Az utóbbi évtizedekben igencsak megkopott, üresen álló üzlethelyiségekkel, illetve nem túl ízléses üzletfeliratokkal teli Nagykörút a századfordulón a főváros egyik legelegánsabb útvonala volt, hiszen a bérpaloták aljában a felső középosztály mellett a művészeti világ legfontosabb arcai is megtalálhatták, amit kerestek – legyen szó boltokról vagy épp a társasági élet fontos gócpontjairól.
A historizáló vagy épp modern portálok a csábító vendéglőkkel és kávéházakkal együtt mára szinte nyom nélkül eltűntek, sokukra csupán egy-egy emléktábla, dombormű vagy belsőépítészeti elem emlékeztet.
Ez történt a Vígszínház mellett álló, idén épp százhuszonöt éves Wellisch-házzal (1897–1898) is, hiszen a korszak fontos tervezője, Wellisch Alfréd (1854–1941) tervei szerint, saját részére épült ház hosszú évtizedeken át szintén egy kávéháznak adott otthont, eredeti tereit azonban egyetlen apró kivételt leszámítva mostanra teljesen felismerhetetlenné alakították át.
A hétköznapokon jórészt nyitva álló kovácsoltvas kapu mögött Lotz Károly freskóit, illetve gyönyörű virágmintás csempelapokat rejtő ház a Szent István (akkor Lipót) körút, illetve a Hegedűs Gyula (akkor Csáky) utca felé néző frontján 1899. április elsején, Weinberger Lajos és társa üzemeltetésében nyitott meg a Club, ami első hirdetése szerint „kitűnő buffettel, elsőrangu billiarddal, illetve nagyszámu bel- és külföldi, valamint ilustrált lapokkal” várta a vendégeit.
Az 1904-ben az Andrássy úton tapasztalt kávéssá vált Katona Gyula kezébe került hely a két világháború közt nemcsak a Vígszínház művészeinek, illetve a lipótvárosi és újlipótvárosi értelmiségnek adott második otthont, de Heltai Jenővel, Molnár Ferenccel, Miklós Andorral, Bródy Sándorral, Karinthy Frigyessel, sőt, egy ideig még József Attilával is össze lehetett itt futni: a mindig pénzszűkében lévő költő nem engedhette volna meg magának azt, hogy rendszeresen itt fogyasszon, az Írók Gazdasági Egyesülete azonban néhány hónapra lehetővé tette, hogy József mintegy ebédként
Nem csak a híres vendégek, de számos botrány, sőt, egy kis híján tömeggyilkosságba torkolló támadás is ismertté tették a Club nevét: 1913 áprilisában a lapok arról számoltak be, hogy a tulajdonos csendre intett egy, a barátaival érkező, már nem épp szomjas ügyvédjelöltet, Dénes Artúrt, ő azonban ahelyett, hogy eleget tett volna a kérésnek, inkább arcul ütötte Katonát.
Az Ujság Inzultált kávés, megvert vendég címmel közzétett híre szerint a pincérek, illetve néhány vendég erre azonnal támadásba lendült, így Dénest véresre verték, majd kidobták. A férfi rövidesen a legközelebbi rendőrkapitányságon jelezte, hogy őt bizony megverték, arra azonban nem emlékezett, hogy ő ütött először.
A kávéház a következő években talán több hasonló esetnek is tanúja volt, az 1920. július 26-i eseményekre azonban senki sem volt felkészülve, hiszen a Népszava cikke szerint este tízkor a kapun belépett egy tizenöt fős, felfegyverkezett csoport, amelynek tagjai a vezetőjük jelére – „Üsd a zsidót!” – a berendezés szétverésébe kezdtek, majd tönkretették a telefonkészüléket, sőt, a vendégeket is bántalmazták.
Az emberek azonnal menekülni kezdtek, a csoport néhány tagja azonban utánuk eredt, és megtámadta a kevésbé szerencséseket: Verebélyi Artúr bankigazgató szúrt sebe miatt még a helyszínen meghalt, Dr. Varsányi Géza ügyvédet pedig a Stollár Béla (akkor Klotild) utcában érte lövés.
