Ez azt jelenti, hogy egészen pontosan 40 320 féle sorrendben nézhetjük meg az egyébként már jól ismert fordulatokkal dolgozó heistsorozatot. A történetben meg is jelenik a zsáner jó pár kliséje: egy idősödő mestertolvaj, Leo Pap (a Breaking Badből, a Better Call Saulból és a Mandalorianból is ismert Giancarlo Esposito) élete nagy dobására készül, hétmilliárd dollárnyi kötvényt tervez ellopni a világ legbiztonságosabb széfjéből – amire mellesleg ősellenségének biztonsági cége vigyáz. Ehhez összeállítja a nagy csapatot a maguk területén elvileg profi bűnözőkből. Kell egy fegyverszakértő, beszerző, egy vegyész, egy kasszafúró, egy sofőr és egy beépített ember. Természetesen bekerül a folyamatosan konfliktusokat provokáló, nagy dumás, erőszakos macsó (Jai Courtney), van tech-zseni (Tati Gabrielle), aki egy iPad-en kettőt kattintva bármit meghekkel, vagány bűnőző lány (Rosaline Elbay), akinek lehet küzdeni a kegyeiért, hősszerelmes „jófiú” (Peter Mark Kendall) – már amennyire egy bűnözőkből összeverbuvált csapatban használható ez a jelző –, és akad visszahúzódó autószaki is (Jordan Mendoza), akiről pontosan ennyi derül ki; hogy egy visszahúzódó autószaki.
A sorozat alaptörténetével Eric Garcia, amerikai forgatókönyvíró és rendező állt elő, akit elmondása szerint egy valós esemény ihletett meg. 2012-ben a Sandy hurrikán New Yorkot is elérte, és elárasztotta a Depository Trust & Clearing Corp. földalatti páncéltermét, ahol hetvenmilliárd dollárnyi kötvény ázott így el.
Az jutott eszembe, hogy ez tökéletes álca lenne egy rabláshoz!
– mondta Garcia.
A nagy bűntényre készülő csapatot persze mindenféle szerelmi és családi szál fonja át, és talán az sem túl nagy spoiler, hogy nem megy minden a terv szerint. Legkésőbb A nagy pénzrablás óta tudjuk, hogy egy zseniálisan megtervezett akcióban is gondot jelenthetnek a forró fejű bűnözők, és a rablás alatt kibontakozó románcok. A nagy sikerű spanyol sorozat után az világos volt, hogy van még érdeklődés a heist műfaj iránt (olyannyira, hogy A nagy pénzrablásnak rögtön koreai változata is készült), a Kaleidoszkóp azonban még egyet csavar a dolgon azzal, hogy bármilyen sorrendben lehet nézni a részeket.
Az epizódok nem külön nézőpontokból szemlélik ugyanazt az eseményt, hanem időben ugrálnak: van, amelyikben 25 évvel a rablás előtt járunk, Leo fiatalkorában, akad, amelyikben már a pár héttel korábbi tervezési folyamatot látjuk, a kronológiailag utolsó részben pedig hat hónappal az akció után vehetjük fel a fonalat. A színekről elnevezett epizódokat a félperces bevezető Fekete után tetszőleges sorrendben nézheti az ember (bár az már kiderült, hogy az alkotók a rablás estéjét bemutató Fehér című részt szánták a finálénak) – akár a platformon található random sorrendben, akár az epizódok között kattintgatva. Utóbbi esetben kissé el tudja rontani az élményt, hogy az epizódlista rövid leírásaiból rögtön kiderül, hol járunk a történetben. Kering már rengeteg „ideális sorrend” lista az interneten, a Netflix például maga is megosztott egy csomagot, amiben szerepel a kronologikus sorrend mellett egy Tarantino, egy Orange is the New Black és egy klasszikus detektívtörténet inspirálta lista is.
I came up with a bunch of different orders to watch Kaleidoscope in so you don’t have to pic.twitter.com/FE6IiwjzM9
— Netflix (@netflix) January 2, 2023
Bár ezek használata egyfelől elveheti a műfaj különlegességét, másfelől viszont megspórolhat némi csalódást annak, aki esetleg rosszul választana. A kronológiai sorrend mellett is sokan érvelnek, mert a sorozat alaptörténete a maga műfajában egy közepesen jó alkotás, néhány nagyon jó alakítással, pár érdekes csavarral és akcióval, amit az időbeli ugrálás eléggé össze is zavarhat.
