„Minden nő kurva, aki autót vezet” – ebből a világból menekült el életét kockáztatva a 18 éves szaúdi lány

A családi összejöveteleken az idősebb nők társaságát kerestem. Általában több évtizeddel idősebbek voltak nálam, és a tinilányoktól külön, egy másik szobában gyűltek össze. Szerettem hallgatni a beszélgetésüket, és sokat tanultam a társadalmunkról abból, hogy milyen történeteket meséltek, milyen titkokat és túlélési tippeket osztottak meg a többiekkel. Beszéltek például arról, hogy mi a teendő akkor, amikor a férj üvöltözik a feleségével: „Süsd le a szemed, és hallgass, hogy lássa, milyen jó asszony vagy.” Vagy ha a férj családjához megyünk látogatóba: „Ha rád parancsol, hogy takaríts és főzz rájuk, engedelmeskedj!” És amikor hazatér a munkából: „Masszírozd meg, és mosd meg a lábát.” Úgy fogadtam magamba a tanácsaikat, mint valami rossz ízű gyógyszert. A férfiak ezek közül semmit sem tesznek meg a feleségüknek. Mindebben szemernyi élvezet, romantika vagy szerelem sincs, ezek a cselekedetek a szolgálatról szólnak. És én akkor megállapítottam, a nők így mutatják meg, hogy ostobák és gyengék, mert a férfiak ilyennek akarják látni őket – és az anyám is erre akart megtanítani.

A szexről is beszélgettek, leginkább arról, hogyan lehet elejét venni, hogy a férjük új feleséget keressen magának.

Én mindig azt hittem, hogy a szex tiltott téma, férjezett asszonyok között azonban nem volt az.

Rengeteget beszéltek a nemi életükről – mi jó és mi nem jó az ágyban. Voltak, aki nevetve mesélték a többieknek, mit szeretnek csinálni az ágyban; mások arról panaszkodtak, hogy olyankor is szexelniük kell, amikor nincs hozzá kedvük, mire többen sietve azt tanácsolták nekik, hogy azért csak vegyenek erőt magukon, tegyenek úgy, mintha élveznék, meg ne csalja őket a férjük, és ne nézzen új feleség után.

Élveztem az iskolai pletykákat meg az anyám és a barátnői szexről folytatott eszmecseréit, noha ezek is óhatatlanul az életünket jellemző ellentmondásokra és érthetetlen jelenségekre irányították a figyelmemet. Miért szabad a férjezett nőknek felszabadultan nevetve társalogni a szexről, amikor a lányok még csak nem is gondolhatnak rá? Továbbá ezeken a családi összejövetelen a résztvevők mindig a szájukra vettek egy-egy asszonyt vagy lányt, akit rossznak neveztek – rossz, mert nem hajlandó naponta főzni a férjének; rossz, mert állást vállalt, és más városba utazott dolgozni; rossz, mert felhívta magára a figyelmet; rossz, mert megszegte a házasságban vállalt kötelességét. Emlékszem, egyszer arra terelődött a szó, hogy újabban a nők is jogot akarnak formálni arra, hogy autót vezessenek, mire anyám kijelentette:

Minden nő kurva, aki autót vezet.

Akár Núra mamát, akár mást látogattunk meg, nem keveredhettünk; a fiúkat és a lányokat szétválasztották egymástól a rokonoknál, az iskolában, nyilvános helyen, sőt a saját otthonunkban is, ha vendég érkezett. Ez volt az életformánk, akár tetszett, akár nem, és azt tanultuk meg belőle, hogy a fiúk, akár a saját fiú unokatestvéreink jelenlétében is kényelmetlenül érezzük magunkat. A szaúdi lányok többségéhez hasonlóan idővel én is félni kezdtem a fivéreimtől és apámtól. Tudtam, hogy hatalmuk van fölöttem. Nem tetszett, de ahogy idősebb lettem, minden évben jobban értettem, milyen következményekkel jár, ha ellenszegülök nekik, ha feltartom őket, vagy ha valamiért megharagszanak rám.