A harmincéves férfi életét a Rókus kórházban már nem tudták megmenteni, ellentétben a vaskereskedőként dolgozó Krémer Gyulával, valamint a hivatalnok Polgár Mihállyal – előbbi koponyarepedést szenvedett, utóbbit pedig a Radnóti Miklós utca 35. előtt szúrták hasba.
Gróf Teleki Pál miniszterelnök másnap a Parlamentben kijelentette:
Majd gondoskodom, hogy ilyesmi többé elő ne fordulhasson.
Alig néhány nap alatt tizenegy embert tartóztattak le, így többek közt Verebélyi gyilkosa, a mindössze tizenkilenc éves Rigóczky György, illetve a Varsányi lelövésével gyanúsított, társánál alig idősebb Illy László is rendőrkézre került. Előbbi végső soron saját magát adta fel: besétált a Takarékpénztárak és Bankok Egyesületéhez, hogy társainak meggyanúsítása után felvehesse a nyomravezetőnek felajánlott félmillió koronát, néhány perc múlva azonban átkísérték a rendőrségre, ahol tanúvallomást tett.
A két férfiról később kiderült, hogy a háború után néhány évig aktív szélsőjobboldali fajvédő szervezetben, az Ébredő Magyarok Egyesületében ismerték meg egymást, társaikkal közös céljuk pedig az volt, hogy az árdrágítókat „nem simogatással, hanem komoly veréssel” kitessékeljék a Clubból.
Végül 12, illetve 13 évnyi börtönre ítélték őket (a többi támadó ennél valamivel kevesebbet kapott), Teleki miniszterelnök ígérete azonban végül nem teljesült: egy 1921 novemberében kiadott kegyelmi rendeletnek köszönhetően végül csak másfél évet töltöttek a rácsok mögött.
Utóélet
Szabadulásuk után egyikük élete sem került többé átlagos mederbe: Rigóczky 1923 májusában az óbudai régi temetőben egy forgópisztollyal lőtte magát szíven, Illy – aki a tárgyalás egy pontján az Egyenlőség szerint arról beszélt, hogy az anyatejjel szívta magába a zsidók elleni gyűlöletet – pedig a lapokban különböző ügyei miatt sokszor emlegetett botrányos figurává vált.
A következő évet a nézeteivel ellentétes plakátok lekaparásával indító, majd a nemzetvédő osztag nyomozójaként egy kiviteli engedélyekre minisztertanácsosi aláírást hamisító csalót elcsípő férfi 1922-ben hatósági erőszak vádja miatt került pácba, így rövidesen már a BSzKRT kalauzaként dolgozott.
1925-ben az újságok már arról írtak, hogy egy Székely Bertalan (akkor Dalnok) utcai ház az ekkor már egy csarnokban lévő elárusítóbódét működtető, egy másik kereskedő által zsarolás miatt beperelt Illy veszekedéseitől zeng, és nem csak becsületsértési és rágalmazási per folyik ellene, de az Ébredő Magyarok Egyesülete egyenesen azzal vádolta, hogy 12 millió koronát sikkasztott a közös kasszából.
Az 1926-ban Újpestre költöző, magát némi túlzással mindenféle területen kipróbáló férfi ügyei ezzel nem értek véget, később pedig többek közt a BSzKRT, valamint egy hetilap is beperelte csalás miatt. Illy nem jelent meg a bíróságon, így elfogatóparancsot adtak ki ellene.
A lapok szinte havi rendszerességgel számoltak be egy-egy új perről, a második világháború kitörésével ezek az említések azonban eltűntek. A férfi utoljára a Pénzügyi Közlöny 1944-es évfolyamában bukkan fel, mint adóhátralékkal rendelkező ügynök.
A történet végül nem nyomta rá a bélyegét az október elején még jobban összetört (egy verekedésben előbb bűzbombát dobtak be, majd betörték az utcai ablakokat, illetve a központi nagy tükröt) Club jövőjére, hiszen az továbbra is népszerű maradt, sőt, számos társaság tartotta itt a találkozóit, illetve közgyűléseit – köztük a Budapesti Atlétikai Klub, a Magyar Kárpát Egyesület sí- és hegymászó szakosztálya, a Magyar Sportújságírók Egyesülete, a Magyar Országos Asztalitenisz Szövetség, de a harmincas évek második felében rövid ideig a Szabad Polgári Párt is a különteremben működtette az egyik irodáját.
Sakk- és bridzsversenyeken túl a különteremben a második világháború hajnalán irodalmi és művészeti előadásokat is tartottak, ez a szokás pedig a háború után a teljes helyre kiterjedt: 1946-ban a magyar kabaré egyik oszlopa, a később Ausztráliába emigráló Türk Berta, a Rákosi-korszak későbbi szakaszában pedig többek közt Zsolnay Hédi, a Gershwint Magyarországnak bemutató Vécsey Ernő, illetve az 1956-ban Kanadába távozó Faragó Panni tűnt fel a békésen fogyasztó emberek közt.
Az államosítás után Club Kávéház Espresso néven 1956-ig a Budapesti Vendéglátóipari Vállalat, majd a XIII. kerületi Vendéglátóipari Vállalat által életben tartott, egy ideig a világot végigutazó jazz-legenda, Orlay Jenő (Chappy) vendégszerepléseit is látott helyet előbb a háború után, majd a hatvanas évek végén is bezárták, illetve átépítették, így az eredeti részletek jó része már ekkor elveszett.
A nagy változást végül az 1969 februárjában megnyílt Víg Matróz étterem hozhatta, ami nevével ellentétben belül leginkább egy közepes ízlésű, nyugdíjba vonult görög halász békés álmainak egyikéből kiszökött helynek tűnt a mennyezetről lógó halászhálókkal, és a bútorzattal ellentétben nem buzukiszóval, hanem cigányzenekarral csábította a vendégeket.
A Clubban történt erőszakos esetek emlékét néhány évvel később egy kis híján halálos esettel sikerült feleleveníteni: 1973 áprilisában egy már ittasnak tűnő vendég érkezett, akit a kidobó emberként is működő priuszos portás (őt korábban garázdaságért és nemi erőszakért is két-két évre ítélték) a pincér kérésére eltávolított az üzletből. A kellő módszert azonban nem találta meg: az utcára dobta a vállalati ünnepségről érkező férfit, majd bele is rúgott.
A sérült lábra tudott állni, de néhány pillanat múlva összeesett. Végül egy rendőr hívott hozzá mentőt, aki megmentette a férfi életét, hiszen a súlyos belső sérülések miatt azonnali operációra volt szükség – írta az Esti Hírlap.
A hely végül 1988-ig maradt talpon, egykori területén pedig a rendszerváltás után három üzlethelyiséget alakítottak ki. Ezek közül a Nagykörúttól legtávolabbi, 396 négyzetméteres egységre nemrég kerestek új bérlőt – derült ki a XIII. kerületi Közszolgáltató Zrt. által a legnagyobb ingatlanos oldalon korábban közzétett hirdetésből.
Az ehhez kapcsolódó képeken egy erősen átépített, galériaszinttel is megtoldott, régieskedő, de mégis modern belső látszik, a mennyezet és a falak találkozásánál végigfutó díszítmények egy része azonban jól láthatóan megegyezik a Klösz György századfordulós fotóján vagy épp a fentebb már bemutatott képeslapon láthatóval:
A hellyel kapcsolatban felmerült kérdéseinkkel a XIII. kerületi önkormányzatot is megkerestük, amely válaszában így fogalmazott:
elképzelhető, hogy korábban e helyiség is a Kávéházhoz tartozhatott,
a belsőépítészeti díszek megmaradása pedig biztosított, hiszen annak ellenére, hogy a belső nem élvez védettséget, a leendő bérlőknek semmiféle átalakítást nem engedélyeznek majd.
Még szerencse, hiszen így egy újabb fővárosi kávéház apró részletei élnek tovább, meglepő módon épp úgy, ahogyan a ma az Írók Boltjaként működő egykori Andrássy úti Japán esetében: egy galériaszinten, az emberek feje felett, egyszerre megbújva, mégis jól láthatóan.
