Feltételezem, a politika nem érdekli különösképpen.
Ebben téved, nagyon szeretem és érdekel is. Igaz, nem a pártpolitikai része, sokkal inkább a lélektana és a működése, akár történelmi viszonylatban.
Például melyik politikus vagy korszak?
A Most vagy soha! filmhez kapcsolódóan például 1848. március 15-e. Ha az iskolában tanulunk egy történelmi eseményről, az teljesen más, mint amikor az ember elkezd a mélyére ásni, átlátja a korabeli kül- és belpolitikai körülményeket. Amikor gyerekfejjel hallunk Petőfi Sándorról és a márciusi ifjakról, legfeljebb azt gondoljuk, elegük lett a helyzetükből és fellázadtak, ami persze igaz. De az egész folyamat megértéséhez azt is tudni kell, hogy épp forrongott Olaszország és Bécs is. Egyszóval: szeretem érteni a kontextust is.
Önt laza, könnyed színházi figurának gondoltam, nem feltétlenül olyannak, aki a politikai vagy történelmi összefüggéseket keresi.
A kettő nem kapcsolódhat össze?
De, abszolút. Csak önről nem a Most vagy soha!, sokkal inkább Rejtő Jenő humora jutott először eszembe. És nyilván A szőke ciklon, amit írt és rendezett.
Rejtő valóban szenzációs. A szőke ciklonban hangzik el a nagy klasszikus: „Az élet olyan, mint egy nyári ruha mellénye: rövid és céltalan.” Nyomorúságos helyzeteinkből is viccet tud csinálni. Ha a szereplői nehéz helyzetbe kerülnek, és fogalmuk sincs, hogy keveredhetnek ki belőle, Rejtő azt is humorral kezeli. Fantasztikus, hogy a legnagyobb hollywoodi filmeket írta meg előre. A tizennégy karátos autó elképesztő magas színvonalú hollywoodi film lehetne, nincs semmi olyan a történetszövésében, vagy akár az általam feldolgozott A szőke ciklonban, ami ne lenne tökéletes hollywoodi film.
Rejtő is megérdemelne egy filmet vagy musicalt, akár Puskás. Az ő sorsában is benne van a történelmünk fontos szelete.
Valóban kalandos és titokzatos élete volt, amellett fantasztikus figura. Azt sem tudni biztosan, volt-e a légióban vagy sem. Ha azt kérdeznénk, Rejtő életműve félbeszakadt-e, azt válaszolhatjuk, hogy nem. Kerek és teljes, miközben az élete nem tartott negyven évig sem. Szokták mondani, hogy egy ajtón először bejönni csak egyszer lehet. Ez Rejtőre viszont pont nem igaz. Bejött az ajtón a harmincas években, ponyvaíróként tekintettek rá. Aztán eltelik majdnem száz év, és klasszikussá érik. Az oka egyszerű: azért, mert egy alkotás fogyasztható, attól még nagyon is mély és rétegzett is lehet.
Ez az ön munkáira is igaz?
Igen, ez az én életemnek és a színházcsinálásomnak is része.
Előfeltételezés, hogyha sokan megnézik az előadásaimat, az nem komoly művészet. Ha nevettetek, az csak valami olcsó lehet. Ha zenéset csinálok, az csak valami egyszerű lehet. Mégis mi könnyű benne? Műfajokat egy színházi nyelvre tenni? Három percbe sűríteni azt a fejezetet, amikor Baradlay Ödön megkapja egy egész vármegyeháza vezetését?
Sokszor említi, hogy egy darabnak legyen magyar vonatkozása, kapcsolódjon Magyarországhoz, vagy magyar szerző írja. Miért ennyire fontos ez?
Mert a kultúránkból gyökerezünk. Mi más határozna meg minket, ha nem a kultúránk?
Azért ott van Shakespeare, Csehov és Molnár Ferenc is – ahogy nagy hármasként szokott beszélni róluk. Az első két említett író sem magyar, mégis meghatározzák a kultúránkat, és elképesztő történeti és lélektani mélységeket képesek bemutatni.
