Még mindig akad olyan sorozatgyilkos, akinek a történetét nem mesélték el – vagy nem elégszer. A bostoni fojtogató néven elhíresült sorozatgyilkos ügyét sem most filmesítették meg először, már 1968-ban, néhány évvel a gyilkosságok után megihlette a filmeseket. Richard Fleischer A bostoni fojtogatója főleg férfiakkal meséltette el a történetet, a Henry Fonda és Tony Curtis főszereplésével készült film elsősorban a nyomozásra koncentrált, mintegy teljesen kihagyva belőle annak a két nőnek a történetét, akiknek ténykedése döntő jelentőséggel bírt az ügyben. Majdnem hatvan évnek kellett eltelnie, hogy ismét leporolják a sztorit, és egészen más megközelítésben mutassák be a mai napig megoldatlan ügyet. Nem véletlen, hogy a történet újabb feldolgozása most készült el: a 2023-ban bemutatott, ugyancsak A bostoni fojtogató címet viselő film ugyanis egyszerre két slágerhullámot is meglovagol. Egyrészt a jelenleg rendkívül népszerű true crime-műfajt, másrészt a mostoha női sorsokat középpontba állító alkotásokét, és ez a szerencsés párosítás már önmagában is sikeres vállalkozássá emelhette volna a filmet, ha Matt Ruskin rendező nem gyomlálja ki pont az ezekben rejlő potenciált.
A hatvanas évek Bostonját bizarr gyilkosságok tartották rettegésben: 1962 és 1964 között tizenhárom nőt öltek meg a massachusettsi város vonzáskörzetében. A gyilkosságok felgöngyölítésében a rendőrség meglehetősen tehetetlen volt, sőt, eleinte nem is gondolták, hogy összefüggenek az esetek. Ennek felismerésében nagy szerepe volt Loretta McLaughlinnek, aki a Boston Record American nevű helyi lapnál dolgozott. Az újságírónőket akkoriban az életmód rovatba suvasztották el, a kemény oknyomozói munkát meghagyták a férfiaknak, McLaughlin azonban torkig volt azzal, hogy kenyérpirítókról és frizuratrendekről írjon. Főnökétől nagy nehezen kicsikarta, hogy szabadidejében a gyilkosságok után nyomozhasson, amelynek meg is lett az eredménye: egészen elképesztő módon csak neki jutott eszébe, hogy kapcsolatot keressen az esetek közt. Az akkor még csak három áldozatnál járó gyilkosságsorozat esetében neki tűnt fel először, hogy nőket szexuálisan zaklató, majd jellemzően a harisnyájukkal megfojtó és abból masnit kötő gyilkos ugyanazzal a módszerrel dolgozik.
A bostoni fojtogató elsősorban rá és kolléganőjére, Jean Cole-ra koncentrál, akiket később az újság ráállított az ügyre. Ők nevezték először bostoni fojtogatónak a gyilkost, aki aztán ezzel az elnevezéssel vonult be a krimitörténetbe. Az ügyben végül egy veteránt, Albert DeSalvót tartották a leginkább érintettnek annak ellenére, hogy konkrét bizonyítékok nem szóltak a bűnössége mellett, a férfi azonban bevallotta gyilkosságokat. Vallomásában ugyan felbukkantak olyan elemek, amelyeket valóban csak a gyilkos és a rendőrség tudhatott, több ponton állított valótlanságokat, később pedig az egész vallomását visszavonta. DeSalvót végül sosem ítélték el a gyilkosságokért, csak nemi erőszakért, és bár így is börtönbe került, mikor néhány évvel később a fegyházból telefonálgatni kezdett az ügy miatt, leszúrták a börtönben.
Tény, hogy bebörtönzése után a gyilkosságok abbamaradtak, sem a közvélemény, sem a rendőrség nem volt meggyőződve, hogy ő a valódi tettes. A bostoni fojtogató kiléte a mai napig rejtély, ráadásul még évtizedekkel később is vizsgálódtak az ügyben: 2013-ban kihantolták DeSalvót és az egyik áldozatot is, a DNS minta pedig arra adott bizonyítékot, hogy a nőt valóban ő erőszakolta meg, a nagy kérdés azonban továbbra is tisztázatlan: ki lehetett valójában a bostoni fojtogató, már ha egyáltalán valóban ugyanaz a személy követte el az összes gyilkosságot.
Erre nyilván nem egy film fogja megadni a választ, A bostoni fojtogató azonban az egyik legerősebb spekulációt mutatja be ezek közül. A hagyományos true crime-daraboktól eltérően nem a gyilkosságokra és az elkövető pszichéjének feltárására koncentrál, sokkal inkább McLaughlin nyomozására, azon belül is arra, milyen esélyei voltak egy nőnek a hatvanas évek Amerikájában egy olyan szakmában, amelyet a férfiak domináltak. Az izgalmas felvetést azonban kliséhegyekkel fojtja le: mintha McLaughlin karakterét kizárólag arra építették volna, hogy napközben férfiakkal veszekedjen, este pedig vacsorát főzzön a családnak, hogy aztán egy újabb telefon visszaszólítsa hivatásához, és veszekedhessen a férjével a család-karrier egyensúly miatt.
Az újságírónő alakja épp emiatt rendkívül egysíkú, amelyen az robbanásszerű karrierstart után eltűnő Keira Knightley szenvtelen játéka sem segít túlzottan. Kolléganőjének, a Carrie Coon által alakított Cole-nak csupán epizódszerep jut abból a fajtából, amelynek egyetlen célja, hogy a nők közti bajtársiasságot hangsúlyozza. A bostoni fojtogató elsősorban a női sorsra helyezi a hangsúlyt az újságírást és a bűnügyi terepet is átitató kíméletlen szexizmusra koncentrálva. McLaughlinra és Cole-ra eleinte inkább tekintettek a kelleténél lelkesebb mitugrászokra, akik csak láb alatt vannak a férfiak által működtetett bizniszben, ám miután valódi áttörést értek el, azt követően sem tudtak velük igazán mit kezdeni. Beszédes az is, hogy a sztori befutását követően a két nő fotóját is a cikk mellé biggyesztették, ám a film egyik férfikaraktere kíméletlenül közli ennek okát:
Ez egy marketingfogás. Szerinted miért tettek két nőt egy ilyen nagy ügyre?
Pedig nőként a marketingeszközön túl volt egy sokkal nagyobb előnyük: az érintettek, az áldozatok hozzátartozói sokkal szívesebben nyíltak meg nekik, mint a ballonkabátos zsaruknak és riportereknek, ráadásul láthatóan ők érezték egyedül prioritásnak azt, hogy nőtársaikat figyelmeztessék a veszélyre. Annak a kérdése is előkerül, mennyire néztek görbe szemmel arra a nőre, aki a második helyre sorolta csak a háziasszonykodást, és szó nélkül viharzott el a konyhából, ha épp megcsörrent a telefon. A film azonban kicsit átbillen a megfelelő mértéken: egy idő után azt a hatást kelti, hogy csak a két nő tett bármit az ügy érdekében, és bár a hatóságok inkompetenciája valóban látványos, élesen megkülönbözteti a nőket, mint jókat és a férfiakat, mint arrogáns rosszakat.
A bostoni fojtogató a nősorsok bemutatásában egy sor fontos mozzanatot elkap, azonban meglehetősen szájbarágósan tálalja mindazt. De ez az egész filmre jellemző: egy tapodtat sem mer mozdulni az ezerszer látott klisék mellől, teljesen középszerű thrillerként működik, ahol még a történtek ismerete nélkül is pontosan tudjuk, milyen fordulópontokon megy majd át a sztori.
A végeredmény így felemás lett: egy izgalmas történet kifejezetten izgalmas szempontú bemutatása tökéletesen középszerű és súlytalan kivitelezésben. A bostoni fojtogató true crime-nak lapos, nőközpontú filmnek didaktikus, összességében egy középszerű thriller, abból a szempontból viszont mégis hasznos film, hogy a bostoni rém történetéből rendre kimaradó két női hőshöz arcot és sorsot is kapcsol.
A bostoni fojtogató (Boston Strangler), 112 perc, 2023. Elérhető a Disney+ kínálatában. 24.hu: 5/10
