A báb nem korosztály, hanem műfaj
– hirdeti egy feltűnő felirat a Budapest Bábszínház előtérében. Furcsa kettősség övezi mostanság a színház felnőtt darabjait: míg Magyarországon a báb a mesével összefonódott műfaj, és sokan végérvényesen a gyermekelőadásokkal, Misi Mókussal vagy Süsüvel kötik össze, addig a nagysikerű, felnőtteknek vagy fiataloknak szóló előadásokra alig lehet jegyet szerezni. Pedig ezek az előadások már nem számítanak újdonságnak. A hazájában először betiltott, majd kötelező olvasmánnyá vált, dán regényen alapuló Semmi című előadás például épp idén januárban ünnepelte a 10. születésnapját. A színház évek óta nagy hangsúlyt fektet az idősebb korosztály kiszolgálására a repertoár összeállításakor, az idén márciusban érkező Dekameron 2023 című előadás lesz hosszú idő után az első olyan felnőtt darab, amit a nagyszínpadon tekinthet meg a közönség. A felnőtt darabokról, a prózai színházzal való találkozásról, a Dekameronról és a báb szupererejéről a Budapest Bábszínház két társulati tagját, Kovács Judit bábszínészt és Hoffer Károly színész-rendező-bábtervezőt kérdeztük.
„Sokáig tartotta magát az a gondolkodás, hogy a bábművészet gyerekműfaj, miközben a tradicionális gyökerei sem azok. Gondoljunk csak a távol-keleti árnyjáték technikákra vagy a bunraku színházra Japánban! Ezek mindig is felnőtteknek szóló előadások voltak. A saját mitikus történeteiket játszották el akár többórás előadások formájában. Egyszerre voltak ott gyerekek és felnőttek, de alapvetően abszolút felnőtteknek szóló történeteket meséltek el” – mondja Hoffer Károly, akit a bábozás nem gyerekként fogott meg, már a tanári diplomájának megszerzésén dolgozott, amikor egy rajz szakos tanára megismertette a műfajjal, hogy aztán a Kolibri stúdiójában, majd a Színművészeti Egyetem báb szakirányán folytassa az ismerkedést. Az egyetem után a Budapest Bábszínházba szerződött, ahol azóta színészként, rendezőként és bábtervezőként is tevékenykedik, a nagysikerű Semmi című előadást is az ő rendezésében, az általa tervezett bábokkal mutatták be. Ő tervezte a Dekameron 2023 bábjait is, az interjúra pedig magával hozta az előadásban Pethő Gergő által mozgatott, a Peaky Blinders Arthur Shelbyjének vonásait idéző bábot is.
Kovács Judit is tanárképzőn tanult, őt azonban nem egy meghatározó rajztanár, hanem a főiskola színjátszó csoportja indította el a színészi pályán. Később független bábosokkal találkozott, gólyalábasokkal, vásári bábjátékosokkal és óriásbábokkal.
A bábnak van egy olyan fajta szabadsága, kreativitása, amivel előtte sohasem találkoztam, egy másfajta nézőpont, egy varázsvilág ez.
Amikor aztán egy tévés reklámban meglátta, hogy a Budapest Bábszínház bábszínésztanoncokat keres, rögtön jelentkezett, és legnagyobb meglepetésére fel is vették. A bábszínház felnőtt oldalával már itt találkozott, a képzésen ugyanis olyan színészlegendák tanították, mint Szakály Márta, akik a tanítás mellett az ikonikus darabokkal is megismertették a fiatalokat, például a Fából faragott királyfival. „Szerencsém volt, mert szerintem az utolsó generáció voltunk, akik még élőben láthattuk ezeket az előadásokat, és ezek tényleg revelatív élmények voltak.”
Bár ilyen legendás felnőtt előadások már az ötvenes évek óta meg-megjelentek a színház repertoárján, végső soron azért nem erről ismerte a nagyközönség, inkább kulturális csemegének számított, hogy egy bábszínházban is látni felnőtt előadásokat. 1949-ben a korábban Mesebarlangként ismert bábszínházat kétszer is államosították: először az Állami Mesebarlang Nemzeti Vállalat nevet kapta, néhány hónappal később aztán átköltözött az Andrássy útra, és immár Állami Bábszínház néven bekapcsolódott a tervszerű együttműködésbe. Az átszervezett intézményeknek pontosan körülhatárolt profilja volt:
- a Nemzeti színházban elsősorban klasszikus darabokat mutattak be,
- a Belvárosiban lehetett új, magyar drámákat nézni,
- a Madách a szovjet és „népi demokratikus” műveket kapta,
- a vígjátékok a Vidám Színházba,
- a nevelő hatású, politikai tartalmú operettek az Operettszínházba kerültek.
A gyermekszínházak sem maradtak ki a kultúrpolitika szisztematikus leosztásából: a felső tagozatosok kapták az Ifjúsági Színházat, a kisiskolások az Úttörő Színházat, az Állami Bábszínház pedig az óvodásoké lett. Ennek az elképzelésnek aztán rögtön akadtak kivételei is, már az ötvenes években bemutattak jó néhány felnőtt előadást is a Bábszínház színpadán, főleg azért, mert a Vidám Színház a többiekhez, így a Bábszínházhoz képest is félév csúszással kezdte meg a működését, a fővárosi varietészínházak pedig csak részben tudták kielégíteni az ilyen jellegű igényeket – a szatirikus darabok hiánypótlók voltak.
A legendás, 1951-es Sztárparádé című darab hatszáz teltházas előadást ért meg, állítólag gyakori eset volt, hogy az Andrássy úton kígyóztak a sorok a színház előtt, és hetekkel az előadások előtt elfogytak a jegyek. A hivatalos profil azonban a gyermekszínház maradt, így az Állami Bábszínház társulatában akadtak olyanok az 1949-es váltás után, akiket politikai okokból „száműztek ide”, a perifériára. Idén tavasszal rendezik meg először a színházban az Abstract Festet, az 1. Budapesti Nemzetközi Kortárs Bábfesztivált, amire a tervek szerint igazi bábos hírességek érkeznek. Ha érdekli az embert, hogy hol tart ez a műfaj itthon és szerte a világon, ez az esemény különleges betekintést nyújthat a témába.
Alföldi az élő színészekre épít, Ascher a bábszínházra kíváncsi
Kovács Judit szerint nagy különbség van aközött, hogy felnőtteknek vagy gyerekeknek játszik, ha másért nem, hát a szöveg miatt. Szerinte a gyermekdarabokban jóval kevesebb a szöveg, több a bábos megoldás, és valahogy más lelkülettel is lép a bábos a színpadra.
A bábszínház szó hallatán sokaknak a paravános előadások, vásári Paprika Jancsik jutnak eszébe, a Budapest Bábszínház előadásai azonban egészen más képet festenek. Bár az intézmény fontos küldetésének tartja, hogy minden klasszikus hagyományos technikát folyamatosan elővegyen, és jó pár olyan előadásuk is van, ahol nem látni a mozgatókat, rengeteg darabban kapnak szerepet a színészek élőszereplőkként is a bábok mellett, akár mellérendelő szerepkörben, akár egymás szerepét kiegészítve, akár dialógusba, interakcióba lépve egymással. Kovács Judit a Helló, Héraklészben például az aggódó anya szerepéből kiruccanva néha fel-felbukkan horrormadárként, bárányként vagy épp egy oroszlán farkaként.
Az egyik pillanatban egy nagyon komoly szerepet kell megoldani, a másikban meg bárányként legelsz a füvön, és csak arra figyelsz, hogy a megfelelő helyen bégess
– meséli mosolyogva, majd hozzáteszi, hogy a bábszínész feladatai egészen eltérnek egy hagyományos színészétől, és semmiért sem cserélné el a bábokat. Az interjúra a Dekameron egyik általa életre keltett női figuráját hozta magával: Háy János Istenháta című történetének egyik szereplőjét. A báb hol az ölében foglal helyet, hol az asztalon táncolva illusztrálja, milyen mozgásokra képes.