Igen, csak ők már megírták, amit akartak. Kell is használni ezeket a szerzőket, nyilván. Én viszont igyekszem a mi világunkkal, a mi érzéseinkkel foglalkozni, azokkal a témákkal, amik minket foglalkoztatnak.
Puskás Ferenc, az Aranycsapat és 1956 története nyilván foglalkoztat minket. Ezt a témát 1999-ben Timár Péter rendezésében is megfilmesítették a 6:3, avagy játszd újra Tuttiban.
A Puskás, a musical ettől a filmtől teljesen független, egészen más, a kettőt nem is lehet összehasonlítani.
A téma ugyanúgy a hős focisták és a korabeli történelmünk.
Én ezt nagyon más szemszögből néztem. Amikor az ősemberek a barlang falára rajzolták, ahogy elejtik a mamutot, akkor magukat, saját nagyságukat és hőstetteiket örökítették meg. Mi is ezt tesszük. Puskás Ferenc a földkerekség valaha élt tíz legjobb futballistájának egyike, ez egészen biztos. Az Egyesült Államokban készülne musical arról az emberről, aki a földkerekség tíz legjobb labdarúgója között van? Vélhetően igen. Ráadásul Puskás Ferenc labdarúgó-pályafutása a bemutató idején már hatvan éve véget ért. A megítélése bőven a rendszerváltás után érkezett el oda, ahol őt kezelnünk kell. Harminc év kellett ahhoz, hogy valaki művészi értelemben érdemben elkezdjen foglalkozni vele. Amúgy is, amióta az eszemet tudom, rajongok a fociért.
Került az ő történetébe aktuálpolitika?
Száz százalék bizonyossággal tudom mondani, hogy nem. Semmi szükség rá, és fel sem merült. Ha szembe jött volna, akkor is nemmel válaszoltam volna magamnak, de még csak elő sem került.
Amikor a Dominógyilkosság című darabjával kapcsolatban azt kérdezték öntől, nincs-e benne aktuálpolitikai utalás, egyértelmű nemmel válaszolt. Ennyire kellemetlen, ciki, nem szabad politikáról beszélni?
Dehogyisnem, ha a helyzet adja, akkor simán. De biztos van a színháznak olyan szelete, ahol nem kell megosztani a nézőket. Vagy ha igen, akkor a darab kérdésével kell megtenni. És nem előre: ti, akik így gondolkoztok, így nézzétek a darabot. Ti pedig, akik úgy gondolkoztok, úgy nézzétek. Az életben rengeteg olyan kérdés van, amit nem pártpolitikai alapon kell eldönteni. A Dominógyilkosság egy erkölcsfilozófiai kérdésről szól. Egy külügyminiszternek alá kellene írnia egy dokumentumot, amivel sok ezer ember életét kioltja. Ha viszont nem teszi meg, akkor saját életét veszíti el. Az egész mögött egy proxy háború áll. Így aztán az is benne van a pakliban, hogy a darabom ma már kicsit másról is szól, mint amikor megírtam.
Rákay Philip önnel együtt a Most vagy soha! producere. Ő azt mondta, hogy minden egy ebéddel kezdődött, amikor történelmi filmekről beszélgettek, és felmerült legalább négy-öt téma, mielőtt erre rábólintottak. Mi más jutott még az eszükbe?
Például az, hogyan próbáljuk ápolni Jókai Mór örökségét. Lassan kétszáz éve született, és azért ő is hagyott ránk ezt-azt. Ezzel igencsak hadilábon állunk még akkor is, ha amúgy a ‘60-as, ‘70-es években a nagy regényeit próbálták filmre vinni. Az ő élete is rendkívül érdekes, főleg az utolsó időszak, amikor már nagyon idősen feleségül vette a húszéves Nagy Bella színésznőt. Kortársai ezt rossz szemmel nézték. Kérdés, hogy az ország akkori vezető irodalmára és az egyik leghíresebb embere elveszíti-e a méltóságát emiatt. De Philippel felmerült még, hogy milyen sors várt a fekete seregre Mátyás halála után, ami szintén rendkívül izgalmas.
