Ferenc József birodalma, Sisi és Magyarország
1849. október 6-án a korábbi magyar miniszterelnököt, gróf Batthyány Lajost kivitték a pesti Újépület börtönének udvarára. Egy osztrák hadbíróság kötél általi halálra ítélte felségárulásért a magyar függetlenségi törekvésekben játszott szerepe miatt, de Batthyány néhány nappal korábban súlyos sérüléseket ejtett a nyakán egy sikertelen öngyilkossági kísérlet során. A bíróság ezért golyó általi halálra változtatta az ítéletet. Batthyány olyan gyenge volt, hogy két embernek kellett a kivégzőhelyre támogatnia; a sortűz után egy székre roskadva halt meg. Néhány órával korábban, hajnali fél hatkor a független magyar hadsereg tizenhárom tábornokát is kivégezték Aradon, a vád szintén felségárulás volt, az ítélet pedig többségüknek kötél általi halál.
Batthyány és a tábornokok kivégzése jelentette a Magyarország és a Habsburgok közötti véres háború végét, amely Jelačić támadásával kezdődött. Magyarország majdnem egy évig kitartott – Kossuth ügyesen mobilizálta az ország erőforrásait és lakosságát, a seregeket pedig hozzáértő módon irányították. Ennek ellenére csupán 1849 áprilisában mondták ki hivatalosan a Habsburg-ház trónfosztását, és választották meg Kossuthot kormányzó elnöknek. Egészen addig a magyar politikusok kitartottak meggyőződésük mellett, hogy törvényesen cselekszenek, összhangban a Ferdinánd császár által jóváhagyott áprilisi törvényekkel.
Végül 1849 júniusában az új császár, Ferenc József (1848–1916) kérésére az orosz hadsereg megtámadta Magyarországot. Von Haynau osztrák tábornok nyugatról, az orosz Paszkevics tábornagy északról nyomult be az ország területére, összeroppantva ezzel az ellenállást. Kossuth eközben az Oszmán Birodalomba menekült. Hosszú élete (1894-ben halt meg) hátralévő részében Kossuth a Magyarországon uralkodó Habsburgokat szidalmazta, Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban is feltüzelve közönségét ékesszólásával. Állítása szerint a börtönben Shakespeare-t olvasva tanult meg angolul, ami nem biztos, hogy igaz, de a történet növelte jó hírét, és elősegítette a szabad Magyarország ügyét.
Batthyány és a tábornokok meggyilkolása a fiatal Ferenc József műve volt, aki elutasította miniszterei általános amnesztiára vonatkozó javaslatát. A császár azonban, egyik korábbi miniszterelnöke szavaival élve, ezzel még nem végzett a „vérfürdővel”, és teljhatalmat adott Haynaunak Magyarországon. Ez további több száz kivégzést és több ezer hosszú börtönbüntetést eredményezett. Schwarzenberg herceg osztrák miniszterelnök hiába utasította Haynaut, hogy hagyja abba az öldöklést, ő addig folytatta, míg végül 1850 júliusában felmentették tisztségéből. Haynau volt annyira érzéketlen, hogy a szolgálataiért kapott fizetségből földbirtokot vásárolt magának Magyarországon. Sosem értette, hogy a szomszédai miért nem hívják meg vacsorára.
A szükségállapot egészen 1854-ig folytatódott Magyarországon, és egyes bűncselekmények még utána is évekig a hadbíróságok hatáskörébe tartoztak. Ezenfelül eltörölték a magyar vármegyerendszert, és közigazgatási kerületekre osztották az országot, amelyek élére a bécsi Belügyminisztérium által kinevezett személyek kerültek. Horvátországot, Erdélyt, a Bánságot és a szomszédos Vajdaságot leválasztották Magyarországról, és külön-külön igazgatták Bécsből mint a korona területeit. Minden önkormányzatot felszámoltak, a közigazgatás nyelve pedig a német lett. A korábban a vármegyék és a földbirtokos nemesek hatáskörébe tartozó feladatok közül sok bürokraták kezébe került, akiket a Habsburg Birodalom más területeiről toboroztak.
