Kultúra

Csányi Vilmos szerint ez a regény a science fiction irodalom legteteje

Olvasták a pár hete megjelent interjúnkat Csányi Vilmossal? Az a címe, hogy „Enni kell. Inni kell. Szeretkezni kell. Közösség kell”. És kábé arról szól, hogy mi lesz velünk, nyolcmilliárd emberrel. A beszélgetés során a professzor többször is hivatkozik A jövő minisztériuma című Kim Stanley Robinson-regényre – acélosabb ajánló nem kell a Matinéba. A mű sztorija röviden annyi, hogy 2025-ben berobban a klímakatasztrófa, egyetlen hőhullám húszmillió indiaival végez egy balszerencsés tartományban, és az emberiség megérti végre, hogy rettenetesen nagy a baj.

Egy üzemanyag-szállító tartálykocsival és lajtos kocsikkal mentünk oda, meg minden ilyesmivel. Mintha a semmibe hajtottunk volna be. Áram nélkül a szivattyúk sem működtek, semmi nem működött. Mielőtt bármit is csináltunk volna a halottakkal, az erőműveket próbáltuk beindítani. Amúgy sem tudtunk volna kezdeni velük semmit, a holttestek ott nyugodtak, ahol összeestek. És nemcsak az emberek, a marhák is. Amikor megláttuk azt a rengeteg hullát, a tehenekét, az emberekét, a kutyákét, valaki megemlítette, hogy a tibetiek hogyan temetik el a halottaikat, amit égi temetésnek neveznek: hagyják, hogy a keselyűk takarítsák el őket. És néhány keselyű tényleg nekilátott már, igen. Keselyű- és varjúfelhők. Biztosan utána repültek oda. A bűz néha rettenetes volt, de olyankor odébb mentünk, vagy megfordult a szél, és akkor enyhült. Mintha a szagokhoz is túl meleg lett volna, megsült a levegő. Főleg égett szagot lehetett érezni. És igen, égett is mindenféle. Amikor újraindult az áramellátás, Lakhnautól keletre szakadt kábelek okoztak bozóttüzet. Másnap feltámadt a szél, a tűz átterjedt a városokra, és először azt kellett eloltanunk, csak utána foglalkozhattunk bármi mással. A porrészecskék száma 1500 ppm-es értékeket mutatott.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár. Hogy most nem is vasárnap van? Sebaj, az év végéhez közeledve többet olvasunk.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Találtunk egy tavat, amiből szivattyúzhattunk, egy kisváros mellett, Lakhnau környékén. A tó tele volt holttestekkel, rettenetes látványt nyújtott, de kénytelenek voltunk beledobni a szivattyú csövét, mert vízhez akartunk jutni. Egy bozóttűz felől fújt a szél, és a tűz sebesen terjedt. Így aztán megkönnyebbültünk, amikor a lajtos kocsikba végre sikerült vizet szivattyúzni.

Azután valami megütötte a fülemet, először azt hittem, a szivattyú vezetékéből jön, egy kis nyikorgás. De később úgy hallottam, mintha a tó partjáról jönne, a partján végigfutó járdáról. Úgyhogy odamentem megnézni. Nem is tudom. Valahogy elevennek tűnt.

Egy férfi feküdt egy épület falánál, ami a járda másik oldalán állt, a tó mellett. A feje be volt bugyolálva egy inggel. Megláttam, hogy mozog, ezért odakiáltottam a többieknek, és odamentem hozzá.

Egy firangi volt, haja és bőre barna, utóbbi az egész testén hámlott. Úgy nézett ki, mint aki megégett vagy megfőtt, nem is tudom – halottnak látszott, de mozgott. A szeme annyira bedagadt, hogy alig tudta kinyitni, de láttam, hogy engem néz.

Miután segíteni kezdtünk neki, már semmit nem mondott, semmilyen hangot nem adott ki. A szája véresre repedezett. Azt hittem, talán elment a hangja, vagy az égéstől nem tud beszélni. Kanállal adogattuk neki a vizet. Nem mertünk túl sokat adni egyszerre. Miután eljuttattuk az üzenetet a parancsokságra, elég hamar odaértek az egészségügyiek. Átvették a férfit, és infúziókat kötöttek bele. Ő csak nézte, mit csinálnak. Végignézett rajtunk, utána a tó felé pillantott, de egy szót sem szólt. A szeme résnyire szűkült, nagyon vörös volt. Úgy nézett ki, mint aki totálisan megőrült. Mint aki teljesen másik fajhoz tartozik.