A cél az edukáció?
Is. Az égető kérdés az: lehet-e hiteles történelmi filmet készíteni?
Lehet?
Igen és nem. Legyen minél hitelesebb, de mivel ez egy történelmi játékfilm, a hiteles részletek mellett a fikciós elemektől sem kell félni.
Ahogy a költségektől sem: a Nemzeti Filmintézettől 2,5 milliárd támogatást kaptak, 2 milliárdot pedig egyedi kormányhatározat alapján. Minden idők legdrágább filmjeként emlegetik.
Én a filmforgatókönyv írásában vettem részt, és az egyik kreatív producere vagyok. A pénzügyi részekbe nem látok bele.
Schilling Árpád rendező azt írta: „Philip soha életében nem forgatott filmet, sőt egyáltalán nem hozott létre semmiféle művészeti produktumot, most mégis annyi pénze lett hirtelen vágyai kielégítésére, amennyit még soha egyetlen magyar filmes sem kapott az elmúlt 100 évben. (Így van, se Fábri, se Szabó, se Sára, se Jancsó.) Ebből a pénzből legalább 10, normál költségvetésű magyar film készülhetne el. Tíz magyar rendező, író, operatőr, látványtervező, vágó (alkotói csapat) sokszínű munkája helyett készül el ez az egyetlen gigafilm, amely majd pontosan ott végzi, ahol a hasonló indíttatású elődei – a Hídember vagy a Sorstalanság – a kultúrtörténet nagy süllyesztőjében.”
Ez két kérdés: az egyik, hogy megérdemli-e Petőfi Sándor és a márciusi ifjak azt, hogy egy jó minőségű film készüljön a történetükből? A válasz igen. A másik, hogy az alkotók megérdemlik-e a pénzt erre?
A kérdés inkább az összeg nagyságára vonatkozott.
Petőfi Sándorról mindenképp kell filmet csinálni. Az is tény, hogy végigjártuk a filmintézet különböző létráit a forgatókönyv fejlesztésével, pályázással, kutatómunkával. És az sem elhanyagolható, hány ember írja, készíti és játssza a film szerepeit vagy építi fel a díszleteit. Több száz ember munkájáról beszélünk.
Sokak szerint inkább a politikai elköteleződésnek járt ez a hatalmas összeg.
A kérdést úgy is fel lehet tenni, hogy egyetlen ember pártpolitikai álláspontja fogalmazódik-e meg ebben a filmben vagy sem? A válasz egyértelmű nem.
Mások ugyanúgy remek forgatókönyvre, színészgárdára, rendezőre tizedennyi pénzt sem kaptak.
A film költségvetésének jelentős része a fóti díszlet építése volt, ami a mostani 19. századi díszletek egyik legnagyobbika. Csak a forgatás alatt két külföldi filmes csapat jött terepszemlézni, és persze magyarok is. Ez a díszlet szerintem pár éven belül visszahozza az árát, tíz éven belül pedig a teljes filmét.
Remélem, vagyunk olyan szabad gondolkodók, hogy tudjuk: egy ilyen film elkészítése nagyon sok ember szakmai és művészeti tudásából áll össze. És Philipé is benne van. Az ő tárgyi tudása a korszakról messze kivételes és kiemelkedő. Boldog lennék, ha sokan bent ültek volna az egyeztetéseken, és hallották volna Petőfiről és a korról beszélni.
Attól pedig, hogy körvonalazottak az aktuálpolitikai nézőpontjai és gondolatai a jelenkorról, azokat egy másfajta művészeti produktumba biztosan nem fogja beleszuszakolni. Száz évvel ezelőtti íróknak is voltak politikai gondolatai, miközben írtak olyan műveket, amelyekben ezek a gondolataik egyáltalán nem szerepeltek.
Rákay Philip viszont meghatározó Fidesz-közeli aktuálpolitikai szereplő, talán miatta jutottak pénzhez, hogy az amúgy profi produkciót el tudják készíteni.
Nem túl szerencsés az egész filmet a mű egyetlen készítőjére redukálni, miközben – még egyszer mondom – sok száz ember munkája van benne.
Több rendező az ellenkezőjét tapasztalja. Hajdu Szabolcs, akinek a filmje Karlovy Vary-ban fődíjat nyert, azt mondja, hogy sok éve nem kap semmilyen állami pénzt: „Hozzászoktam, ha nincs állami forrás, megoldjuk a semmiből. (…) Tudnék még így filmeket csinálni, de nem csinálok, mert ezzel elfogadnám, hogy ez a sorsom. És ezt nem akarom elfogadni, mert azzal legitimálnám a rendszert, ami a szervákat adja, amiket aztán viszonozni kell. Nem akarom, mert ezzel én is a rendszer részévé válok, hiszen maga a rendszer termeli ki az ilyen fajta ellenállást is. (…) A következő projektekre már máshonnan kerítek erőforrásokat, és a film sem kapcsolódik majd semmilyen szinten Magyarországhoz, de még magyar témákhoz sem. Semmihez, ami itt van. Őszintén szólva már nem érdekel a sorsa ennek az országnak.”
Nem dolgozom a filmintézetben, nem ismerem a helyzet hátterét. A filmek finanszírozásával kapcsolatban viszont van egy pozitív jövőképem.
Az elmúlt évtizedekben nagyon sok olyan magyar film készült, mely nem vonzotta be a nézőket a mozikba. Ezt ne tagadjuk, így van. Rengeteg kidobott pénz. Az első lépés, remélem az, hogy újra hitelt szerezzünk a mozilátogató közönségnél. Ha vígjátékkal, akkor azzal, ha krimivel, akkor azzal.
Ezek szerint például Hajdu Szabolcs filmjei azért nem kaptak állami támogatást, mert kevesen nézik meg az alkotásait?
Nem ítélkeznék erről, nem vagyok a döntőbizottságban. A jövőről van egy vízióm, amely szerint a filmkészítőknek olyan filmeket illene csinálniuk, amelyek sok embert érdekelnek. Most ennek van itt az ideje. Legalábbis remélem. És ha visszanyerjük ezt a nézőbázist, akkor jöhetnek azok a történetek, amik a múltunkról szólnak, a hőseinkről, vagy épp egy egyszerű emberről, akinek a szemszögéből tudhatunk meg többet magunkról. Az én fejemben ez a sorrend. Makk Károly a Liliomfival robbant be, gondolom, sokkal többen látták emiatt a Ház a sziklák alatt-at.
Rákay Philip a minap Jeszenszky Zsolt műsorának vendége volt. Szerinte a kultúra, a filmkészítés korábban a „libsik” homokozója volt, de néhány éve új világ van. Jöttek olyan alkotók, akik meg akarják mutatni a magyar múlt sikereit és kudarcait. Így aztán jobboldali alkotók is elkezdtek az ő homokozójukban játszani. Milyen egy ilyen jobboldali alkotó, aki most a libsik homokozójában játszik?
Vannak olyan témák a művészetben, ahol ez semmilyen formában nem számít. Bármelyik alkotásomat elővehetjük, de akár csak a Most vagy soha! esetében is világos a helyzet: több száz benne dolgozó egyikéről sem tudom, milyen a politikai beállítottsága. Mint ahogy ezt Philip sem kérdezte soha. A színészeknél sem, soha nem került szóba, nem is volt érdekes. Az én perspektívámban ez nem számít.
Mit szól az önt érintő hasonló kritikákhoz?
Ha valakinek ilyen kritikája van, nagy örömmel látom az Erkel Színházban, nézze meg a Puskást, utána gondolja át a prekoncepcióját, hogy ahhoz képest milyen volt a darab. A Most vagy soha! pedig még nincs kész. Mintha még egy el nem készült épületre azt mondanánk, hogy mivel az egyik építész a Zongoristák Pártjának a tagja, ezért a hegedűsök szerint botrányosan rossz lesz az épület. Abban reménykedem, hogy akinek ideológiai ellenérzése van, az hátha egyszer arra gondol: inkább kíváncsi leszek, mint ítélkező. És a figyelmét arra fordítja, hogy a Most vagy soha! filmművészeti teljesítményként milyen lesz, és nem az egyik alkotó egyébként teljesen más jellegű szerepvállalásai alapján ítélkezik.