Magyarország felosztása Bécsből irányított közigazgatási kerületekre Schwarzenberg (vagy egy hozzá közel álló személy) tervének részét képezte, amely már 1848 decemberében megfogant. Máshol ötletszerűbbek voltak a változtatások. Egyik első intézkedéseként Ferenc József feloszlatta a Kroměříž-ben ülésező birodalmi parlamentet.
A parlament által előterjesztett alkotmányos javaslatok helyett Ferenc József kiadta a saját alkotmányát, amely magyarázata szerint jobban illett az aktuális helyzethez, és kevésbé befolyásolták távoli és teoretikus eszmék.
Az olmützi vagy más néven oktrojált alkotmány bizonyos szempontból jó alkotmány volt. Centralista abban az értelemben, hogy egy választott parlamentet irányzott elő az egész Habsburg Birodalom számára, beleértve Magyarországot is, valamint egy központi kormányzatot és egy koronázást. Bár a császár továbbra is komoly hatalommal rendelkezett, a törvényi hatalom megoszlott a különböző szintű választott testületek között. Az alkotmány emellett megerősítette a birodalmi parlament által korábban jóváhagyott jobbágyfelszabadítást, a törvény előtti egyenlőséget, valamint azt, hogy „minden nemzetiségnek egyenlő és sérthetetlen joga van saját nyelvének és nemzetiségének használatához és ápolásához”.
Hogy a német fejedelmeket megnyerje tervének, Ferenc Józsefnek alkotmánypártinak kellett mutatkoznia, aki kész alávetni magát jogi korlátozásoknak. 1851 közepére azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a német fejedelmek nem akarnak egyesülni a Habsburg Birodalommal, inkább az 1814-ben, a franciák veresége után létrehozott Szövetség megújításában gondolkodnak. Addigra már Ferenc József is irigykedve figyelte a Franciaországban uralkodó III. Napóleont, aki, a császár szavaival élve, „magához ragadta a hatalom gyeplőjét”, és kilépett az „aláírásokat gyártó masina” szerepéből.
Az olmützi alkotmány megvalósítása csigatempóban haladt, helyi választott kormányzatokra vonatkozó rendelkezéseit pedig drasztikusan megnyirbálták. Végül 1851. december 31-én Ferenc József kiadott egy sor intézkedést – e rendeletek szilveszteri pátens néven váltak ismertté –, hatályon kívül helyezte az olmützi alkotmányt, és fenntartotta magának a törvényalkotás kizárólagos jogát. A fordulat Schwarzenberg 1852 áprilisában bekövetkezett halála után vált teljessé, amikor Ferenc József bejelentette, hogy saját maga fogja gyakorolni a miniszterelnöki hatalmat.
Ez a terminus azonban már az utókor szüleménye – akkoriban egyszerűen abszolutizmusnak vagy bürokratikus abszolutizmusnak nevezték, mivel a császár a közigazgatási apparátus révén érvényesítette akaratát. A bürokratáknak azonban szintén megvoltak a maguk politikai víziói, amelyek II. József reformprogramjának követését jelentették, kitartva amellett, hogy a társadalmi és gazdasági fejlődést felülről, észszerű államigazgatás révén kell irányítani. Még külön nevet is adtak maguknak: „a felvilágosodás pártja”.
A Habsburg köztisztviselői kar az 1850-es években mintegy ötvenezer főből állt, de ebbe már beletartoztak a gyakornokok és a hivatalsegédek is. A magasabb szintű „államigazgatási szolgálathoz” (Konzeptdienst) nagyjából tízezren tartoztak, akik közül szinte mindenki rendelkezett egyetemi – többnyire jogi – végzettséggel. Ennek a rétegnek a tagjai túlnyomórészt liberális szemléletűek és beállítottságúak voltak, és aránytalanul nagy létszámban képviseltették magukat az olvasóklubokban, illetve az 1848-as reformpolitikában. Liberálisok voltak abban az értelemben, hogy hittek az egyén felszabadításában az oktatás, a törvény előtti egyenlőség, a szabad sajtó és gondolkodás, valamint a gazdasági kényszer feloldása révén. A liberális reformprogram végrehajtásának biztosítékát az erős államban látták, és készek voltak kompromisszumokat hozni ennek érdekében – a sajtószabadság volt az egyik első áldozat. Az állami beavatkozás támogatásával azonban a bürokraták „felhizlalták az államot” hatalmas leviatánná, amely felfalta a liberalizmus eredeti célkitűzését, az egyéni szabadságot.
A bürokratikus abszolutizmus jelentős eredményeket ért el – egy történész úgy fogalmazott, hogy egy „valóra vált jozefinista álom”. Új tudományos intézményeket hoztak létre, biztonsági előírásokat vezettek be a bányákban és a munkahelyeken, megteremtették a bélyegalapú postai szolgáltatást, valamint új utakat, távírókat és vasútvonalakat építettek. 1854-re ezer kilométer sínt fektettek le, a Linz és České Budějovice közötti, eredetileg 1832-ben épült vonalat átalakították, és lovak helyett már gőzmozdony húzta a vagonokat. Alig három év alatt majdnem tízmillió köbméter követ fektettek le az utakon. Szakértőket alkalmaztak a Londoni Közmunkaügyi Minisztériumból a Duna és a Tisza szabályozására, illetve medrük kikotrására. Az infrastruktúra fejlesztését a virágzó szén- és vastermelés, a kereskedelmi hiteleket nyújtó bankszektor és a vámok eltörlése tette lehetővé, aminek köszönhetően a Habsburg Birodalom közös piaccá vált.
A jobbágyságot II. József már felszabadította abban az értelemben, hogy elhagyhatták földjeiket, és házasodhattak a földesúr jóváhagyása nélkül. A föld, amit műveltek, azonban még mindig a földesúré volt, amiért a parasztok szolgáltatásokkal fizettek. A forradalom első hónapjaiban a magyar országgyűlés elkötelezett volt amellett, hogy a jobbágyoknak adja a földet, amelyet művelnek, a részletek azonban homályban maradtak, a felszabadítás feltételeinek kidolgozását pedig elhalasztották a birodalmi gyűlés következő üléséig. A nehézséget részben az jelentette, hogy a földesurakat kárpótolni kellett valamilyen módon, részben az, hogy a parasztok által művelt földek különböző jogi státusban voltak – volt köztük ősi jobbágytelek, amelyet nemzedékek óta műveltek; volt olyan, amelyet szerződéses bérlőként műveltek; akadtak közös birtokok, és olyanok is, amelyeket a földművesek saját kezükkel tisztítottak meg a növényzettől és tettek termőfölddé.
A birodalmi parlament kitért kötelezettsége elől, és inkább általánosságok mögé bújt ahelyett, hogy lehetővé tette volna a jobbágyfelszabadítást. 1849 után azonban a kormány eltökélte, hogy megoldja az ezzel kapcsolatosan felmerülő problémákat.
Mindenki mást kompenzáltak, aminek nagy részét az állam állta, mégpedig kötvények kibocsátásával és lassú szétosztásával. A kárpótlás feltételeit bizottságok dolgozták ki, az újdonsült földtulajdonossá vált parasztok pedig kötelesek voltak bediktálni ingatlanuk adatait a telekkönyvekbe. Ezek a telekkönyvek rögzítették a zálogjogokat – hogy a birtokon van-e kölcsön vagy jelzálog –, és a szomszédok, rokonok vagy hitelezők gyakran vitatták tartalmukat. A magyarországi bíróságok a század második felében évente mintegy háromszázezer vitatott bejegyzés ügyében hoztak döntést, a maguk előtt görgetett ügyek száma pedig meghaladta az egymilliót.
