Mohai Balázs / MTI
Kultúra

„Haldoklom, ugye, kisfiam?” – családtörténetek Mindenszentekkor

Kicsit ácsorog mindenki, jönnek az ölelgetések, és szétszéledünk.

Kisfiam, kiviszel minket a nagyanyádhoz meg a nagybátyádhoz, kérdezi apám, pedig tudja a választ. Az én tisztem a budafoki temetőbe kiszállítani a családot Mindenszentek napján, anyám előtte elkészítette a kis koszorúkat, bevásárolt mécsesekből, már sorban áll a temető melletti virágboltnál, amíg kiszedem apámat a kocsiból, s a karjánál fogva bezuttyantom a kerekesszékébe. 2019 november elseje van, és ez az első ősz, mikor már egyáltalán nem tud járni az apám; egy éve még a botjával odabotorkált néhai nagyanyám, Major Viktória, valamint Balavány Miklós György sírjához.

Tömeg van, mint egy bevásárlóközpontban, estefelé megyünk, mert olyankor szép, amikor szanaszét, ezerszám pislognak a mécsek, az emberek leguggolnak, áttörölgetik a sírköveket, van, aki benyúl a szemüvege alá, zsebkendőket vesznek elő. Többnyire idősebbekkel tölti meg az ünnep a temetőkertet, meg persze udvariasan unatkozó gyerekekkel, akiket a család iderángatott. Az arcok a sírnál ellágyulnak, aztán percek alatt a metamorfózis: mint egy korty könnyű ital, meglepő gyorsan kimegy az emberekből a bánat, átveszi a helyét a megkönnyebbülés, sokan már nevetgélnek kifelé.

Csak az van, ami van, mondogatta az apám, és ezt sokáig nem értettem.

Ilyen unatkozó gyerek voltam én is, sosem érdekelt a Mindenszentek meg a Halottak Napja, gépies az egész, letudják a felnőttek, mint a munkáikat, a lecke kikérdezését, a betegségeiket, meg a rokonokkal való kapcsolattartást; megvagyunk, jól vagyunk, hát ti? Jól van akkor, mucikám, majd jöttök húsvétkor.

Az ünnepek rutinjában van valami szép, meg valami kiábrándító is.

Ülünk a konyhaasztalnál a húslevesgőzben, elképesztő húslevese van Anyunak, grízgaluskával, utána rántott csirke petrezselymes rósejbnivel, a combokért közelharcot vívunk a bátyámmal, persze, hogy győz, mert nagyobb és erősebb, és mikor apám rosszallására a bátyám végül megkínál az elzsákmányolt csirkecombbal, megérzek valamit az élet végtelenül rideg igazságtalanságából; a legrosszabb az egészben a megalázkodás, hogy ugyanis elfogadom, mert imádom a rántott csirkecombot.

Ó, és a sütemény utána.

A lekváros rácsos. Az udvaron álló terebélyes fáról való a barack, Anyu a kert gondozója és kissé megszállottja is, a békési tanyavilágban nőtt fel. Omlós diós linzertészta van a lekvár alatt, vanília, fa- és citromhéjillatot áraszt az egész; folyton rám szólnak, hogy el ne csapjam a hasam, mert gyenge gyomrú vagyok, akárcsak az apám, meg körülbelül olyan torkos is.

Anyám meséli, hogy levittek a tanyára porontyként, másfél éves lehettem, és két napig rázott a hideg, meg öklendeztem, így hát Anyu a sárban, tökön-paszulyon vitt be Töviskesre, ahol hetente egyszer rendelt orvos, aki azt mondta, épp vége a rendelésnek, viszlát; de hát itt a beteg gyerek, zokogta az anyám. Sajnálom, mondta az orvos, beszállt a kocsijába és elhajtott, anyám meg rítt-rázogatott hazáig, néma voltam már és szederjes. Megérkezett akkor apám a tanyára, volt nála egy kis étcsokoládé, azt nyomkodta a számba, míg le nem nyeltem, aztán kért a nagyapám kerítésszaggató pálinkájából, belém erőltetett egy kortyot, mire fennakadt a szemem, és vastag sugárban hányni kezdtem; valami megemésztetlen mócsingos húsdarabok jöttek ki a végén, hát így nem haltál meg, mesélték.

