A magyar nézőket jellemzően nem igazán érdeklik a fekete filmek. Ha elsősorban fekete színészek a fekete közösség történeteiről mesélnek mozgóképen, akkor még a világszerte ünnepelt sikerfilmek is súlyosan alulteljesítenek a magyar mozikban – még a Fekete Párduc is gyengébben muzsikált, mint a honfitársaink által alapvetően imádott Marvel-filmek szoktak. Persze, valahol érthető, Magyarországon pici a fekete lakosság, nem közös a történetünk, a mindennapjaink, és mégis, kár ezért a mentalitásért, mert abból, ahogy a feketék a mozgóképet a polgárjogi-emberijogi küzdelmük eszközei közé emelték, igencsak volna mit tanulnunk.
Egészen elképesztő utat jártak be – ebben a cikkünkben írtunk a folyamatról –, amíg eljutottak odáig, hogy ma már nem kérdés a tiszteletteljes, büszke hangvétel, hogy már nemcsak marginális, kis költségvetésű filmek készülhetnek az ő témáikról, az ő szakembereikkel, hanem igazi blockbusterek is, elsővonalbeli szereposztással és tisztességes költségvetéssel. Régi vesszőparipám, hogy a magyar cigányságnak is üdvös lenne hasonló utak felé törekednie a művészeti eszközökkel történő múltfeldolgozásban: az afroamerikaiaknak láthatólag elég jót tett mindez emberileg, szakmailag, társadalomlélektani szempontból és így tovább.
Ennek a folyamatnak egy izgalmas állomása érkezett meg most a magyar mozikba, a The Woman King – A harcos, mely, ha csak mellékzállként, háttérként ugyan, de még mélyebbre néz a múlt(feldolgozás)nak kútjába, bele a szégyen sűrűjébe, a rabszolgatartás afrikai gyökereihez, és ha már arra jár, általában az afrikai eredetről is mesél egy nagyon büszke, és csak leheletnyire píáros történetet.
Az 1800-as évek eleje: a gyarmatbirodalmak és a rabszolgakereskedelem végét nem sejti senki még. A helyszín Nyugat-Afrika, ahol a béke ekkoriban sem volt gyakori vendég, pláne nem Dahomey királyságában (a mai Benin elődje), amely gyakorlatilag folyamatos összetűzésben áll az Oyo birodalommal, amely egyebek mellett elrabolt és túszul ejtett dahomeyekkel és igen aktívan vesz részt a rabszolga-kereskedelemben. Azért egyébként a dahomey király sem szent ezen a fronton, történetünk főszereplője, Nanisca (Viola Davis) többek között ennek a gyakorlatnak a megváltoztatásáért is kampányol a királynál, de hogy szavai bejutnak-e, az kérdéses, minthogy Naniscát nem ezért tartják. Ő ugyanis gyakorlatilag katona: a királyság hadseregének-testőrségének, az agojie-knak a vezetője. Ez a csupa nőkből álló különítmény védi a királyságot a betolakodóktól, harciasságuk, strapabírásuk legendás, státuszuk különleges: nem mehetnek férjhez, nem szülhetnek gyereket, és a csapat alkotja a családjukat, cserébe olyan szabadság az osztályrészük, ami nem sok nőnek jár ki ekkoriban nemhogy Afrikában, de a világ más pontjain sem. Közéjük kerül be történetünk kezdetén Nawi (Thuso Mbedu), egy fiatal lány, aki inkább lenne amazonharcos, mint egy öregember felesége a szokásoknak és szülei akaratának megfelelően.
A film gyakorlatilag e két nőalak történetét meséli el párhuzamosan: Naniscáé egy belső utazás a múltja, a traumái mélyére, és onnan kifelé, Nawié pedig gyakorlatilag egy klasszikus sportfilmes-padawanos ívet jár be, tanonc lesz, bénázik, összefeszül a mestereivel, aztán egyre ügyesedik, és így tovább, míg bizonyíthatja rátermettségét. Közben azonban az ő sorsuk egymáséval és a királyságéval is összegubancolódik: az oyókkal újabb komoly összetűzés történik, néhány agojie is túszul esik, és két idegen férfi is borzolja a kedélyeket, egy rabszolgakereskedő és humanista, feltűnően jóképű jóbarátja… A sejthető románc, meghasonulás, dráma és veszteség nem marad el, és nem marad el a végső, brutálisan nagy összecsapás sem.
De addig is, míg odáig eljutunk, kapunk néhány finom akciófalatot. Merthogy a The Woman King valójában egy ízig-vérig klasszikus akciófilm dramaturgiáját követi, azaz nagyon-nagyon menő és csak egy kicsit kommersz – előbbi a hangulatban, utóbbi főleg a forgatókönyv ívében, a történet kiszámítható, sokszor látott húzásaiban mutatkozik meg. Amiben más, mint a zsáner klasszikusai, az a kulturális közeg, amely ezúttal nem egy marveli fikciós világ: Dahomey és Ghezo király (John Boyega alakítja, nem különösebben emlékezetesen) valóban létezett, az afrikai lakosság arcpirító részvétele saját embertársaik adásvételében szintén valós, ahogy a rabszolgakereskedelemtől való függetlenedési törekvések is, még ha nem is alakult ilyen tündérmesei jelleggel a történet.
Ez a háttér óhatatlan látókörszélesítéssel jár: egy dolog a terek, a tájak, a ruhák, az ékszerek, a hajviseletek különbözősége, az Afrikát idéző tárgy- és testkultúrával még csak-csak találkozik az ember, de a feketék testalkati változatosságára, a fekete bőr ezerszínűségére még a „gyakorlottabb” szem is rácsodálkozik. A film ezen a fronton egyetlen kellemetlen húzással él: a szereplők afrikaiságát az lenne hivatott érzékeltetni, hogy akcentusos, pidzsinbe hajló angolsággal beszélnek (a sajtóvetítésen eredeti nyelven futott a film). Nyilván nem várható, hogy a színészek megtanulják a dahomey-ek törzsi nyelvét, vagy hogy Viola Davis míves színpadi angolsággal beszéljen egy ilyen filmben, de ez a jelzésmód így is kellemetlen, és rég ideje lenne ezt levetkőzni.
És még egy fontos különbség: ez egy girlpower-akciófilm, azaz női rendezőtől (Gina Prince-Bythewood), női forgatókönyvírókkal (Dana Stevens, Maria Bello), szinte teljesen női szereposztással és főként erős női szemszöggel, dolgozik, amit ritkán látunk ebben a műfajban, pláne így. A The Woman King nőképe ugyanis nem áll meg a G. I. Jane androgün-fiúsított nőképénél, annál sokkal-sokkal gazdagabb, és olyan széles spektrumú, amilyenre rég nagy szükségünk van. Erős, fegyelmezett, és brutál vagány, de nem fiúsított leányok ezek a szereplők, hanem nők, tagadhatatlanul igazi, dévaj nők, akik nemcsak kemények és harciasak, de lágyak és játékosak is, a szépség iránti vágy, az éltetés, a transzcendens kapcsolat, a gyengédség is bennük van.
És még valami, amit itt az ideje többet látnunk a mozivásznon: a nővériség, a női közösség, az egyfelé tartó női akarat ereje. A film minden hibájával együtt felemelő élmény látni ezt az összezárást – és nagyon korszerű is, a női önismereti-lélektani közösségek, socialmedia-oldalak egyik kedvenc témája manapság a nők közötti rivalizálás helyett a női összefogás, a testvériség megteremtése.
A film egyértelműen Viola Davis lélegzetelállító jutalomjátéka, ő pedig egészen varázslatos, ahogy fürdőzik ebben a leplezetlen, szűretlen önazonosságban: nem akar sem vékonyabbnak, sem fiatalabbnak, sem légiesebbnek látszani a valóságnál, egy mokány, érett asszony-amazon, akivel nem mernénk packázni – és aki közben mégis anyaszerű karakter, és olyan gyönyörű, mint a nap. Nem ment félre az a BAFTA-jelölés egy kicsit sem. A mellékszereplők is rendben vannak, különösen Lashana Lynch alakítását élveztük, a férfi szereplők maradnak csak el az általános színvonaltól, kissé vázlatosak, egyszerűsítők. De hát nem is miattuk ültünkbe a filmre – ami nem lesz ugyan klasszikus, de műfajának, és a cikk elején vázolt múltfeldolgozási folyamatnak mégis emlékezetes mérföldköve, dögös, felszabadultan dühös, erőteljes girlpower csodálatosan gyönyörű emberekkel.
A The Woman King – A harcos március 2-től látható a magyar mozikban. 24.hu: 7/10