Korábban az efféle kisebb viták először az úriszékek elé kerültek, de a földesúri rendszer eltörlésével megszűnt az úriszék intézménye, és vele együtt a nemesek ingyenes hozzájárulása is a vidék közigazgatásához. Attól fogva az államnak kellett betöltenie ezt a szerepet, ezért 1500 új törvényszéket és ellenőrző hivatalt hozott létre birodalomszerte. Bürokratákat küldtek vidékre, hogy felügyeljék a központból érkező direktívák végrehajtását. Nem volt könnyű dolguk. A belügyminiszter, Alexander Bach, kötelezővé tett a magyarországi köztisztviselők számára egy kényelmetlen egyenruhát, amely a magyar huszárok viseletére hasonlított, az egyenruha azonban félévi keresetükbe került, ráadásul kiérdemelték vele a „Bach-huszárok” gúnynevet. Erőforrások híján, méltatlan körülmények között lakva, képtelenek voltak összeegyeztetni kötelezettségeiket a vidék rögvalóságával.
Bach köztisztviselőknek adott utasításai hangsúlyozták, mennyire fontos a stabilitás, a rutin és a jogi, illetve közigazgatási eljárások végkimenetelének kiszámíthatósága. Ennek érdekében az 1850-es években az osztrák magánjogi törvénykönyvet kiterjesztették az egész Habsburg Birodalomra, Magyarországon és Erdélyben leváltva ezzel a sokszor misztikus és jórészt íratlan szokásjogot. De ahhoz, hogy ezt alkalmazni lehessen a helyi viszonyokra, módosítani kellett a törvényt, így azonban éppen szabályszerűségétől és egységességétől fosztották meg. Ráadásul a központból érkező számtalan hivatalos körözvény, szabálygyűjtemény, egyértelműsítés, rendelet és módosítás még bizonytalanabbá tette a törvényt, egyedi esetekben való alkalmazását pedig kiszámíthatatlanabbá. Az összezavarodott bürokraták gyakran kértek állásfoglalást fentről, ezért egészen triviális ügyek is Bach íróasztalán kötöttek ki, hogy aztán soha ne legyenek megoldva.
De a bizonytalanság a csúcson is tetten érhető volt.
Ferenc József a külpolitikát is hasonló körültekintéssel kezelte. Nem támogatta Miklós cárt a krími háborúban (1853–1856), cserbenhagyva ezzel szövetségesét, aki a segítségére sietett 1849-ben, de a briteket és a franciákat sem segítette Oroszország ellen. Diplomáciailag elszigetelődött, és prédájává vált a franciaországi III. Napóleonnak, akinek hadserege 1859-ben végigsöpört Lombardián, majd átengedte a tartományt a Piemonti Királyságnak, cserébe Nizzáért és Savoyáért. Az sem segített, hogy a hadjárat közepén Ferenc József maga vette át a hadsereg irányítását. Hadvezéri alkalmatlansága vezetett a solferinói csata vérfürdőjéhez. Két évvel később, miután elfoglalta a Habsburg uralom alatt álló parmai, modenai és toszkán hercegségeket, a piemonti király kikiáltotta magát Olaszország királyának.
1859 áprilisában az Osztrák Nemzeti Bank összeomlott, és nem volt hajlandó beváltani a saját valutáját. Ferenc József egészen addig úgy kezelte a bankot, mint az „államkincstárt”, elvette, amire szüksége volt, és egyszerűen nem értette, mit jelent, amikor nem sokkal korábban képviselői nem kaptak kölcsönt a londoni piacon. A bankárok nem voltak hajlandóak hitelezni egy olyan uralkodónak, akit nem lehet felelősségre vonni. Anselm Rothschild kertelés nélkül kijelentette: „Ha nincs alkotmány, nincs pénz.” Ferenc József saját pénzügyminisztere, Karl Ludwig von Bruck ennél is tovább ment. Az abszolutista kísérlet nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, nem tudta kihasználni a Habsburg Birodalomban rejlő energiákat, írta. A centralizációból „vissza kellene venni”, és bevezetni egy „egészséges, tartós alkotmányt”, de ne olyat, ami visszahozza a múltbéli berendezkedéseket.
Jellemző módon Ferenc József pont az ellenkezőjét csinálta annak, amit Bruck tanácsolt.