*

A nagy indiai hőhullámot követően a párizsi megállapodás aláíróinak rendkívüli ülése meglehetősen zaklatottan indult. Az indiai delegáció nagy erőkkel állított be, majd a vezetője, Chandra Mukajee bejelentette, hogy megtagadja a további együttműködést azzal a nemzetközi közösséggel, amely véleménye szerint teljes mértékben kudarcot vallott egy olyan megállapodás célkitűzéseinek teljesítésében, amelyet a Föld összes országa aláírt. A károsanyag-kibocsátás csökkentésével nem foglalkoztak, a dekarbonizációt finanszírozó alapokba nem fizették be a részüket – minden tekintetben figyelmen kívül hagyták és megszegték a megállapodást. Csak színészkedtek kibicként, viccelődtek, hazudoztak. És ennek India fizette meg az árát.

Többen haltak meg ebben a hőhullámban, mint az egész első világháborúban, ráadásul egyetlen hét alatt, és a világ egyetlen régiójában.

Egy ekkora bűncselekmény foltját soha nem fogják tudni lemosni magukról, ez örökre a lelkükön fog száradni.

Senkinek nem volt szíve rávilágítani, hogy India sem érte el az üvegházhatásúgáz- kibocsátásra vonatkozó céljait. De persze ha összesítették volna a teljes kibocsátást a történelem során, India jóval a nyugati világ fejlett országai mögött kullogott volna, mint azt mindenki tudta. A mélyszegénységre való tekintettel, ami India népességének oly nagy részét érintette, a kormánynak olyan gyorsan kellett áramot termelnie, ahogy csak tudott, és mivel náluk is a piac diktált, olyan olcsón, ahogy csak tudott. Különben a külső befektetők nem fektettek volna be, mert a megtérülési ráta nem lett volna elég magas. Úgyhogy szenet égettek, igen. Ahogy mindenki más is, alig pár évvel azelőttig.

És most azt mondták Indiának, hogy ne égessen szenet, amikor már mindenki más annyit elégetett, hogy megfelelő tőkét halmozzon fel a tisztább energiaforrások megfinanszírozásához.

Indiának viszont csak annyit mondtak, hogy javítson a klímacéljain bármiféle anyagi segítség nélkül. Azt mondták, húzza szorosabbra a nadrágszíjat, vezessen be megszorításokat, töltse be a munkásosztály szerepét a fejlett világ burzsoáziája mellett, és szenvedjen némán, amíg jobb idők nem jönnek – de immár nem jöhettek jobb idők, az a terv befuccsolt. A lapokat leosztották, a játék véget ért.

És most húszmillió ember meghalt.

A zürichi Kongresshall közepén, a nagyteremben némán ültek az emberek. Ez nem ugyanaz a némaság volt, mint a korábbi ünnepélyes megemlékezésé, a halottak előtt tisztelgő hallgatásé, ami percről percre egyre továbbnyúlt. Ez a szégyen némasága volt, az értetlenségé, a felháborodásé, a bűntudaté. Az indiai delegáció befejezte a beszédét, semmi többet nem kívántak mondani. Most az következett volna, hogy válaszolnak nekik, de nem jött válasz. Semmit nem tudtak mondani. Ez bevégeztetett: történelemmé vált, egy rémálommá, amiből nem tudtak felébredni.

Végül a párizsi megállapodás szervezetének soros elnöke, egy zimbabwei nő állt fel és ment a pódiumra. Röviden megölelte Chandrát, odabiccentett az emelvényen lévő többi indiainak, azután a mikrofonhoz lépett.

– Egyértelmű, hogy jobban kell teljesítenünk – mondta. – A párizsi megállapodás azért jött létre, hogy elkerülhessük az ilyen tragédiákat. Most már ugyanabban a globális faluban élünk. Ugyanazt a levegőt szívjuk, ugyanazt a vizet isszuk, vagyis ez a katasztrófa mindnyájunkat érint. Mivel visszacsinálni már nem tudjuk, valahogy jóvá kell tennünk, vagy két dologra számíthatunk: egyrészt arra, hogy ez a bűn következmények nélkül marad, másrészt arra, hogy hasonló szerencsétlenségek fognak bekövetkezni. Úgyhogy cselekednünk kell. Végre komolyan kell vennünk a klímahelyzetet, és be kell látnunk, hogy ez minden egyebet felülír. Abból kell kiindulnunk, amit tudunk.

Mindenki bólogatott. Tapsolni egyelőre még nem voltak képesek, de bólogatni igen. És fel tudták emelni a kezüket, egyesek ökölbe szorítva, hogy elkötelezzék magukat a cselekvés mellett.