Philip azt is mondta, hogy ezeknek a műveknek identitáserősítő szerepe van. El kell mesélniük, milyen fantasztikus ország és birodalom voltunk annak idején, és egyáltalán nem vagyunk bűnös, semmirekellő kis nép.
Ezzel a gondolattal határozottan egyetértek. A művészetnek tényleg van identitáserősítő része, amit nekünk eddig nem sikerült kihasználni. Sokak szerint legalább 2:0-ra elveszítettük a huszadik századot, és az ezzel való szembenézés – mely szerint vesztesek vagyunk és minden rossz – az előadóművészet táptalaja lett. És talán a közgondolkodásé is. Ezen kell változtatnunk, mert igenis vannak győzteseink és hőseink, akik példát tudnak mutatni, és akikre büszkék lehetünk. Petőfi és Puskás is ilyen. A kőszívű ember fiai, miközben ott nem létező szereplőkről van szó, mégis olyan magyar embertípusról szól, akik harcoltak az országért. Ha ‘48-ban itt voltak a Baradlayak, és ha 1956-ban vagy a rendszerváltáskor is ott voltak a Baradlayak, akkor a magyar népnek nincs félnivalója. Erről szól az én olvasatom.
Mindez összecseng Orbán Viktor Szatmárcsekén, a magyar kultúra napja alkalmából tartott ünnepi beszédével. A miniszterelnök azt mondta, hogy minden nehézség ellenére a Jóisten mégsem törölt el minket a Föld színéről: „Ennek pedig az lehet az egyetlen oka, hogy erényeink és érdemeink is számosak. (…) Mi vagyunk a magyarok, akik nem vagyunk, és nem is leszünk alávalóbbak más népeknél, és a magunk különleges mivoltában is vagyunk legalább olyan jó, derék és tiszteletre méltó nép, mint bármely másik. A többi minden más a Jóistenre tartozik. Majd meglátjuk, hogy újabb 200 év múlva ki marad állva, és mely népeket rostál ki a történelem ura.”
Remélem, egyetértünk abban, hogy ez egy szép gondolat. Azt kívánom, hogy kétszáz év múlva legyenek itt leszármazottaim, akik egy Magyarország nevű helyen élnek majd, és magyarul beszélnek. Az elődeink megtették a magukét. Kölcsey Himnuszt írt, Jókai A kőszívű ember fiait, Gárdonyi az Egri csillagokat. Magyar hősökről szóló művek. Ha ezeket ma írnák, talán ugyanannyi támadást kapnának a „magyarkodásért”, mint én a Puskásért. Lehet, hogy kaptak is. Mégis megírták. Amilyen meghatározó szerepe volt akkoriban az irodalomnak, talán olyan fontos a feladata most a színháznak, a filmnek.
Az orosz–ukrán háború kapcsán művészeknek, közszereplőknek feladata, hogy véleményt nyilvánítsanak vagy kifejezzék a szolidaritásukat?
A vélemény megfogalmazása szabad. De azért, ha este 7-kor felmegy a függöny, és egy színésznek a Bánk bánt kell eljátszania, akkor a nézőnek száz százalékig a Bánk bánt kell látnia. Ha egy közügyekben megszólaló embert lát a színpadon, aki a játék mögött aktuálpolitikai üzenetet akar közvetíteni, vagy egyetlen másodpercre is kizökkenti a nézőt ez a mögöttes tudás a színészről, akkor az megszűnt tökéletes színháznak lenni.
Ön rendező, kreatív producer és tévés szórakoztató műsor zsűritagja is. Utóbbi hogy jön a képbe?