Tovább fokozva a megtévesztést, az országgyűléseket is összehívta, hogy azok képviselőket küldhessenek a birodalmi tanácsba, de csak az ő jóváhagyásával. 1860-ban Ferenc József kiadta az októberi diplomát (a diploma komoly rendelet, erősebb a pátensnél), amelyben kijelentette, hogy alkotmányos átverése „permanens és megmásíthatatlan”, de a bankárok továbbra sem adtak kölcsön neki. Pénzügyminisztere, a Bruckot váltó Ignaz von Plener kitartóan igyekezett jobb belátásra bírni a császárt. Pénzügyi stabilitás csak úgy érhető el, magyarázta, ha a Nemzeti Bank mentes minden kormányzati beavatkozástól, a hitelezést pedig valódi képviseleti intézmények felügyelik.
A technikailag az októberi diploma magyarázatául szolgáló pátens valódi parlamentet adott a Habsburg Birodalomnak, ugyanakkor megtartotta a birodalmi tanács nevet. A birodalmi tanács kétkamarás lett – a felsőházban arisztokraták és egyházi méltóságok, az alsóházban az országgyűlések által delegált küldöttek kaptak helyet –, és ezek egyetértésére volt szükség a törvényhozáshoz. Az ezzel egy időben kiadott új rendelkezések lefektették azt is, ki vehet részt az országgyűlési választásokon, kiterjesztve ezzel a szavazati jogot a férfi lakosság nagyjából egynegyedére, valamint bevezetve egy bonyolult szavazócédulás rendszert, amely előnyben részesítette a németül beszélőket.
A februári pátens értelmében a legtöbb hatalom továbbra is a császár kezében maradt, beleértve a hadsereg és a külpolitika irányítását is. Ami ennél is fontosabb, hogy az uralkodó jelölte ki a kormányt, a miniszterek pedig neki jelentettek. Ferenc József kivétel nélkül mindig bürokratákat nevezett ki miniszternek, és nem politikusokat. Miután a közigazgatásból érkeztek, nagyobb valószínűséggel voltak lojálisak hozzá, és a császár egyébként is többre értékelte a hozzáértést a politikai pózolásnál. Ennek köszönhetően továbbra is egy bürokratikus elit hozta meg a legfontosabb politikai döntéseket. Ráadásul a törvényhozás gyakran közigazgatási rendeletek formájában valósult meg, teljes egészében kikerülve ezzel a parlamenti folyamatot. A bürokratikus abszolutizmust ily módon nem egy demokratikus intézmények általi kormányzás, hanem bürokratikus alkotmányosság váltotta fel.
Az államapparátus élén maradt az az ember, aki „a birodalom első hivatalnokaként” hivatkozott magára. Ferenc József minden nap ötkor kelt, és belevetette magát a papírmunkába, gyakran törvénytervezeteket javított vagy írt át teljes egészében. Hivatali rutinját csak minisztereivel való megbeszélései, illetve a hetente kétszer megtartott általános audienciák szakították meg, amelyeken bármely alattvalója kérvényezhette, hogy beszélhessen vele. E téren hasznosnak bizonyult bürokratikus hozzáállása, nyilvántartásában ugyanis minden kérelmező szerepelt – járt-e már nála korábban, ha igen, milyen problémával kereste fel, és arra milyen jogorvoslatot kapott.
Ferenc József sokra tartotta Ausztria elnöki pozícióját a Német Szövetségben, mert ennek révén egészen a Balti- és az Északi-tengerig kiterjeszthette hatalmát, illetve mert ez azt sugallta, hogy fennáll a dinasztikus folytonosság a régi Német-római Birodalommal. 1863-ban Ferenc József még mindig abban reménykedett, hogy felajánlják neki a német császári koronát. Poroszországnak azonban szintén voltak hasonló ambíciói, amit a németországi porosz nagykövet, Otto von Bismarck a rá jellemző erőteljességgel kifejezésre is juttatott. 1862-ben, nem sokkal azelőtt, hogy Poroszország miniszterelnöke lett volna, Bismarck Londonban elmagyarázta Benjamin Disraeli konzervatív politikusnak, hogyan tervezi újjászervezni a porosz hadsereget. Azután így folytatta: „Az első adandó alkalommal hadat üzenek Ausztriának, szétrobbantom a Német Szövetséget, leigázom a kisebb államokat, és létrehozom a német nemzeti egységet porosz vezetés alatt. Azért jöttem, hogy ezt elmondjam a Királynő minisztereinek.” Bismarck azonban nem csak a brit kormánnyal közölte terveit – az osztrák nagykövet szintén a szobában tartózkodott, amikor Disraelivel beszélt.
Az Olasz Királyság, Poroszország szövetségeseként, a győztes oldalon volt annak ellenére, hogy az adriai-tengeri Lissánál a történelem első páncéloshajó-csatájában vereséget szenvedtek az osztrákoktól. Az olaszok jutalmul megkapták Velencét, Bismarck pedig a Majnától északra fekvő államokat az Északnémet Szövetségbe tömörítette, amelynek a Porosz Királyság lett a vezetője. Öt évvel később a délnémet államok is beadták a derekukat, és csatlakoztak Bismarck újonnan kikiáltott Német Császárságához. A Habsburgok évszázadok óta fennálló kapcsolata a német területekkel, ami túlélte Napóleont és 1848-at is, ezzel végleg megszakadt.
Felkelésről pletykáltak, amit Kossuth szított külföldről. Az osztrák uralom durvaságát remekül összefoglalta Albert főherceg, Magyarország kormányzója 1858-ban. Amikor egy magyar küldöttség arra kérte, hogy állítsa vissza a királyság ősi alkotmányát, Albert a kardjához kapott, és azt kiáltotta: „Ez az én alkotmányom!” Nem meglepő módon az 1861-ben összehívott országgyűlés, amelynek az lett volna a feladata, hogy küldötteket delegáljon a bécsi parlamentbe, kereken visszautasította az együttműködést, és még azt is kétségbe vonta, hogy Ferenc József a magyarok törvényes királya. A Bécsben ülésező birodalmi parlamentből, amely egy átmeneti faépületben ült össze az új körúton, a Ringstrassén, ennek következtében hiányzott nyolcvanöt küldött. Ferenc József további szigorításokkal akarta megtörni Magyarországot, de csak azt érte el vele, hogy a magyarok megtagadták az adófizetést.
Magyarországot két ember közbelépése mentette meg a Habsburgok számára. Egyikük az ügyvéd és politikus Deák Ferenc volt. Deák azzal érvelt, hogy a magyar jog két dolgon alapszik – egyrészt az 1848-as áprilisi törvényeken, amelyek garantálták Magyarország függetlenségét, másrészt VI. Károly pragmatica sanctióján, amely kijelentette, hogy Magyarország „oszthatatlan és elválaszthatatlan” egységet alkot a Habsburg területekkel. E két véglet között kellett kompromisszumot találni, és Deáknak megvolt az elképzelése, hogyan valósítható ez meg. A másik személy, aki közbelépett Magyarország érdekében, már váratlanabb volt – Ferenc József felesége, Erzsébet császárné, aki mindössze tizenhat évesen, 1854-ben lett a császár felesége.
Sok mindent pletykáltak róla, ami nem volt igaz. Élete nagy részében megőrizte 42 centiméteres derékbőségét, de nem volt sem túl sovány a korabeli fűzőkhöz, sem anorexiás. Bár időnként fogyókúrázott, rendszerint egészséges reggelit fogyasztott borral, ebédre húst evett, vacsorára viszont már keveset, mivel a kávé és a cigaretta estére elvette az étvágyát (láncdohányosként még a hintóban is dohányzott). Ennek ellenére lelkesen tornázott, saját tornaterme volt a Hofburgban, ahol a nyújtó és a gyűrű a mai napig látható, valamint kitűnően lovagolt. Angliában részt vett a northamptonshire-i vadászaton, de – dacára az egyik lánya naplójában található elszólásnak – valószínűtlen, hogy viszonya lett volna a skót vadásszal, Bay Middletonnal. Ferenc József inasa utalt titkos viszonyokra, de azt leszámítva, hogy néha különösen viselkedett a férfiakkal, nem tudunk semmi biztosat.
Folyékonyan beszélt angolul, magyarul és görögül, valamint pompás romantikus költeményeket írt Heinrich Heine stílusában, akinek elismert szakértője volt. Férje ezzel szemben unalmas alak volt. Nem igaz, hogy kizárólag a hadsereg ranglajstromát olvasta – néha az újságok katonai mellékletébe is belelapozott. Ferenc József ragaszkodott az etiketthez, főként mert annak hiányában nem tudta, mi a helyénvaló. Bár a nászéjszakájukon nem katonai egyenruhában jelent meg felesége előtt (ahogyan azt egyesek állítják), Sisi egyik vadászatán tényleg bőrnadrágban (Lederhosen) vett részt.
Ferenc József Sisinek írt levelei (a császár levelei fennmaradtak, Sisi neki írt levelei azonban nem) rendkívüli szeretetről és intimitásról árulkodnak. „Mennyei angyalomnak”, „drágámnak”, „édes lelkemnek” szólította, és úgy írta alá, hogy „a te kicsid” vagy „apró emberkéd” (Männeken) – ugyanis alacsonyabb volt feleségénél. Családi híreket, pletykákat és közös tréfákat osztottak meg egymással, Schrattra például vagy „a barátnőként”, vagy, utalva hisztérikus természetére, „hadügyminiszterként” hivatkoztak. Ferenc József dolgozószobájában lógott egy festmény Sisiről, amelyen kibontott haja a derekáig ért, és halványan mosolygott. (A valóságban Sisi haja egészen a bokájáig ért, és soha nem nyitotta mosolyra a száját, mert szégyellte szabálytalan fogsorát.) Találkozásaik azonban sokszor viharosak, sőt erőszakosak voltak, bútorokat borogattak veszekedéseik során. Kapcsolatuknak nyilvánvalóan jót tett a távolság.
Megszabadulva a bécsi udvar kötöttségeitől cigányokkal és zsonglőrökkel szórakozott, és élvezte a magyar arisztokrácia túláradó figyelmét. Megismerkedett a magyar nemesség vezető alakjával, Andrássy gróffal és az ügyvéd Deák Ferenccel, akik mindketten megegyezésre törekedtek Ferenc Józseffel. Sisi beajánlotta őket férjénél. Bár Andrássy csak nem sokkal korábban kapott kegyelmet a szabadságharcban betöltött szerepe miatt, Sisinek sikerült elérnie, hogy a császár fogadja. Meglepetésére Ferenc József „bátor, becsületes és igen tehetséges” embernek találta a grófot. Sisi unszolására Ferenc József titokban Deákkal is találkozott, majd titkosírással számolt be feleségének megbeszélésük részleteiről.
Sisi közbenjárása nem volt perdöntő, mivel Ferenc Józsefnek így is, úgy is egyezségre kellett volna jutnia Magyarországgal, de elősegítette azoknak a találkozóknak a létrejöttét, amelyek elvezettek a megoldáshoz, és puhította férjét, hogy engedékenyebben álljon a magyar vezetőkhöz. Az eredmény az 1867-es kiegyezés lett. A Deák által kidolgozott konstrukció értelmében Magyarország úgy lett független, hogy eközben a Habsburg Birodalom része maradt, így hozva közös nevezőre az áprilisi törvényeket a pragmatica sanctióval. A kiegyezés saját kormányt és parlamentet biztosított a Magyar Királyságnak, utóbbiban egy méltóságok alkotta felsőház és egy választott alsóház működött, de a kormány kijelölésének joga a császárt illette a magyarok királyaként. A magyar követeléseknek eleget téve Erdély is Magyarország része lett, az osztrák polgári törvénykönyvet pedig felváltotta a magyar jog.
1867-ben Ferenc József alkotmányt tett közzé a monarchia mindkét fele számára. Ettől fogva a Habsburg Birodalom két egyenlő részből állt – a magyarországi részből és az összes többiből, amelybe beletartoztak az osztrák területek, Csehország, a lengyel Galícia, az Adriai-tenger partvidéke, és így tovább. Utóbbinak nem volt kézenfekvő neve, hivatalosan úgy nevezték, hogy a Birodalmi Tanácsban Képviselt Országok és Királyságok, nem hivatalosan pedig úgy, hogy „a Lajta innenső oldala” (Ciszlajtánia: a Lajta folyó jelentette Magyarország nyugati határát). A monarchia két fele azonban továbbra is „oszthatatlan és elválaszthatatlan” maradt a pragmatica sanctióval megegyezően. A külpolitika és a hadsereg „közös ügynek” számított, amelyeket „közös külügy- és hadügyminisztériumok” felügyeltek, ehhez jött még a pénzügyminisztérium, amelynek az első kettő finanszírozása volt a feladata. Minden más kérdésben a kormányok függetlenek voltak egymástól, a magyar miniszterelnök úgy tekintett bécsi kollégájára, mint „előkelő idegenre”.
A „császári-királyi” (kaiserlich-königlich vagy k.k.) jelzőt is lecserélték, „császári és királyi” (kaiserlich und königlich vagy k.u.k.) lett belőle, utalva ezzel Magyarország új státuszára.
A minisztériumok fölött volt a minisztertanács, amelyben a három közös miniszter, Magyarország és Ciszlajtánia miniszterelnöke, valamint az kaphatott helyet, akit Ferenc József kijelölt oda. A minisztertanács volt a császár eszköze, amellyel irányítása alatt tartotta a külpolitikát és a hadsereget. Az új Osztrák–Magyar Monarchiában voltak parlamentek, és „a Lajta innenső oldalán” szintén választott országgyűlések működtek, de annak kormányzása nem volt parlamentáris. A császár egymaga döntött a külpolitikáról és a katonai kérdésekről, amibe a parlamentnek minimális beleszólása volt. Ferenc József megtartotta a rendeletalkotás jogát is, szintén kevés korlátozással, ami azt jelentette, hogy könnyedén megkerülhette a parlamenti folyamatokat. Ha úgy hozta a helyzet, az is jogában állt, hogy feloszlassa a bécsi parlamentet (a magyart nem), és maga nevezzen ki minisztereket a parlament jóváhagyása nélkül. Ilyen értelemben legalábbis az abszolutizmus fennmaradt.
Ennél fontosabb, hogy a birodalom is fennmaradt, de ez nem csak annyin múlt, hogy sikerült a magyar igényeket kielégítő alkotmányos formulát megtalálni.
Andrássynak nem voltak kétségei Sisi közreműködése felől az 1867-es kiegyezésben. Az új Osztrák–Magyar Monarchia más nemzetei iránt azonban Sisi már nem sok érdeklődést mutatott, a cseheket és az olaszokat pedig egyenesen ki nem állhatta. Ugyanakkor következetlenségének és különcségeinek nem szabad elfedniük a tényt, hogy beavatkozása a magyarországi ügyekbe beleillett egy nagyobb mintázatba, amelyben a királynék komoly befolyással voltak a politikára. Viktória királynő (1837–1901), Mária Terézia és Nagy Katalin (1762–1796) miatt hajlamosak vagyunk úgy gondolni a 18. és a 19. századra, mint a női uralkodók fénykorára. Valójában kevesebb nő uralkodott abban az időszakban, mint az azt megelőző évszázadokban, Franciaországban, Spanyolországban, Svédországban (1720 után) és Poroszországban pedig egyértelműen ellehetetlenítették a nők trónra jutását.
A királynék ehelyett házastársakként fejtették ki befolyásukat, a színfalak mögül irányítva a dolgokat, újraépítve ezzel a monarchia eszményét. A brazíliai Mária Leopoldina adta meg az alaphangot, mivel – túl azon, hogy megtervezte a brazil zászlót – ő beszélte rá óvatos férjét, hogy kiáltsa ki az ország függetlenségét. De bizonyos szempontból a legszorosabb párhuzam Sisi és Alexandra királyné, VII. Eduárd brit király (1901–1910) felesége között volt. Az elegáns, feltűnő megjelenésű és politikai ügyekbe előszeretettel avatkozó Alexandra férje szintén egy olyan uralkodó volt, aki nem tudott megfelelni a vele szemben támasztott elvárásoknak, de feleségének köszönhetően idővel mégis elfogadták.
Martyn Rady: A Habsburgok – a világ urai
Helikon, 2022