Kultúra ismeretlen budapest

A Károlyiak vették meg egy velencei palota csodáit, de csak a háború után derült ki, hogy Budapestre kerültek

Az évtizedeken át a gróf Károlyiak egy belvárosi palotáját díszítő képek hetven éves múzeumi kitérő után 2014-ben tértek vissza a főnemesi családhoz.

A Károlyiak hosszú évszázadok óta a magyar történelem meghatározó főnemesi családjának számítanak, palotáik pedig az ország, illetve a főváros számos pontján megtalálhatók, de többségükben már rég nem otthonokat rejtenek: a Károlyi Mihály utcában a Petőfi Irodalmi Múzeumot találhatjuk meg, a Nemzeti Múzeum mögötti, – épp megújulás alatt álló, évekkel ezelőtt kiürített társa – 1945-ös kiégése után előbb a Bizományi Áruház raktára lett, majd a Magyar Rádió irattára, reklámirodája, informatikai osztálya, illetve a Rádiómúzeum költözött a falak közé, a Szentkirályi utcai óriás pedig 1975 óta a Színház- és Filmművészeti Egyetem Film- és Televízió Főtanszakának ad otthont.

Utóbbi épület (Szentkirályi utca 32/A-B) gróf Károlyi Gyuláné megrendelésére épült 1897-ben, hamarosan pedig a műgyűjtőként is magasan jegyzett család (a kincsekkel teli sárga szalon századfordulós képe itt látható) tagjainak kedvencévé vált.

Az utcáról nézve sokak számára nem feltétlenül palotaszerűnek tűnő ház falai közt elképesztő értékek tűntek fel, egyikükről azonban közel nyolc évtizeden át senki sem tudott – egészen addig, míg a Budapest ostroma hozta fegyverzaj elülte után, 1945 augusztusában gróf Károlyi József özvegye hat, vászonra festett képet nem helyezett el a Szépművészeti Múzeumban, melyet 1947-ben egy újabb követett.

A tartós letétbe került alkotásokról azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy ugyanazt a helyiséget díszítették, a család azonban csak annyit tudott róluk, hogy

egy velencei palotából származnak,

alkotójaként pedig Giambattista (Giovanni Battista) Tiepolót (1696-1770), a XVIII. század legjobb díszítőfestőjét, illetve első mesterét, az egész művésznemzedéket elindító Gregorio Lazzarinit (1657-1730) nevezték meg.

Utóbbi állításokról a szakértők már az első pillanatban tudták, hogy egyáltalán nem helytálló, biztosak voltak azonban benne, hogy a XVIII. századi velencei festészet óriási méretű – a két legnagyobb alkotás hossza 8,5, illetve 8,75 méter, a kisebbek pedig 128 x 151 centiméteresek – remekműveivel álltak szemben.

Kulturális Javak Bizottsága / Forster Központ

A felismerés a korban tipikus jelenetválasztásnak, illetve a használt eszközöknek is köszönhető volt: az óriási képek egyikén a szép carthagenai lányt jegyesének visszaadó Scipio, a másikon pedig a mostohaanyja, Sztratoniké iránti szerelembe belebetegedett fiatal Antiokhosz látható, aki miatt apja lemond a feleségéről, hogy ezzel megmentse a fiú életét.

A kisebb méretű darabok ezeket a történeteket támogatják meg olyan mitológiai jelenetekkel,

melyek az emelkedett lelkiség hiányát, vagy éppen a nyers ösztönéletet példázzák

– írja Piegler Andor A Szépművészeti Múzeum Közleményei 1947-ben megjelent első kötetében, aki a művek sajátosságai miatt az alkotót is egyértelműen megnevezi:

Francesco Fontebasso (1707-1769)

a már említett Tiepolo kortársa volt, és nem csak ismerte a mestert, de annak művészete is inspirálóan hatott rá.

Sailko / Wikimedia Commons Egy későbbi Fontebasso-remekmű, Az irgalmas szamaritánus (1759).