Mindjobban zavart ez a kettős mérce, amelyet a férfiak és nők (vagy akár a fiúk és lányok) elé állítottak a kapcsolatok és azon szigorú szabályok terén, amelyek az élet minden területére kiterjedtek attól kezdve, hogy halkan kell beszélnünk, egészen odáig, hogy úgy kellett tennünk, mintha a főzés és a takarítás volna álmainak netovábbja.

A szabályok időnként egészen egyszerűen ostobaságnak tűntek.

Gyerekként soha nem kaptam rá engedélyt, hogy nyilvános helyre mehessek a barátnőimmel, de amint betöltöttem a tizenhármat, meglátogathattam a rokonainkat, feltéve, hogy Fahdot és Dzsúdot is magammal vittem. Így jutottam el a szüleim tudta nélkül olyan izgalmas helyekre, mint a szúk, vagyis a piac. A rokonainknál a lányoknak szabad kijárásuk volt a házból, de az úti célunkat senkinek sem árultuk el. Megízlelhettem a szabadságot, ami jót tett a lelkemnek, és fokozta a kalandvágyamat. Pusztán attól, hogy a parkban sétálgattunk vagy egy padon ücsörögtünk, úgy éreztem, hogy én is része vagyok a világnak, nem kell otthon rejtőzködnöm. A piacon volt minden – étel, ital, üzletek. Emlékszem, egyszer étteremben vacsoráztunk, aztán elmentünk egy beltéri vidámparkba, ahol sárkányt röptettünk, és közben rengeteget szaladgáltunk, visítottunk és hangosan nevettünk, ami nálunk otthon tilos volt a lányok számára.

Néhány idősebb embert fel is bőszítettünk vele, ránk szóltak, hogy férfiak előtt ne nevetgéljünk és kiabáljunk, de nem törődtünk velük.

Fölöttébb ártatlan dolognak érzem, de olyan harámnak számított, hogy a mai napig emlékszem, mekkora élvezetet szerzett, amikor megszeghettem ezeket a szabályokat.

De természetesen sokszor kevés hiányzott hozzá, hogy lebukjunk. Az egyik délután megint a szúkot jártuk, amikor észrevettük Mádzsid egyik barátját, aki mintha egyenesen minket nézett volna. Féltem, hogy esetleg felismeri Dzsúdot, akinek az arca fiatal kora miatt még nem volt eltakarva, és rájön, hogy én vagyok az egyik a hét tizenéves lány közül, akik egyedül kóborolnak a piacon. Visszafojtott lélegzettel mentem el mellette, tudtam ugyanis, hogy ha meglátott, akkor rohan egyenesen a bátyámhoz, hogy beáruljon minket mint rossz lányokat.

Egy másik alkalommal a vallási rendőrök karjaiba futottunk, akik romlott lányoknak neveztek bennünket, amiért férfi kísérő nélkül tartózkodunk nyilvános helyen.

Szaúd-Arábiában súlyos sértésnek számít, ha valakit külföldinek neveznek, ezért a rendőrök természetesen azt mondták, hogy úgy nézünk ki, mintha külföldiek volnánk, akiknél nincs a családban férfi, aki tisztességre nevelné a lányokat. Megfenyegettek bennünket, hogy börtönbe visznek minket, ha nem megyünk haza azonnal, illetve, hogy őket idézzem, „ha nem hordjátok el az utcáról a mocskos testeteket”. A piacon tartózkodó férfiak szintén zaklattak bennünket, hátulról fogdostak minket, lehúzták a nikábot és a hidzsábot az arcomról és a fejemről. Egy csapat fiú hozzánk dörgölőzött, testüket a testünkhöz nyomták. Lekurváztak bennünket, és hívtak, hogy töltsünk velük egy éjszakát. Még pénzt is elővettek a zsebükből, hogy mutassák, fizetni is hajlandók a rosszlányoknak.

Az egyik fiú még meg is ütötte az egyik lányt, amiért magas sarkú cipőt viselt.