Anyám szüleinek Szeghalmon van a sírjuk, de nem kerekedik fel ilyenkor, ne szakadjon, úgymond, széjjel a család, menjünk együtt inkább a budafoki temetőbe. Kicsit nagyobbként már kinyafogom magamnak, hogy otthon maradhassak, a bátyám piszkál föl erre is, nem vagy már kis pisis, súgja. Semmi de. Mondd, hogy fáj a hasad, te hülye. Te vagy a hülye, pofozkodunk, persze lefog, vagy megölel, ez valahogy ugyanaz nála.

Amikor megjönnek a budafoki temetőből, apám bemegy a műhelyébe, ami most, hogy írok, már a dolgozószobám, kis házikóban az udvar végén. Elvégzi a maga fura szertartását: elővesz a szekrényéből egy cirkalmas szürke bádogtáblát, „özv. Major Györgyné, élt 76 évet”, gyertyát gyújt, sírdogál kicsit. Nagyon szerette a dédnagyanyját, akinek a sírját valahogy nem váltotta meg a család, mindenesetre apám hazamentette a feliratot, hogy legalább évente egyszer elgyászolja.

Tizenkettő vagyok, tizennégy, tizenhat, tizennyolc, és még nem halt meg senkim.

Apám jelen volt dédnagyanyja halálakor, néha el is meséli: rőzsegyűjteni volt Dédike a kis hátikájával, lent a Duna-parton, ahová mindig elvisz magával apám is.

Mikor megjött, lerakta a rőzsével teli hátikát, leült, azt mondta: gyerekek, én elfáradtam. És meghalt. Én is így szeretnék majd, kisfiam, mondja ilyenkor az apám. Ne engedjétek, hogy kórházban kínozzanak.

Nem tudok ilyen mondatokkal mit kezdeni tizenévesen, meg harmincévesen, meg ötvenévesen sem, amikor rohanni kell, mert zuhan a vérnyomása, és alul-felül kijön belőle minden; ez Szilveszter napja, tipikus gyomorrontás, mondja az ügyeletes először a telefonban, aztán órákat várunk a Szent Imre sürgősségijén. Fekszik a sarokba penderített kerekes ágyon, beszélni nem nagyon tud, kihagy az agya, megfogja a csuklóm és egy apró csókot nyom rá, aztán elviszik, aztán két hétig vergődik lélegeztetőgépen, és azokban az egyórákban, míg bemehetünk hozzá, látjuk az arcán vonagló fájdalmat, az osztályos orvosnak könyörgünk morfinért, mire kelletlenül emeli kissé az adagot, mint valami rosszkedvű díler. És egyszercsak jön a telefonhívás, őszinte részvétem, sajnos az édesapja.

Nem én vagyok az első Balavány György a világon, a másikat, a bátyját, apám egész életében gyászolta; engem őutána nevezett el, szóval más nevét hordom. Az eredeti Balavány Gyuri paralízises volt, apám úgy magyarázta, hogy az egyik bordája ránőtt a szívére, ettől halt meg. Még játszottak otthon aznap délután, és Gyuri kapott egy jókora pofont nagyanyámtól, valami nagy szemtelenség miatt. Aztán Gyuri gyengének érezte magát, lefeküdt és meghalt; az apámat nagyanyám elszalasztotta a Bálint doktorért, hogy jöjjön gyorsan, mert meghalt a Gyuri. Hát ha meghalt, hová siessünk, morgott a Bálint doktor, persze kijött és megnézte, és amikor ő is kimondta, hogy meghalt, akkor omlott össze a nagyanyám.

Később egész életében azt a pofont emlegette, nem tudta megbocsátani magának.

Nagyanyám, Major Viktória raccsolva beszélő, mentalikőrszagú sváb asszony volt, a XIX. században született, és elképesztő csörögefánkot tudott sütni. Azt hiszem, apám nem nagyon szerette, sokat szenvedett tőle gyereknek. Én nagyjából szerettem, de nem esküdnék meg rá, igazából nem értem ezeket a szavakat, ti igen? Szegénykém elég követelőző, hisztis, magasajnáltató öregasszony lett, járt folyton likőrökért a kredenchez, és szeretett svábul beszélni, anyám szándékos bosszantására, mert anyám egy mukkot nem tudott svábul.

Alles klar, Marikám? Nem tudom, Mama, hagyjon már.

A bátyámmal hetente jártunk hozzá olajat behordani, utáltam a gázolajszagot, a hideg kannák és fémtölcsérek fogását, az egész itt van a kezemben meg orromban most is. Katona voltam, mikor meghalt, az apám találta meg az ágya mellett. Hazaérek, és elmondják bánatos szemekkel, nehezen palástolva a megkönnyebbülésüket. Nem tudtam gyászolni, eltávozáson voltam, bulizni indultam, szerelmes voltam és huszonegy éves; valahogy úgy éreztem, tulajdonképpen rendben van, hogy Balavány Józsefné született Major Viktória nincs többé, és csak egy kicsit szégyelltem ezt az érzést.

