Jodie Foster filmográfiája már mennyiségileg is tekintélyt parancsoló. Most töltötte be a hatvanat, de már több mint nyolcvan produkcióban szerepelt. Az utóbbi években ugyan már inkább a rendezői széket választja, azért színészként is aktív maradt. Ez a szám azonban máris kevésbé meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy 57 éve dolgozik a szakmában. Ebből könnyen kiszámolható, hogy első reklámszerepét hároméves korában kapta, egyébként teljesen véletlenül: egy alkalommal, mikor édesanyjával elkísérték a színésznő öt évvel idősebb bátyját egy meghallgatásra, a casting ügynökök a kislányra is felfigyeltek.
Nem én választottam [a színészetet], hiszen csak hároméves voltam. Azért választottak ki, mert hajlandó voltam játszani. Sokan minden sejtjükkel színésznek készülnek, alig várják, hogy kisírhassák a szemüket a nagyközönség előtt. Én nem ilyen vagyok. De a színészet jobb emberré tett, mint amilyen egyébként lettem volna
– mondta el egy New York Times interjúban.
Napóleon és a vérszomjas oroszlán
Hivatalosan az Alicia Christian Foster nevet kapta, de mindenki Jodie-ként ismeri, s így volt ez már gyermekkorában is. A becenevet még anyjuk terhessége alatt ragasztották testvérei a negyedik gyermekként érkező kislányra. Egyébként a családban senkit se úgy hívnak, mint az irataiból hihetnénk: bátyja, Lucius Fisher Foster, aki gyermekként szintén színészkedett, Buddy néven futott a családban és filmjeiben is így jelent meg, anyjukra pedig mindenki csak Brandyként hivatkozik, holott teljes neve Evelyn Ella Almond volt. Szülei még Foster születése előtt elváltak, így Brandy egyedülálló szülőként nevelte négy gyermekét, és a két gyermekszínész útját menedzserükként is egyengette. Egy idő után már az ő bevételeik tartották el az egész családot.
Foster azon szerencsés színészek közé tartozik, akiknek sosem kellett házalniuk a munkákért: a reklámok és epizódszerepek után hamar érkezett az első nagyjátékfilm is: a Napóleon és Samantha című Disney-filmben a főszereplő Samanthát játszhatta el Johnny Whitaker Napóleonja mellett, és rögtön együtt forgathatott Michael Douglasszel is. A filmes debütálás azonban nem volt teljesen zökkenőmentes, a történetben Napóleon kedves „háziállatát” játszó kiérdemesült cirkuszi oroszlán ugyanis egy jelenetben megunta a mellette sétáló Foster lassú mozdulatait, a szájába kapta, és megrázta az akkor tízéves kislányt. Bár állítólag az incidens óta nem kedveli a macskákat, most már inkább vicces anekdotaként meséli a történteket, és elmondása szerint máig jellemző rá az akkori reakciója:
Leporoltam magam, kijöttem a kórházból, és mentem vissza forgatni az oroszlánnal.
Ne a merényletről emlékezzenek rá
Brandy tudatosan igyekezett építeni lánya karrierjét, a gyerekfilmek mellett fontosnak tartotta, hogy viszonylag korán megjelenjen komolyabb, felnőtteknek szóló filmekben is. Így kapta meg tizenkét évesen Iris, a gyermekprostituált szerepét a Taxisofőrben. Martin Scorsesével már korábban is dolgoztak együtt, az 1974-es Alice már nem lakik itt című filmben, emiatt merült fel Foster neve a szerepre.
Bár édesanyjának voltak fenntartásai a filmmel kapcsolatban, Fosternek rögtön nagyon tetszett a dolog, izgalmasnak, újnak, kihívásnak találta Iris karakterét. A megállapodás szerint a durvább jelenetekben testvére, az akkor már 18 éves Connie ugrott be helyette, amikor a színésznő arca nem kellett, hogy látszódjon.
Először azt hittem, ez is olyan munka lesz, mint a többi, de amikor odaértem, rájöttem, hogy itt a semmiből kell megalkotni egy karaktert. Ilyesmit még soha nem csináltam. Annyit kértek, hogy legyek önmagam. Robert De Niro többször is elvitt a város különböző éttermeibe, hogy végigmenjünk a forgatókönyvön. Már az első ilyen alkalommal halálra untam magam
– mesélte egy filmvetítés után.