A Kaleidoszkóp nem állítja, hogy befolyásolhatnánk a történet alakulását a sorrend meghatározásával, de eltérő nézői élményeket ígér, ami elméletben egy nagyon izgalmas kísérletnek tűnik. A gyakorlatban viszont, bár más-más úton érkezünk meg, a végére érve tulajdonképpen azért mindenki ugyanazt a képet rakja össze, nincsenek rejtett csavarok, vagy többféleképpen értelmezhető utalások, így pedig tulajdonképpen már a sorozat közben elveszti a varázsát az interaktív forma – az újranézéshez pedig végképp nem hozza meg az ember kedvét. Vannak azért apró utalások, rejtett célzások, amik a korábban vagy később (kinek, hogy) megismert történetszálakra utalnak, ezeket viszont nagyon nehéz úgy észrevenni, hogy egy random ponton becsatlakozva még nem tudjuk, minek lesz jelentősége és minek nem.
Mint oly sok Netflix-sorozat esetében, itt is az az érzése támad az embernek, hogy ez a történet tulajdonképpen egy egészestés filmre lett volna elegendő, ehelyett húzták el végül nyolcrészes sorozattá – valószínűleg ezért kellett bele a Leo és társai után loholó FBI ügynökök szála is, ami a cselekményhez nem sokat tett hozzá. A véletlenszerű sorrend miatt a részek önmagukban is meg kell, hogy állják a helyüket, így nincsenek cliffhangerek sem. Néhány rész megnézése után (főleg, ha jól választ az ember) már könnyen átlátjuk a fő történetet, és nem kecsegtet sok meglepetéssel vagy csavarral a sorozat végigpörgetése.
A karaktereket minden epizódból meg kell ismernünk, de sosem szabad túl sokat megtudnunk róluk, így Leo kivételével elég egysíkú figurákat kapunk. Ennek eredményeképp a nagy csapat tagjai vagy egyáltalán nincsenek kibontva, vagy pedig végig megmaradnak faék egyszerűségűnek. Jai Courtney bunkó macsója például akár átmehetne valamiféle karakterfejlődésen, de inkább bárgyún torz marad minden drámai fordulat ellenére. Az időben való ugrálás legalább ad némi izgalmat a karaktereknek – ahogy különböző pillanatokban nyerünk betekintést az életükbe, mindig kicsit elmozdulnak a viszonyok, megváltoznak a kapcsolatok.
Az alakítások közül kiemelhetjük Giancarlo Espositót, akit öröm követni a filmben végigjárt érzelmi hullámvasúton: hol erős vezető, hol bűnbánó apa, hol megtört öregember. Jól működik mellette Paz Vega a csapat anyafigurájaként, a fegyverszakértő-sztárügyvéd szerepében, és a fontos kulcsfigurát alakító Rufus Sewell is emlékezetes, bár sajnos nem sok időt tölt a képernyőn.
A Netflix, a klasszikus tévézés ősellensége már egészen régóta próbálkozik interaktív tartalmakkal, a legemlékezetesebb talán a Black Mirror különkiadása, a Bandersnatch volt, de az Unbreakable Kimmy Schmidt című sorozatnak is volt interaktív része, és azt is kipróbálhattuk már, milyen Bear Gryllst irányítani a vadonban a You vs. Wild című sorozatban. Nem is a Netflix az egyetlen streaming szolgáltató, aki próbálkozik a lineáris történetvezetés felbontásával, Steven Soderbergh Mozaik című, hasonló elven működő krimijét az HBO egy külön ehhez tervezett appon mutatta be – bár ez Magyarországon nem volt elérhető.
Bár egyelőre nem forradalmasították a sorozat műfaját, ezek a nézők bevonását célzó próbálkozások még egy lépéssel távolabb visznek a hagyományos tévézés közösségi élményétől, hiszen most már nem csak hogy nem kell egyidőben és ugyanazt a tartalmat fogyasztanunk, de magát a sorozatot is magunknak alakítjuk ki döntéseinkkel. Azért akadnak még a televíziós hagyományokhoz visszatérő döntések is, például a Trónok Harcának biztosan jót tett, hogy a hetente kijövő részek mindig újabb és újabb hype hullámokat és rajongói teóriákat indítottak útnak. Egyelőre úgy tűnik, hogy a drámaibb sorozatok inkább megsínylik az ilyen próbálkozásokat, mert a technológiai bravúrok általában a karakterek és a történet rovására mennek. De nem is biztos, hogy az interaktív szórakozás biztosítása a streamingszolgáltatók feladata, ugyanis létezik már egy egészen népszerű eszköz erre a célra, amivel aligha versenyezhet: a videójáték.
Kaleidoszkóp, 2023, Netflix, 24.hu: 6/10