Az apai nagyapámat nem ismertem, azt sem tudom, hol a sírja, apám se tudta. Építészmester volt, nézeteit tekintve kommunista, származásilag félig zsidó a másik nagyanyám, Roch Magdolna révén, aki a mára lassan elenyésző tétényi zsidótemetőben nyugszik valahol. Meséltek néha ószövetségi történeteket apámnak, például az Ábrahám által küzdelmesen ásott kutakról, amik betemetődtek, de a fia, Izsák, később megtalálta és kiásta őket újra. Ez volt Ábrahám öröksége, a kutak, amiket a fiak kiáshatnak a pusztában, ha baj van.

Nagyapám nem ásott kutakat, viszont dolgozott a németeknek, rakétasilókat vagy miket csinált nekik, cserébe békén hagyták a családját, amikor a tétényi zsidóságot az utolsó szálig begyűjtötték és elhurcolták Birkenauba, mindössze egy héttel azelőtt, hogy Horthy leállította a deportálásokat.

Nagyapám utálta a nácikat apám szerint, ahogy a kommunista diktatúrát is utálta, ami kollaboránsnak titulálta őt; egy éjjel elvitték az Andrássy 60-ba, a család azt se tudta, él-e, hal-e; csak jó fél év elteltével kopogott be az ajtón. A robusztus építész lenge és könnyű lett, mint az árnyék. Bálint doktor járt hozzá, panaceázta, mire nagyjából felépült, de már odalett a veséje, az ízületei meg az idegei. Mikor már újra tudott járni, otthagyta nagyanyámat és apámat, nem is hallatott magáról évekig, kivett egy szobát Albertfalván, és ivott és ivott. A Móricz Zsigmond körtéren halt meg, leült egy padra sápadtan és úgy maradt; belső vérzés, a gyomra lyukadt ki a szesztől meg az idegtől, így mondta az apám.

Mindig csak az van, kisfiam, ami van.

Nem ismertem az igazi gyászt én sokáig, de 2014-ben a feleségem anyja, Ági mama, egy hihetetlenül vitális, kedves vásárhelyi porcelánfestő asszony váratlanul meghalt. Elkezdett köhögni, fogyni, meg fájdogálni itt-ott, és mikor észrevették a tüdejében daganatot, késő volt: augusztusban kórházba került, szeptemberben meghalt. A négy fiam rajongott érte, egyikük azóta nem hisz Istenben, hiszen egész végig imádkozott, és mégis meghalt a nagymamája. És mikor meghalt a nagymamája, nem tudtam mit mondani vigasztalásul, csak felvettem és vittem, körbe-körbe a lakásban, ő meg kapaszkodott, mint egy kis majom.

Edit, a feleségem nagyon szoros kapcsolatban volt az anyjával, nem telt el nap, hogy ne beszéltek volna, rendszeresen jártunk a galgatutai birtokukra, azt a hatalmas telket-földet a cicomás, kúriaszerű házzal nem tudom máshogy nevezni; a gyerekeknek az a ház, a kert, a pajta az izgalmas titkok birodalma volt. Editet rettentően megviselte az anyja halála, a gyerekeket is persze: a legnagyobb fiú a halálhír hallatán dührohamot kapott, ordibált és csapkodott, csak néztük a tajtékzó kamaszt, hogy ez most mi. Aggódtam Edit miatt, körülvette magát anyja fotóival, folyton róla beszélt, hónapokig vigasztalhatatlan volt, sőt, elkezdett az ő hanglejtésével beszélni, megjelentek az arcán az anyja arckifejezései, mozdulataiban a mozdulatai, és ez kicsit ijesztő volt.

A következő nyáron meghalt a bátyám, tragikus hirtelenséggel, ahogy az ilyen eseteket nevezni szokás. Akkor úgy elvesztettem a fonalat, hogy nem találom azóta sem. Azt hiszem, az a telefonhívás az eddigi életem legmélyebb pillanata.

Kimegyek a kertbe, lefekszem, és nézem a fűszálak rémisztően éles kontúrjait. Edit lökdös be az autóba, hogy menjünk már anyámékhoz. Két riadt, toporgó öregember. Nem sírnak, olyan az arcuk, mintha most ébredtek volna, és próbálnák felidézni, hol vannak.