Mindez szép és jó volt. Egy nagy pillanat, talán emlékezetes is. De hamarosan folytatták az alkudozásokat a nemzeti érdekekről és elköteleződésekről. A katasztrófa Indiában történt, Indiának egy olyan részén, ahol ritkán jártak külföldiek, egy köztudottan nagyon forró, nagyon zsúfolt, nagyon szegény részén. Valószínűsíteni lehetett, hogy egyre több ilyen esemény következik be a jövőben a Baktérítő és a Ráktérítő között elhelyezkedő országokban, illetve azoktól közvetlenül északra és délre. Az északi harmincas és a déli harmincas között, vagyis a világ legszegényebb részein. Ezektől a szélességi fokoktól északra és délre is bekövetkezhetnek halálos hőhullámok, de nem olyan gyakran, és nem lesznek ennyire végzetesek. Vagyis ez bizonyos értelemben helyi problémának számított. És minden helynek megvannak a maga problémái. Ezért, miután letudták a temetéseket és a részvétnyilvánításokat, a világ sok népe a kormányokkal együtt ott folytatta, ahol abbahagyta.

Világszerte folytatódott a szén-dioxid-kibocsátás.

Tehát egy darabig úgy tűnt, hogy ez a nagy hőhullám is olyan lesz, mint az amerikai lövöldözős tömeggyilkosságok – mindenki meggyászolja, mindenki elítéli, majd mindenki megfeledkezik róla, vagy elhomályosítja a következő, amíg napi gyakoriságúra nem sűrűsödik, és megszokottá nem válik. Elég valószínűnek látszott, hogy ezzel az eseménnyel, az emberiség történelmének legrosszabb hetével is ez lesz. De meddig marad ez a legrosszabb hét? És mit tehetne ez ellen bárki?

Könnyebb elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmusét: ez a régi mondás fogakat növesztett, és kegyetlen, szó szerint vehető igazsággá vált.

De Indiában nem. Választásokat tartottak, és kirúgták a nacionalista Indiai Néppártot (BJP) mint államvezetésre alkalmatlan és a katasztrófáért részben felelős csoportot, mivel kiárusította az országot külső érdekeknek, szenet égetett és tönkretette a természetet az amúgy is folyamatosan növekvő egyenlőtlenség elmélyítése céljából. A paramilitáris RSS is végre megszégyenült és diszkreditálódott az indiai élet egy gonosz mételyeként. Egy új pártot szavaztak hatalomra, egy kevert pártot, amelyik mindenféle vallású és kaszthoz tartozó indiaiból állt: városi szegényekből, vidéki szegényekből, műveltekből, akiket a katasztrófa terelt össze, és eltökélték, hogy változásokat fognak elérni. Az uralkodó elit elveszítette a legitimitását és a hegemóniáját, és az áldozatok kezdeti széttöredezett ellenállása egy Avaszthána nevű pártban forrt össze, ami túlélést jelent szanszkritul. A világ legnagyobb demokráciája új utat választott. Államosították a még magántulajdonban álló áramszolgáltató cégeket, hatalmas erőket fektettek a széntüzelésű erőművek bezárásába, szél- és naperőművek építésébe, a folyók vízenergiájának hasznosításába és olyan alternatív energiatároló rendszerek elterjesztésébe, amelyek kiegészítették a növekvő akkumulátorkapacitást.

Minden elkezdett megváltozni.

Újult erőfeszítéseket tettek a kasztrendszer legrosszabb következményeinek megelőzésére – korábban is próbálkoztak már ilyesmivel, de most országos prioritást kapott ez a cél, ez vált az új valósággá, és már elegen voltak hajlandóak tenni érte. A kormányzati szervek összes szintje fokozatosan bevezette ezeket az intézkedéseket India-szerte.

Végül, bár ezt sokan nem helyeselték, az új indiai vezetés radikálisabb része üzenetet küldött a világnak: változtassatok velünk, változtassatok most, vagy készüljetek Káli bosszújára. Nem lesz több olcsó indiai munkaerő, nem kaptok többé semmit üveggyöngyökért; semmilyen alku nem lesz, amíg nem változtattok. Ha nem vezet be változásokat a párizsi megállapodás valamennyi aláíró országa – márpedig minden ország aláírta –, akkor India az ellenségükké válik, megszakítja velük a diplomáciai kapcsolatokat, és a hadüzeneten kívül mindent megtesz. De a gazdasági háború, na az biztosan kitör. A világ meg fogja látni, mire képes népességének ez az egyhatoda, amelyet korábban a világ munkásosztályának tekintettek. Eljött az ideje, hogy véget vessenek a posztkoloniális alárendeltségüknek.

Eljött az ideje, hogy India újra helyet kapjon a világszínpadon, akárcsak a történelem kezdetén, és jobb világot követeljen, majd pedig segítsen megteremteni.

Az még nem derült ki, hogy ez az agresszív hozzáállás valódi nemzeti álláspontnak bizonyul-e, vagy csak egy radikális frakció pózolásának. Néhányan úgy gondolták, ez attól is függ, meddig hajlandó elmenni az új indiai nemzeti kormány a Káli-csoport fenyegetéseinek beváltása terén – lényegében szabadjára engedni azokat. Háború az internet korában, a világfalu korában, a drónok korában, a szintetikus biológia és a mesterséges járványok korában – ez más lesz, mint a múlt háborúi. Ha komolyan veszik magukat, akár el is fajulhat. Sőt, nagyon is elfajulhat, ha az indiai politikai közösségnek legalábbis a Káli-szekciója komolyan gondolja ezeket a fenyegetéseket.

De kettőn áll a vásár, mi több, mindenkin – nemcsak azon a 195 országon, amelyik aláírta a párizsi megállapodást, hanem a különböző nem kormányzati szereplőkön is, egészen az egyes emberekig lebontva.

Egyszóval nehéz idők következnek.

*

Pánikrohamot kapott, amikor melege lett, majd a pánikrohamoktól még jobban kimelegedett. Önmagát gerjesztő folyamat. Amikor sikerült eléggé stabilizálnunk az utazáshoz, Glasgow-ba repítettük. Azt mondta, hogy ott töltött egy iskolaévet, és úgy gondoltuk, az ismerős környezet segíthet.

Nem akart hazamenni az Államokba. Ezért elvittük Glasgow-ba, hidegen tartottuk, és éjszaka sétálgattunk vele a környéken.

Október volt, a szokásos esővel és éles tengeri levegővel. Ez mintha megnyugtatta volna.

Egyik éjjel ott sétáltam vele az utcán, hagytam, hogy vezessen. Általában szinte egy szót sem szólt, én meg békén hagytam. Ezen az éjszakán kicsit beszédesebb volt. Megmutatta, hova járt iskolába, melyik színházakban fordult meg. Érdekelte a színház, dolgozott egy kicsit háttérmunkásként, világosított, berendezett és a jelmezekkel is foglalkozott. Amikor a Clyde Streeten találtuk magunkat, fel akart sétálni a déli partra vezető gyaloghídra.

Odakintről, a sötétből a város szögletesnek és masszívnak látszott. Glasgow elég alacsony település, nem különbözik túl sokban attól, amilyen száz-kétszáz éve lehetett. Kicsit másvilági, mintha egy sötét fantasy része lenne. Ő csak állt ott, és a korlátra könyökölve bámult lefelé a sötét vízre.

Mindenféléről beszélgettünk. Egyszer csak megkérdeztem, hazamegy- e.

Nem, vágta rá élesen. Soha többé nem megyek vissza oda. Addig egyszer sem láttam ilyen sötéten nézni. Soha, hangsúlyozta.

Nem forszíroztam. Nem akartam faggatni. Ott álltunk a korlátnál. Úgy tűnt, mintha a város lassan a hegyek felé úszna.

Szóval, miért én éltem túl? – kérdezte hirtelen. Miért csak én, abból a rengeteg emberből?

Nem tudtam, mit válaszoljak. Mert te, mondtam. Valószínűleg te voltál a legegészségesebb. Vagy talán a legnagyobb termetű, nem tudom. Nem vagy túl nagy, de a legtöbb indiainál nagyobb lehetsz.

Erre megrántotta a vállát. Nem igazán.

Még egy kis testtömegkülönbség is sokat segíthet.

A maghőmérsékletet negyven fok alatt kell tartani. Ez pár kilón is múlhat.

És azon, hogy egész életedben jobban táplálkoztál és jobb egészségügyi ellátást kaptál. És futsz is, nem?

Régebben úsztam.

Valószínűleg az is segített.

Erősebb a szíved, hígabb a véred.

Ilyesmi. Mindent egybevetve, szerintem ez azt jelenti, hogy te voltál ott a legerősebb, és csak a legerősebb maradt életben.

Nem hinném, hogy én lettem volna a legerősebb.

Akkor talán többet ittál? Vagy egészen a vízbe merültél? Azt mondták, hogy a tó mellett találtak meg.

Igen, válaszolta. Valami felzaklatta abból, amit mondtam. Azt felelte, belemerültem, amennyire tudtam. Csak az arcom volt kint, hogy levegőt kapjak, egész éjjel. De nagyon sokan ezt csinálták.

Ez is segített túlélni, nyugtáztam. Sikerült. Szerencséd volt.

Ne mondd ezt.

Nem úgy értettem, hogy szerencséd. De ez a véletlenen múlt. A véletlennek mindenben van némi szerepe.

Ő lenézett a sötét, alacsony városra, ami tele volt szórva fénypontokkal. Ilyen a sors, mondta. A korlátra hajtotta a fejét.

A vállára tettem a kezem. A sors, bólintottam rá.

A jövő minisztériumáról ebben a cikkben írtunk korábban.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!