Az ilyesmi meglehetősen gyakori, ha kísérő nélküli lányok fiúkkal találkoznak. Ilyen a szaúdi igazságszolgáltatás: megszegted a szabályokat, mert nem voltál láthatatlan, akkor hát fizess is meg a bűnödért. A fiúk feljogosítva érzik magukat, hogy verbálisan vagy testileg zaklassanak minket, hogy rászolgáltunk a faragatlan és kíméletlen viselkedésükre, mert ki merészeltünk lépni hazulról – pedig otthon a helyünk. A mi társadalmunkban a nőket és lányokat semmi sem védi a szexuális zaklatástól vagy erőszaktól. Sőt éppen az ellenkezője igaz: szigorúan betartatják a nőket könyörtelenül elnyomó drákói szabályokat. A nők úgy próbálnak igazságot keresni maguknak, hogy megnevezik az őket zaklató férfiakat – kiposztolják a Twitterre a #افضح_متحرش taget, ami azt jelenti, hogy #buktasdleazaklatót –, erre azonban tömegével kapnak olyan reakciókat, amelyekben őket teszik felelőssé:

Megérdemled, mert nem takartad el magadat.

Vagy:

Ez azért történt, mert egyedül voltál.

Esetleg:

Ha otthon maradsz, ez nem fordulhatott volna elő.

Mindezt a vallás, a legfőbb szaúdi hatalom nevében teszik: viselkedj úgy, ahogyan mi előírjuk neked, különben megbüntet Allah, a kormány, a rendőrség, a családod, sőt még az utcai huligánok is. Mindez nem szegte kedvemet, hogy kilógjak a barátnőimmel, mert amikor a fivéreimmel mentem nyilvános helyre, ami az egyedüli elfogadható módja volt a házon kívül való mutatkozásnak, olyan voltam, mint egy robot, amely nem beszél, nem hall, nem is gondolkodik.

A piacon nem szólhattam az árushoz; ha kérdésem volt, bele kellett súgnom a bátyám fülébe, és ő tette föl az árusnak. Nem volt szabad az árusnak pénzt adnom, és el sem vehettem tőle a zacskóba csomagolt árut.

Hasonló jelenet zajlott le az orvosi rendelőben is: ha az orvos megkérdezte, miért kerestem föl, vagy mi bajom van, apám vagy a bátyám válaszolt helyettem, ők mondták el, hogy érzem magam. Valahogy így zajlott le egy beszélgetés:

Orvos: Jó napot, Rahaf. Hogy érzi magát? Mi a gondja?

Apám: Fáj a hasa, és reggel hányt.

Orvos: Mióta érzi rosszul magát?

Ha apám nem tudta a választ, hozzám fordult. Én megmondtam neki a választ, ő pedig továbbadta az orvosnak. Nehéz lehet ezt elhinni, de Szaúd-Arábiában a lányok számára ez a mindennapi valóság.

És ha vizsgálat volt szükséges, az asszisztensnő ott maradt velem, miközben az orvos elhúzott körülöttem egy függönyt, és a sztetoszkópjával benyúlt a függöny alatt, de szigorúan a kísérőm felügyelete mellett. Hát nem abszurd?

Az efféle esetek miatt támadt az az érzésem, hogy egy rémálomban élek. Bárki is komolyan gondolja, hogy egy lány nem tudja elmondani a tüneteit az orvosnak és az apjának kell megválaszolnia az orvos kérdéseit – amit az orvos persze maga is hall –, hogy az apja legyen a hangja? Ilyen alkalmakkor csak ültem, és ez járt a fejemben: Most ki őrült meg – ők vagy én? Ezekből a megmagyarázhatatlan dolgokból, amelyek az élet minden területén megjelentek, azt szűrtem le, hogy nem létezem, és pusztán azért születtem erre a világra, hogy kiszolgáljak egy férfit, megmossam a lábát, elkészítsem az ételét, a szexrabszolgája és utódszülő automatája legyek. De miért fogadta el olyan készségesen a többi lány és nő?

Rahaf Mohammed: A lázadó

21. Század Kiadó, 2022