Az unokaöcsém, a bátyám legidősebb fia találta meg, és ő intézte a temetést is, becsületére legyen mondva, így a szüleimnek nem kellett. A lelkész kérte az adatokat, hogy megírja a beszédét, de megírtam inkább én. Megyünk a fekete kocsi után, követve az urnát, jobb oldalról az apám, balról anyám kapaszkodik belém. Nem nehezek, egyáltalán. A lábaim nehezek.

Két héttel a bátyám temetése után az anyámnál tüdőrákot diagnosztizáltak. Azt mondták, nem gyógyítható, kemó, sugár vagy műtét nem jöhet szóba, annyira gyenge; van egy gyógyszeres kezelés, és ha nagyon vigyázunk rá,  lehet talán hátra egy év, esetleg kettő. Ülök a konyhában, fogom a csontos kezeit. Ideköltözünk, mondom, veletek leszünk. Csak az van, ami van, kisfiam, mondja az apám, és megrázkódik a válla.

Néhány hónap elteltével meghalt Edit apja is. Szintén tüdőrákban, ugyanaz a történet, mint Ági mamánál: köhögni kezdett, meg mindenütt fájni; megvizsgálták, ott a daganat, de sajnos, már késő; néhány hét telt el az első rosszulléttől a haláláig. Szó szerint utánahalt a Tata a feleségének, tizennégy hónap telt el a kettejük elmenetele közt.

Állunk az ég alatt, nézünk egymásra.

Visszaköltözöm a házba, ahol felnőttem, hogy kéznél legyünk. Kórházakba, rendelőkbe viszegetem apámat meg anyámat, meg minden héten a tétényi temetőbe. Mintha mázsás súlyokat raknának az apám mellére, mikor meglátja a fia nevét a sírkövön, meg az évszámokat. De nem menni sem tud, sőt, odaszokik a sírhoz, ismerkedik vele, beszél hozzá, elmeséli a napját, meg hogy ilyen bolond időket élünk. Mindenszentekkor meg elmegyünk Budafokra, apám a botjával odabotorkál Major Viktória és Balavány Miklós György sírjához.

Egy évvel később már kívül reked, messziről próbálja nézni a rossz szemével, ahogy a sírok közti bosszantóan szűk ösvényeken – ahová kerekesszék nem fér –kavarognak a népek gyertyákkal meg virágokkal.

Az apám 2020 januárjában halt meg, még épp a Covid előtt.

És az anyám innentől magára marad, egyes-egyedül, hiába vagyunk vele. Felriad az apám hangára éjjelente. Nappal próbál kapirgálni a kertben, pillanatok alatt kifárad, de ültet még egy kopaszbarackfát, mert azt igen szeretik a fiúk. Hordom a törökbálinti gondozóba, de pár hónap múlva az orvos közli, hogy nincs értelme a gyógyszernek sem tovább, próbáljuk a tüneteket enyhíteni. Kiváltjuk az oxigénpalackot, mert kell már, naponta többször, aztán egyre többször.

Az anyámon nem látom, hogy félne. Mélységes fáradtságot látok rajta. Megbeszéljük, hogy otthon fog történni, mellette leszünk végig. Kiköti, hogy morfiumot csak a legvégén adhatunk, mert a fuldoklást nem akarja átélni, de nem akar hozzászokni sem a szerhez idő előtt. Mi is készülünk, persze hogy félve, de konzultálva a hoszpiszosokkal, akik majd jönnek, ha nem bírjuk, és segítenek. Beszerezzük a pelenkát, a matracot, a mindent.

Aztán egyszer csak erőre kap, ahogy jön a nyár. Hízni kezd, kikerekedik az arca, újra kimegy a kertbe. De közben hiperaktívvá válik, és kezd elmenni az esze. Nem emlékszik, hogy mikor mit beszéltünk, néha az emlékdarabkái és a rémálmai válnak a valóságává. Olykor agresszív, összeesküvést sejt maga körül, leteremt mindenkit, a gyerekeket is, Editet is, engem meg elhord mindennek, miközben az apám nevén szólít. De ezt egy óra múlva elfelejti. Aztán kitisztul, csinál egy lekváros rácsost és átkopog vele, vagy főz egy jó húslevest.