Ez volt az első kereskedelmi tévés megjelenésem. Életem döntő része amúgy is arról szól, hogy musical-előadásokat készítek, amikben sok tánc és táncstílus van. Plusz a rengeteg castingolás, tehát amúgy is sokszor kell ilyen témában véleményt alkotnom, így szombat esténként szinte ugyanazt kellett tennem, amit egyébként is csinálok. Sokszor pedig egy élesebb, erősebb kritika talán hosszú távon még segített is a szereplőknek. Viszont érdekes volt megtapasztalni, hogy amíg a színházban minden részletet én irányítok, itt csak egy szereplő voltam. Mégis lenyűgözve néztem, ahogy a TV2 összerak egy ilyen nagyszabású műsort.
A szereplés hiányzott az ismertségének, a brandjének?
Jó a formátum, és valóban az a tapasztalatom, hogy némely televíziós működés vonzza a színházi nézőket is. Amellett a tévé vezetőivel hosszú ideje beszéltünk róla.
A TV2-vel pedig szívesen vállalok szakmai közösséget, nagyon profi és jó munkát végeznek.
A TV2 kormányzati kötődései nem zavarták?
Nem. A másik jelentős kereskedelmi csatorna hírműsorában elhangzottak általában radikálisan ellenkező előjelűek. Ez alapján az lenne a helyes, ha az ottani sorozatokban dolgozó összes színész ellenzéki lenne? Vagy ez azt is jelenti, hogy mind azok? Kétlem.
Van a tévézésnek jövője?
Nem is tudom, hányszor jelentették ki, hogy már tényleg vége van, a múltkor is vége volt, most már egészen vége és ennél jobban már nem is lehetne vége. Bár ott a TikTok vagy a közösségi média, ha ismert embereket kellene felsorolni, még mindig a tévéből vennénk őket. Az említett telefonos platformokon egymillió néző a kanapéra feltett lábbal néz meg nyolc másodpercet, és még legalább kétszázat átpörget. A televízióban viszont egymillió néző rászánja az estéjét arra a néhány szereplőre, akit amúgy még akár a színházban is sok ezren látnak. Ezek a számok egészen mást jelentenek. Szóval igen, nagyon is van jövője a tévézésnek.
A művészeti képzés is átalakult az elmúlt időszakban. Ennek egyik példája, hogy a kormány döntése alapján a korábban állami fenntartású Színház-és Filmművészeti Egyetem alapítványi fenntartásúvá vált. A történet nem ért szépen véget. Az átalakítás módja és tempója ellen komoly tiltakozás volt az egyetem vezetése, korábbi hallgatók, alkotók, művészeti szervezetek részéről, még tüntetéseket is szerveztek.
Tizenévvel ezelőtt felvételiztem rendező szakra, de Székely Gábor a felvételi beszélgetésen azt mondta, nem vesz fel, mert túl boldog vagyok ahhoz, hogy oda járjak.
Túl boldog?
Érzésem szerint ezt más képességek alapján célszerűbb megítélni, de így lett. Ezért az egyetem korábbi működését nem ismerem, mert a diplomáimat máshol kaptam. Viszont nagyon sokat castingoltam, és azt bátran kijelentem, hogy a musical műfajával kapcsolatos oktatás hiányos volt.
Miben volt hiányos?
A zenés szakra járó hallgatókat sokszor kérdeztem arról, milyen musicalekkel foglalkoztak tanulmányaik során. A válasz az volt, hogy sosem készítettek konkrét musicalből vizsgát. Ennek változnia kell a jövőben. A magyar kőszínházak 90 százaléka játszik musicalt, az összes vidéki színház és nagyon sok fővárosi is. Ezt lehet nem szeretni, de így van. Sőt, így is lesz. A musical szép szó: színház zenével. A Cseke Péter által mesterien vezetett kecskeméti színházban a Kőszívű-előadásunk október óta közel húszezer nézőnél jár, és a darab iránti érdeklődés nagyon pozitívan befolyásolja más műfajú előadásaink értékesítését is. Az ezzel kapcsolatos jövőképemben egy olyan szervezeti magatartás van, amely a néző irányából indul, országos kutatásokkal arról, mik az igényeik, milyennek képzelik a jó színházat. Ezeket ki kell elégíteni, és ha közben többet adunk annál, az teszi stabillá a színházszeretetet, és nyitja meg az érdeklődést minden műfaj iránt.