Elmondása szerint roppant kellemetlenek voltak ezek a találkozók, De Niro ugyanis teljesen beleélte magát a szerepébe (ez volt a módszere) és elég kínosan viselkedett. Ez alatt a néhány furcsa kirándulás alatt viszont rengeteget tanulhatott a színésztől az improvizációról és a karakterépítésről. A sok felkészülés nem volt hiábavaló: a film hatalmas siker lett, Arany Pálma-díjat kapott, Fostert pedig Oscar-díjra jelölték a legjobb női mellékszereplő kategóriában. Egyébként a filmes pályafutás mellett az iskolát sem hanyagolta el; egy francia gimnáziumban tanult Los Angelesben, így már ekkor anyanyelvi szinten beszélte a nyelvet, ami Cannes-ban kapóra is jött, így ugyanis többször ő tolmácsolhatott a csapatnak.
Viszonylag hamar megfogalmazódott benne, hogy normális életet szeretne élni, máig azok közé a hollywoodi sztárok közé tartozik, akik a legnagyobb titokban igyekeznek tartani magánéletüket. Elmondása szerint nem maradtak ki dolgok az életéből a korai filmezés miatt, sőt, tulajdonképpen jól járt vele, hogy fiatal kora óta nagyon tudatosan építette a karrierjét, mert így a bulik, drogok, balhék már nem fértek bele. Fontos volt számára a tanulás is, a középiskolát követően bekerült a Yale-re, ahol amerikai irodalmat hallgatott.
Az volt a lényeg, hogy a lehető legtávolabb legyek otthonról, messze a filmezéstől.
Az egyetemi évek azonban nem teltek felhőtlenül, a Taxisofőrben vállalt szerepnek váratlan következményei lettek. 1981. márciusában John Hinckley Jr. merényletet kísérelt meg Ronald Reagan akkori amerikai elnök ellen, melynek során többeket meglőtt, és bár az elnököt közvetlenül nem találta el, egy visszapattanó golyó őt is megsebesítette. Mint utóbb kiderült, Hinckley teljesen rákattant a Taxisofőrre, De Niro karaktereként kezdett öltözködni, és eddigre már hosszú ideje megszállottan követte Jodie Fostert. Miután a színésznő nem válaszolt szerelmes leveleire és verseire, ezzel – az egyébként a film által inspirált – gyilkossággal akarta felhívni magára a figyelmét. „Jodie, arra kérlek, hogy nézz a szívedbe, és adj egy esélyt, hogy legalább ezzel a történelmi tettel elnyerhessem a szereteted és a tiszteleted!” – írta egy hotel szobájában hagyott, Fosternek címzett levélben. Ezzel pedig véget is ért a nyugodt, „normális” egyetemi élet a színésznő számára: paparazzók lepték el a campust, mindenki Foster reakciójára volt kíváncsi. Ő viszont néhány sajtótájékoztató után lezárta az ügyet, nem volt hajlandó többé erről beszélni. Évtizedekkel később azt mondta, nem akarta, hogy csak emiatt az eset miatt emlékezzenek rá, hiszen nem volt köze a merénylethez, ő is csak tehetetlen szemlélője volt.
Azt kívánom, bárcsak úgy élhettem volna az életem, hogy nem tudom meg, milyen híresnek lenni. Ez az egyetlen dolog, amit bánok.
Megijedt Hannibal Lectertől
A munkában azonban nem volt megállás a színésznő számára, egymást követték a filmes szerepek. 1988-ban, a Vádlottak című film az első igazán nagy felnőtt sikerét is elhozta: a legjobb női főszereplő kategóriában Oscar-díjat kapott érte. Foster a filmben egy pincérnőt alakít, akit több vendég tapsolós-drukkolós asszisztenciája mellett három férfi megerőszakol egy bárban. A kirendelt női államügyész segítségével igyekszik elmondani a történetét, és kiharcolni az elkövetők büntetését.
Hogy feminista film-e? Nem hiszem, hogy van olyan film, ami nőket, mint emberi lényeket ábrázol, és nem feminista. […] Ez egy általános történet az emberi kegyetlenségről
– foglalta össze Foster, aki Oscar-beszédében édesanyja egyik fontos tanítását emelte ki: „A kegyetlenség, bár nagyon emberi dolog, sohasem elfogadható.”