Az 1740-es évekre Velence egyik legismertebb művészévé vált, nem csak festőként, de rézmetszőként és könyvillusztrátorként is jelentős Fontebasso vászonra készült festményei mellett számos palota és templom freskóin dolgozott, sőt, a Szentpéterváron éppen megszülető Téli Palota (1754-1762) mára elpusztult díszei is az ő tehetségét dicsérték.

A csúcsra érés éveiben, 1743-1750 között születtek meg a Budapestre került festmények is, melyeknek hamarosan a származási helyét is sikerült meghatározni: azok a dúsgazdag Bernardo család XIV. század derekán született palotája, a Palazzo Bernardo a San Polo épp aktuális tulajdonosa, Bartolomeo Bernardi felkérésére születtek, és az épület 1868-as eladásáig a helyükön is maradtak.

Didier Descouens / Wikimedia Commons A velencei Palazzo Bernardo a San Polo

Ezt követően jelenhettek meg a műtárgypiacon, bár kérdés, hogy a ház új tulajdonosa miért tekintett rájuk feleslegesként, ha a hozzájuk tartozó freskó, illetve egy vászon- és két táblakép a helyén maradt.

A hét elemből álló ciklus szerencsés módon együtt cserélt gazdát, és rövidesen Budapestre került, hogy

több mint hét évtizedre eltűnjön a világ szeme elől.

A nagyméretű képeket az ötvenes évek derekán restaurálták először, 2003-ban pedig ki is állították őket a Szépművészeti Múzeum márványcsarnokának a XVIII. századi olasz festészetet, azaz a settocentót bemutató kiállításán.

Fontebasso és a Szépművészeti

A páratlan gyűjtemény a művész két másik képét is őrzi: a Szent Teréz elragadtatása és a Szűz Mária megjelenik Szent Jeromosnak című olajfestmények szintén a mester csúcsra jutásának évtizedéből származnak.

Az egykori tulajdonos továbbra is Magyarországon élő leszármazottai néhány évvel ezelőtt visszaigényelték a képeket, így 2014-ben az újra a Károlyiak tulajdonába került.

A Szépművészeti Múzeum az ekkor szokásos eljárást követve – és egyben a külföldi magángyűjtőknek, vagy múzeumokban való eladását meggátolandó – azonnal javasolta a védetté nyilvánításukat. Ezt a Kulturális Javak Bizottsága 2015-ben meg is ítélte, hiszen a feltétel, miszerint a műnek legyen magyar vonatkozása, az azt hosszú időn át birtokló családnak köszönhetően teljesült – derül ki a Műtárgyfelügyelet honlapjáról, ami hozzáteszi: a képek a XVIII. századi velencei monumentális festészet legjelentősebb, Magyarországon fellelhető, és nemzetközi szinten is kiemelkedő, egyértelműen egy palotához köthető emlékei, a gróf Károlyi család általi tulajdonlásának köszönhetően pedig a hazai műgyűjtés-történetben is fontos, bár kevésszer taglalt szerepet játszanak.

Miért kell állami védelem?

A védelem a kormány kezében sokszor eszköz arra, hogy meggátolják a külföldi műgyűjtők számára való értékesítést, hiszen a védett tárgyak csak ideiglenes jelleggel, külön engedéllyel vihetők ki az országból, a tulajdonos esetleges belföldi eladási szándéka esetén pedig az állam tizenöt napig érvényes elővásárlási joggal rendelkezik, mellyel korábban már többször is élt – kitűnő példa erre Munkácsy Mihály hárommilliárd forintért megszerzett Golgotája. A festmény 2015-ös védetté nyilvánítása ellen többször fellebbező egykori tulajdonos, Pákh Imre egy alkalommal az „1920-as évek gengszermódszereihez” hasonlította a kormány módszereit, de végül mégis az eladás mellett döntött. Remélhető, hasonló, éveken át húzódó ügyre ebben az esetben soha nem kerül majd sor.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik