Minden valamirevaló westernfilmben egyszer csak elkövetkezik a jelenet, amikor a vadnyugati városba érkező új seriff végiglovagol a település főutcáján. Ahogy körbetekint, változatos épületek sorakoznak egymás mellett, és a helyszínen láthatóan minden megtalálható, amire csak szüksége lehet a város lakóinak. Majd hirtelen eldördül egy pisztoly, amit hatalmas csetepaté követ. Egy efféle ribillió megtörténhetett volna akár a tizenkilencedik század végi Újpest főutcáján, az Árpád úton is, ahol a század nagy részében hírhedten rossz volt a közbiztonság. Olyannyira, hogy a kisebb bűncselekményekkel nem is törődtek, mert tudták, reménytelen a felderítésük. Nyilvánvalónak tűnt, hogy Újpest önerőből képtelen úrrá lenni a településen uralkodó bűnözésen, amely már a szomszédos Budapest közbiztonságát is fenyegette. 1890-ben végül közbelépett a belügyminiszter: rendelettel terjesztette ki a Székesfővárosi Államrendőrség hatáskörét Újpestre. Szükség esetén akár a teljes budapesti rendőri állományt mozgósíthatták, így hamar rendeződött Újpest közbiztonsága is.
Az Árpád út a vadnyugati állapotok elmúltával igazi főutcája lett Újpestnek: olyan útvonal, ahol bármit megtalálhattak a járókelők, amire csak a városi élethez szükség lehetett. A széles úton állandó volt a lárma és a nyüzsgés: a villamos csörömpölése keveredett a portékájukat kínáló boltosok kiabálásával és a kocsik elé fogott lovak nyerítésével. Az Árpád úton a huszadik század elejére nyolc kávéház mellett férfi- és női szabók, vízvezeték-szerelők, ékszeráruházak, címfestők mellett orvosok, ügyvédek és bankok is várták ügyfeleiket. Ebben a forgatagban könnyű volt észrevétlenül elvegyülni.
Ebben bízott az a két jól megtermett, munkásruhát viselő férfi is, aki 1908 októberének egyik szerdáján dél körül belépett a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank fiókjába, amely az Árpád út egyik legelegánsabb, két éve felépült szecessziós bérházának földszintjén, hatalmas üvegportálok mögött várta ügyfeleit. A férfiak bérkocsival érkeztek Újpestre, amely kívánságuknak megfelelően néhány házzal odább várakozott, amíg ők a bankban elintézik a dolgukat.
Talán ezért is fogadták gyanútlanul a két érkezőt, akik a bankfiókba lépve közölték, személyesen szeretnének beszélni a főnökkel.
A fiókvezető, Devellák Károly elegáns irodájában szívélyesen fogadta a két ügyfelet, akik mögött rögtön be is zárta a szoba plüssel párnázott ajtaját, hogy semmi ne zavarja meg bizalmasnak ígérkező beszélgetésüket. Ekkor azonban nem várt fordulat következett: a látogatók előkapták az addig zsebükben szorongatott revolvert és tőrt, majd az illendőség szabályait a különleges helyzetben is betartva, magázódva rákiáltottak Devellákra:
Ön vagy most azonnal kifizet nekünk negyvenezer koronát, vagy halál fia!
A kétségbeesett fiókvezető közölte velük, hogy nem tart ennyi pénzt az irodájában, legfeljebb a kinti helyiségben található pénztárból tudja kivenni a rablók által követelt összeget. Így hát kiléptek az ügyféltérbe, a fiókvezető azonban hiába remélte, hogy beosztottjai vagy az ügyfelek segítségére lesznek. Az egyik rabló Devellákot fenyegette pisztolyával, a másik pedig a többi embert tartotta sakkban, amíg a pénztáros – főnöke kérésére – elkezdte akkurátusan kiszámolni a kért összeget. Ekkor újabb nehézség merült fel, de a rablók szerencséjére az előzékeny banki alkalmazottak rögtön találtak rá megoldást. A fiókban ugyanis nem volt negyvenezer koronányi papírpénz, így végül az összeg nagy részét apró zsákokba csomagolt ezüstérmékben adták át a rablóknak. Itt azonban még nem értek véget az izgalmak. A rablók nehezen tudták kicipelni a pár házzal odább békésen várakozó bérkocsiig a pénzeszsákokat, ezért maga Devellák fiókigazgató állt be segíteni nekik. Miután a előzékeny fiókvezető közreműködésével végeztek a bankrablók, a rájuk váró bérkocsival távoztak. Még eltelt néhány perc, mire a sokkos állapotban lévő dolgozók értesítették az Árpád úton két sarokkal odább található rendőrkapitányságot a rablásról.
A bankrablás híre mindenkit megdöbbentett. A Budapesti Hirlap tudósítója igazi profiknak írta le a bűncselekmény elkövetőit: „A tervet jó előre megfontolták és minden részletében kidolgozták. Drága pénzen vásároltak fegyvereket, a legtökéletesebb kézipisztolyt, Browning-féle revolvert és élesre fent acéltőrt. Bőrtáskát is szereztek a zsákmány számára, és bérkocsit is fogadtak. Mindez pénzbe került, és pedig annyiba, a mennyi holmi közönséges tolvajoknak nem igen szokott a zsebükben lenni akkor, a mikor már kénytelenek ilyenféle veszedelmes kalandra adni a fejüket. Bámulatraméltó, hogy ez a két haramia milyen magabiztossággal lépett fel. […] Nagyon valószínű az a föltevés, hogy az ujpesti bank haramiái hirhedt és gyakorlott külföldi betörők. Az összes gonosztevők között, a kik az utolsó két évtizedben a budapesti rendőrség kezére kerültek, egyetlen egy sem akadt olyan, a kiről ennyi, jobb ügyre méltó intelligenciát, nagy ravaszságot, minden veszedelemmel számot vető hidegvért, e mellett ily határtalan vakmerőséget lehetne föltenni, mint e rémregénybe illő bűntett elkövetőiről.
A valóságban mindez azonban másként történt. Egyetlen nap sem kellett a tettesek elfogásához, amelyhez még nyomozati munkára sem volt szükség. Ahogy híre ment a bankrablásnak, azonnal jelentkeztek a szemtanúk. Előkerült a bérkocsis, akinek gyanús lett utasai gavalléros, százkoronás borravalója, amelyet úti céljukon, a gödöllői vasútállomáson adtak számára. Egy ottani csendőr is felfigyelt a szokatlan párosra, akik vonatra szállva távoztak a városból. A pénztárostól megtudta az egyik északra tartó bankrabló jegyszámát, akit így már aznap este le is tartóztattak a nógrádi Kisterenye állomásán.
Kiderült: szó sem volt profikról – két, Budapesten dolgozó vendégmunkás igyekezett a rablással pénzhez jutni. Utólag persze könnyű okosnak lenni. Erre célzott a fiókigazgató Devellák Károly is, aki a bírósági tárgyaláson így védte a rablókkal szembeni előzékenységét: „Ceruzákkal nehéz Browning revolverekkel szembeszállni.”
Koniorczyk Borbála – Merker Dávid: Hosszúlépés a körúton
21. Század Kiadó, 2022