Három évvel később következett talán leghíresebb szerepe, A bárányok hallgatnak című film fiatal FBI ügynöke, Clarice Starling. Bár szinte a teljes film a kettejük között kibontakozó különleges együttműködésre, karaktereik beszélgetéseire épül, Foster a film készítése során felvételen kívül egyáltalán nem találkozott a Hannibal Lecter szerepét játszó Anthony Hopkinsszal. Egyrészt már az olvasópróba alatt elképesztően ijesztőnek találta, és próbálta kerülni őt, másrészt a walesi színész szinte minden napját börtöncellájában töltötte, a forgatás alatt ugyanis minden reggel bezárták őt a szobába, és csak este jöhetett ki – így tudták felvenni az üveg két oldalán folyó párbeszéd jeleneteit a két színésszel. Fostert a filmben nyújtott alakításáért az Akadémia újabb Oscar-díjjal tüntette ki.
A következő nagy lépést az első nagyjátékfilm-rendezés jelentette: 1991-ben jelent meg az általa rendezett Más, mint a többiek című film, melyben a főszereplő kisfiú anyukáját is ő alakította. Ezután már saját bevallása szerint szívesebben ült a rendezői székben, és olyan filmek mellett, mint a Szédült hétvége vagy a Hódkóros, a sorozatok világában is kipróbálhatta magát: rendezett epizódot a Netflix A narancs az új fekete című, női börtönben játszódó vígjáték-dráma sorozatában, a Kevin Spacey botránya miatt korai véget ért Kártyavárban, és a disztópikus antológia-sorozatban, a Fekete tükörben is.
A kőkorszaki coming out
A színésznő 2013-ban megkapta a Cecil B. DeMille-életműdíjat, melynek átadóján igen emlékezetes beszédet tartott, bár a feszült bevezető ellenére végül csak annyit jelentett be, hogy éppen szingli.
Nem lesz nagy comingout-beszéd ma este, mert már vagy ezer éve coming outoltam, még a kőkorszakban
– magyarázta a Golden Globe színpadán. Elmondása szerint annak idején szépen, fokozatosan nyílt meg családja, barátai, majd szélesebb ismeretségi köre előtt, mostanában viszont úgy tűnik sajtótájékoztatót kell tartani az efféle dolgokról. Köszönetet mondott többek között Cydney Bernardnak is, akit expartnereként nevezett meg. Bernarddal a Sommersby című film forgatásán ismerkedett meg még 1993-ban, és – bár hivatalosan sosem jelentették be kapcsolatukat – hollywoodi körökben mindenki tudta, hogy a két nő hosszú évekig együtt élt, és közösen nevelték Foster két fiát, Kitet és Charlest is.
A színésznő, úgy látszik, előszeretettel választja a Golden Globe-díjátadók apropóját, hogy bepillantást engedjen féltve őrzött magánéletébe, a 2021-es, online tartott ünnepségen már azzal okozott meglepetést, hogy feleségével, a fotográfusként ismert Alexandra Hedisonnal közösen fogadta a díjat.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Ezt az elismerést egyébként A Mauritániaiért kapta. Ez a film Mohamedou Ould Slahi önéletrajzi könyvéből, a Guantánamói naplóból készült, és az író kubai Guantánamói-öbölben lévő amerikai fogolytáborban eltöltött kínzásokkal, vallatásokkal teli 14 évét, és az igazságért vívott harcát dolgozza fel. Foster Nancy Hollandert, Mohamedou védőügyvédjét alakítja a filmben, ami elmondása szerint az egész csapatnak szívügye volt. Szerinte a megpróbáltatások, a kegyetlen bánásmód ellenére Mohamedou jobb emberré vált a fogság évei alatt: megbocsátóbb, emberségesebb lett, így születhetett meg ez a csodálatos történet.
Reméljük, hogy az amerikai történelem e szégyenteljes pillanatainak boncolgatása valamiféle gyógyulást és megértést eredményezhet. Ez az, amit mi, filmesek nyújtani próbálunk
– mondta Foster, aki nemsokára a True Detective negyedik évadában tűnik majd fel. Jelenleg épp Izlandon forgat.