„Amikor a bábszínész megmozdítja a bábot, a felnőttek éppúgy hinni szeretnének a csodában, hogy életre kel, mint a gyerekek. Ez a műfajunk egyik legszebb része, hogy mi el akarjuk hitetni veled, hogy az adott tárgy életre kel, te pedig el akarod hinni” – ezt már Hoffer Károly mondja. Szerinte a báb és a bábszínész kapcsolata egy olyan rétegzett jelentést tud adni, amit a felnőttek tulajdonképpen sokkal könnyebben dekódolnak, így az idősebb korosztályoknak szóló darabok nagyon izgalmas kísérletekre képesek: meddig tart a báb karaktere, hogyan lép vele interakcióba maga a színész, hogyan tudnak egy karaktert különböző életkorokban megjeleníteni, vagy akár a lelkiismeretét megszólaltatni.
De vajon miért kerülnek elő a felnőtt darabokban ilyen sokszor a színészek, szívesebben néznek-e a felnőttek olyan előadást, ahol élő szereplők is jelen vannak a bábok mellett?
„Nem arról van szó, hogy a felnőttek nehezebben fogadnák be a bábot. Az irodalmi szövegek egyszerűen nem teljesen vihetők át kizárólag bábszínházra” – feleli erre Kovács Judit, aki szerint, ha komolyabb, nagyobb terjedelmű szövegekkel dolgoznak, azt a bábszínház műfaja egyszerűen nem bírja el. A színésznő szerint a báb alapvetően absztrahálás, így nagyon nehéz hosszú párbeszédeket vagy elvont szövegeket bábosan bemutatni. Van viszont, amit kifejezetten csak a bábszínház tud.
A Dekameron egyik kissé kafkai jelenetében például a semmiből előtűnik egy óriás cipő, ami rátapos egy élőszereplőre. Ennek iszonyú ereje van, ahogy a testével játszó színész találkozik saját belső világának kivetülésével. Egészen thrilleres, ahogy egy két méterszer másfél méteres cipő megy egy élő ember felé.
A színházi szakmában erős érdeklődést mutatnak a műfaj iránt, a bábszínházba folyamatosan érkeznek prózai színházi alkotók. Kialakult egyfajta átjárás a műfajok között, sok olyan rendező látogat ide, aki bár a prózai színház felől jön, „elsodorja az a varázslat, az a hihetetlenül nagy képzőművészeti tár, ami a bábműfaj sajátja” – fogalmaz Hoffer Károly. Itt rendezte meg a Kabaré bábszínházi verzióját Alföldi Róbert, de itt mutatták be a Coraline című mese feldolgozását is Ascher Tamás rendezésében. Kovács Judit mindkét előadásban szerepelt, és különleges élményként élte meg a kívülről érkező rendezőkkel való munkát. Míg Alföldi elsősorban az élő színészi munkára épített, emellett jelentek meg bábos elemek, addig Aschert kifejezetten a bábszínház érdekelte, az, hogy mire képes ez a műfaj, így direkt paravános előadást akart csinálni élő játék nélkül. A színésznő szerint nagy kíváncsisággal és alázattal érkeznek a prózai rendezők, és rengeteg segítséget is kapnak: a bábtervezőnek például hatalmas feladata van, együtt találják ki, hogy jelenik meg a szereplő a színpadon, és tulajdonképpen azt is, mire képes pontosan.
Nagy különbség a bábszínház és a prózai színház között, hogy itt nagyon hamar elindul a közös munka, általában az író, a dramaturg, a rendező és a tervező együtt kezdi megalkotni az előadást. Hoffer szerint tulajdonképpen minden egyes bábszínpadi adaptáció ősbemutató, mert a műfajra kell átírni. Viszonylag hamar meg kell határozni, hogy milyen technikát használnak majd az adott előadásban, és maguknak a figuráknak is el kell készülniük – lehetőleg már a próbafolyamat előtt. Ő tervezte a fenti előadások bábjait is, de a Keresztes Tamás által rendezett Frankenstein és a Szikszai Rémusz rendezte A vihar című előadások bábjai is az ő tervezőasztalán születtek meg. Szerinte egy közös dolog mindenképp van ezekben a rendezőkben: nagyon erős vizuális világuk van, erős képekben gondolkodnak. Olyan típusú emberek, akik pontosan látják, mit akarnak feltenni a színpadra. Azért persze a bábműfaj számukra is tartogat meglepetéseket, sokszor megütköznek például az ide érkező rendezők azon, hogy a bábokat nem lehet átöltöztetni, ha másik ruhában van rájuk szükség, akkor bizony kettő készül el belőlük, és ez a megoldás arra az esetre is, ha nagyon gyorsan kell megjelenniük a színpad egyik vagy másik pontján.
Tíz történet a járványról, a háborúról, a mai valóságról
A felnőtt darabokra fektetett nagy hangsúly mellett a színház azért a gyerekdarabokban is erős választékot vonultat fel, olyan kortárs írók munkáit dolgozzák fel, mint Tasnádi István, Szálinger Balázs vagy Kiss Judit Ágnes, és nem óvatoskodnak a komoly témákkal sem: akad darab az örökbefogadásról, mese a hatalomról, és olyan előadás is van, ami a kisebbek hétköznapi, de igen bonyolult kérdéseire keresi a válaszokat. Úgy tűnik, a színház mozgásban van, aktívan keresik az együttműködést a kortárs írókkal és a műfajra nyitott rendezőkkel is. Ilyen együttműködés lesz a Szikszai Rémusz által rendezett Dekameron 2023 is, amit március 11-én mutat majd be a színház.
A Dekameron 2023 Boccaccio klasszikusának alapötletére épül, de egy nagyon mai témákkal foglalkozó ősbemutató. Míg az eredeti műben egy tíztagú társulat vidékre menekül a firenzei pestisjárvány elől, hogy egy kastélyban egymást szórakoztassák a történeteikkel, Szikszai Rémusz kilenc kortárs magyar írót kért fel, hogy írjanak egy-egy történetet, a sajátjával együtt így tíz kerek történet született, amik egymás után kelnek életre egy reptér forgatagában, és változatosan reflektálnak korunkra, a járványhelyzetre, a háborúkra, a körülöttünk lévő világra.
Van olyan történet, ami az ókori Rómáig nyúlik vissza, van, amit reneszánsz közegben képzelt el az adott író, de az apró, nonverbális átkötő jelenetekben is sok a reflexió a mára, és hát a szemünk se rebbenjen, ha mondjuk Marilyn Monroe mellett egy Minótaurosz áll öltönyben
– meséli Hoffer Károly.
Négy tervezőasztalon készül a produkció: Zöldy Z Gergely a díszlettervező, Szelei Mónika felel a jelmezekért, Varga Vince és Horesnyi Máté az előadás mozgóképtervezői, a bábokat pedig Hoffer tervezi. Elmondása szerint iszonyatosan összetett munka ennyi tervezőasztalt összehangolni. Ahogy érkeztek be a történetek a felkért íróktól, Szikszai Rémusszal folyamatosan alakították az előadás bábtechnikáját, a lehető legszélesebb skálát szerették volna felvonultatni. Mindenféle bábtechnika megjelenik majd az előadásban a speciális árnyjátéktól kezdve az óriásbábon keresztül a klasszikus bunraku figurákig, sőt, lesz kesztyűs vagy muppet figura meg fekete színházas megoldás és maszkos játék is. Hoffer tíz éve tagja a Budapest Bábszínház társulatának, de azt mondja, ekkora lélegzetvételűt még sosem tervezett.
A bábszínház szuperereje szerinte abban rejlik, ahogyan az emberi fantáziát képes működtetni, hiszen nézőként meg kell dolgozni azért, hogy az ember a teljes képet összerakja.
Mondok egy egyszerű példát: a Dekameronban lesz egy olyan figura, amit öten mozdítanak meg, de az öt ember csak bizonyos alkotórészeit fogja ugyanazon testnek. Tehát nem egy teljes testet látsz a színpadon, hanem egy lábtöredéket, egy alkart vagy egy fejet. És ha ők ezt precízen csinálják, ha a megfelelő rések maradnak ki és tartják a magasságot, akkor a te fejedben képződik meg az egész ember. Mert nézőként te akarod majd hozzárajzolni a fejedben az összes részt, ami nincs ott. Szükségszerűen arra bír téged a bábszínház, hogy működtesd a fantáziádat, hogy hozzá add a hiányzó dolgokat.
