Aki szereti a hollywoodi filmeket, annak valószínűleg megvannak a kedvenc Hollywoodról szóló filmjei is. A kiábrándult film noirok rajongói választhatják a Magányos helyent vagy az Alkony sugárutat, a könnyfakasztó románcok nézői valamelyik Csillag születik-változatot, az örök cinikusoknak pedig ott vannak Robert Altman (A játékos) vagy a Coen testvérek (Ave, Cézár!) idevágó filmjei.
Népszerű filmek egytől egyig, de egyiket sem szeretik olyan sokan, mint az Ének az esőbent. Damien Chazelle is odáig van ezért a klasszikus musicalért, amit az is bizonyít, hogy új rendezésében, a Babylonban újraforgatja azt a valóságban amúgy nem létező filmet, amelyet az Ének az esőben parodizál, majd előreugrik az ötvenes évekbe, hogy Gene Kelly esőtáncát is megmutathassa. Elég időt ad magának hozzá, hogy lerója tiszteletét, tekintve, hogy a Babylon három óra hosszú. Így aztán az Ének az esőben-idézetek mellett – bizarr párosítással – rengeteg orgiázás és kábítószerezés is belefér a játékidőbe. Azokról a jelenetekről nem is beszélve, amelyekben különböző figurák összehugyozzák magukat vagy egymást.
A Babylon a klasszikus stúdiórendszer időszakáról szól, és nagyrészt az 1920-as és 30-as évek fordulóján játszódik. Hősei hollywoodi filmesek, vagy azok szeretnének lenni: egy feltörekvő színésznő, egy ambiciózus lótifuti meg egy sikerei csúcsán álló filmsztár, akinek ott van a vodkától vizenyős tekintetében, hogy hamarosan levitézlett filmsztár lesz belőle.
Ebben az állításban semmi újdonság nincs. A hollywoodi filmek száz éve is ezt a képet közvetítették saját magukról olyan filmekben, mint a Merton of the Movies vagy a What Price Hollywood?. Amiben Chazelle újat mutat, és ami miatt minden együgyűsége és papírvékony karakterei dacára is felettébb érdemes megnézni az új filmjét, az a hollywoodi miliő átformálása pulzáló, lüktető, szépséges szörnyeteggé. Mintha Hollywood egy olyan polip lenne, amely csápjaival magához öleli a filmiparba alámerülőket, hogy előbb eldajkálja, majd megfojtsa őket.
Mindez azt jelenti, hogy a Babylon úgy épül fel, mint egy zenemű, még ha musicalnek nem is nevezhetjük. Gyors és lassú tételek váltják egymást: a gyorsakban féktelen bulik és őrült filmforgatások közepébe vet minket a rendező, virtuóz és hivalkodó hosszú beállításokban bemutatva, ahogy tetőfokára hág a hangulat; a lassabb részekben pedig Manny, a mexikói mindenes – később nagymenő producer – szerelmet vall Nellie-nek, az üstökösszerűen feltűnő némafilmsztárnak, esetleg Brad Pitt filozofálgat azon, milyen nehéz is Hollywood legkelendőbb filmszínészének lenni. Pittet a Babylonban Jack Conradnek hívják, de sem ez, sem a Clark Gable-re hajazó gesztusai nem tévesztenek meg. Ez maga Pitt, a mai Hollywood nagykövete, amint a száz évvel korábbi Hollywood hanyatlását siratja.
Chazelle eddigi legsikeresebb filmje, a Kaliforniai álom tükörváltozatát készítette el: az a film napjainkban játszódott, de áthatotta a jazzkorszak iránti nosztalgia, a Babylon pedig valójában nem a hangosfilmváltás okozta válságról nyújt történelemleckét, hanem Chazelle és kollégái mostani aggodalmainak ad hangot. Ezúttal nem a hangosfilm söpri el az útból a művészi kifejezőerőt nyert némafilmeket, mint 1927 után, hanem a streaming, a sorozatok és más egyéb mozgóképes formák lépnek a hagyományos mozifilmek helyébe – vagy legalábbis ettől tartanak Hollywood-szerte. Innen nézve a háromórás játékidő is állásfoglalásnak számít. Aki a negyvenperces sorozatepizódok kompaktságára vágyik, messziről kerülje el a mozikat.
Aki viszont esélyt adna a Babylonnak, lehetőleg moziban tegye. Chazelle forgatókönyve elnagyolt és közhelyes karaktereket mozgat, akik soha nem válnak annyira érdekessé, mint az író-rendező reméli. Ám abban a vélekedésben is van igazság, hogy egy film akkor jó, ha tele van jó jelenetekkel, márpedig ritkán láthatunk ennyire lehengerlő nagyjeleneteket. Chazelle állandó alkotótársa, Justin Hurwitz zeneszerző a korábbi filmjeikben is jóformán a rendezővel egyenrangú alkotótárssá emelkedett, és a Babylonban az ő dallamainak köszönhetően is válik különösen emlékezetessé a filmet nyitó orgia a stúdiófőnök rezidenciáján (díszvendég: egy elefánt) és Nellie La Roy első, kaotikus filmforgatása (Erich von Stroheim karikatúrájának szerepében: Spike Jonze). Apropó, Nellie La Roy: Margot Robbie-t inkább fizikai, mint drámai kihívások elé állítja a szerep, de most is bebizonyítja, amit már a Ragadozó madarak láttán lehetett sejteni, hogy mozgáskultúrája, tánctehetsége párját ritkítja a mai sztárszínésznők között.
Elég-e a Babylon és a hozzá hasonló filmek – például a Spielberg-féle A Fabelman család – figyelmeztetése, hogy ne mondjuk le Hollywoodról? Meghatódunk-e annyira a mozimágiától, mint Manny a Babylon utolsó, grandiózus és meglepő montázsszekvenciája alatt, vagy mint Damien Chazelle a saját filmjétől? Ez mindenki egyéni érzésvilágán múlik.
Babylon (2022), 189 perc. 24.hu: 7,5/10.
