amit Feleki Kamill emlegetett: „Nincs kis szerep és nagy szerep, csak szerep van.”
A kritika joggal írta:
Alighanem az az igazságos, ha a dicsőség pálmájából egy-egy levél mindenkinek jut, akinek a neve szerepelt a film főcímlistáján, és valami köze is volt a létrehozáshoz.
S ez a méltatás is megállta a helyét: „Amilyen gazdag és elengedhetetlen a szereplők listája, olyan fontosak a részletek. A film szinte valamennyi eleme elmozdíthatatlan, felcserélhetetlen és végleges.” Hosszabban van jelen a szerelmes pár, a Novák lányát, Hildát játszó Béres Ilona, valamint a Csajkás Tibort alakító, a Zöldár című filmben felfedezett Tóth Benedek. A jutalomjáték pedig az atlétaként kitűnő, a 100-at 11,8 alatt futó, ám üres fejű Vilit különleges tehetséggel megformáló, ifjú Tahi Tóth Lászlóé, még inkább a főszereplő Mensáros Lászlóé.
Nincs semmi túlzás abban, hogy az Aranysárkány 1966 óta Kosztolányié, Ranódyé és Mensárosé együtt. Akadt olyan műbírálat, amely szerint „Mensáros valósággal »lejátssza« a többi szereplőt, pedig igazán kiváló partnerek működnek közre”. Már-már pszichológiai mélységekben járt, de senkit nem játszott le. Úgy tetszett, mintha nem is játszana, maga volna a mennyiségtan és a természettan tanára. Szabó Ernő apró-óriás Hannibál tanár urára emlékeztetett látszólag színészi eszközök nélkül, megrendítő természetességgel.
Maga volt a tiszta ember a zárt spaletták és unalmas pletykák kisvárosában, ahol „tudta, hány katonalépés” visz az iskolától otthonáig, s ahol nem pusztán „a hinta kenetlen kapcsai jajgattak”, hanem a fájdalma is visított csöndes alakjából. Mensáros úgy tört össze, mintha valóban tőle szökött volna el a lánya, őt érte volna brutális inzultus az érettségin latinból, görögből, mennyiség- és természettanból egyaránt elbukó, „marha erejű” Liszner Vili és társai által, s mindennek tetejébe az ő két megszégyenítő történetét szerkesztették volna ki a nívótlan Ostorban, amelyet – ellentétben a Matematikai és Fizikai Lapokkal – soha nem járatott.
Nem az addigihoz. Negyvennégy éves, „hirtelenül vénemberé lett” tanárként belépett az örökkévalóságba.
Segített neki, hogy ismerte a kort, A XX. század címmel tartotta meg önálló estjét több mint másfél ezerszer. Azért csak ennyiszer, mert az összeállítást az 1963-as bemutató után egy időre betiltották. A döntés aligha rendítette meg úgy, mint Novák tanár urat a megszökés-megveretés-megszégyenítés, mert előbb „disszidálásért” tizenhárom, majd „ellenforradalmi tevékenység” miatt kilenc hónapra bebörtönözték. Másodszori szabadulása után egy ideig a margitszigeti Casino pincére volt. Akár zongorázhatott is volna a zenés szórakozóhelyen, de ő komoly darabokat játszott, ha leült a billentyűk elé. (Annál nehezebb elképzelni, hogy debreceni és fővárosi színészként is gyakorta lumpolt.)
Csálingerből egészen kis idő alatt vált ikonná a hatvanas évek Egyetemi Színpadán, továbbá a huszadik század egyetemes színművészetében. Immár harminc éve nincs közöttünk. Ranódy negyven éve halott.
Ám arra a sárkányra máig úgy tekinthetünk, hogy ugyanúgy aranyból van, amiként Kosztolányinál.