Néha azt kívánom, legyünk már túl az egészen. Ilyet kívántam apám élete vége felé is, mikor éjszakánként át kellett rohangálni, mert kiesett az ágyból és összecsinálta magát. Legyen már vége. Menjenek el szépen, mi meg kezdhessük el végre a saját életünket, mert ez nem élet így. Sem nekünk, sem nekik. Aztán rám tör a rettenetes szégyen az érzéseim miatt.

Néha, mikor teljesen tiszta, leülünk beszélgetni, és mesél. Az előző napokra nem igazán emlékszik, de a gyerekkorra nagyon élesen. Fájdalmakra, amikről sosem hallottam, olyan traumákra, amiket elképzelni sem tudtam. A békési tanyavilágra, vérre, sárra, pálinkára, nadrágszíjra, a pajtában megránduló kötélre, tizennégy gyerekre, amiből csak hét maradt meg, a torokgyík meg mindenféle nyomorúság miatt. Keresztelésekre és kicsi koporsókra.

Aztán egyszer csak azt mondja, itt volt a bátyád a múlt héten, sírt nagyon, hogy összevesztetek. Mama, mondom, a Béla meghalt. Igen, feleli, és az apád is. És sóhajt, tudom ám, nem vagyok hülye. És hallgatunk.

Hát haldoklom, mondja. Ugye, kisfiam? Te hogy érzed, kérdezem. Hát úgy. Aztán megint hallgatunk egyet.

Kettyen az óra a falon, idegesítően zizeg a csillárban az egyik izzó.

Nemsoká Mindenszentek, elviszel holnap, rendelkezik. Megvesszük a mécseseket. Megcsinálom a koszorút, kimegyünk a temetőbe. Jövök ám nemsoká, mondja másnap a sírnak, és kirámolja az elmaradhatatlan kis batyuját: kézi gereblye, zacskóban vizes konyharuha, mellette egy risszrossz törölköződarab, letakarítja a követ, nem kell segíteni, köszönöm.

Ragyogó az idő, süt a nap. Az egyik fiam kikeveri az őszi lemosót, a mama nagyon akar permetezni, de lebeszéljük, meg tudjuk csinálni, hidd el. Még motoszkál a bokrok közt, és egyszer csak odajön. Te Mama, kérdem, miért vagy úgy oda ezért a kertért? Hát parasztlyány vagyok, mondja valami édes kacérsággal, és nevet, és nevetünk.

És hirtelen megfogja a satupad szélét.

Mi van? Semmi, elfáradtam. Megyek, lefekszem. Holnap Mindenszentek, majd főzök egy levest.

November elsején nem tud kikelni az ágyból. Láza van, fájlalja a hasát. Adok enni-inni óvatosan, kijön belőle minden. Mérem a vérnyomását, nagyon alacsony, félóra múlva még alacsonyabb, ahogy a szaturáció is. Hívom a mentőt.

Azt ígérted, hogy nem, néz rám. De Mama, ez még nem az, mondom, és közben utolsó árulónak érzem magam. Elkaptál valami vírust, bemegyünk, megszerelnek és hazahozlak.

Nem felel, elalszik. Simogatom a csontos, agyondolgozott kezét.

A mentő ugyanoda visz, ahová az apámmal. Ugyanúgy sápad, sárgul, kihagy az agya, a hasa puffad. A sürgősségin pont ugyanabba a sarokba penderítik a kerekes ágyat, ahová tavaly az apámét. Ugyanúgy hajolok fölé, ugyanúgy mondja, hogy jaj, hányni kell. Ugyanúgy rohangálok a nővérhez, hogy jöjjön már valaki, és ugyanúgy kéri a nővér, hogy értsem meg, kevesen vannak. Amikor végre beviszik az osztályra, azt mondják, elvégzik a vizsgálatokat, reggel telefonáljak.

Hajnal négykor szól a telefonom, sajnálattal értesítenek. A patológián ülök pár nappal később, átadom a lepedőt, és az orvos elmagyarázza, hogy a daganatnak volt egy alattomos hasi áttétje is, ami elnyomta az epevezetéket. Értem. Nem értem.

A temetésig alig alszom. Néha hallom az anyám hangját a kertből. Ledobják a maradék leveleiket a fák. Nyákos, undok, tapadós ősz jön. A vállalkozó kéri az adatokat, dátumokat és eseményeket, hogy mondhasson egy összefoglalót az anyám életéről. Felolvassák az anyám életét, nem tart negyedóránál tovább, ahogy az apámé, a bátyámé, meg a többieké sem tartott tovább a temetésükön; született, dolgozott, házasodott, gyereket nevelt, megbetegedett, meghalt, emléke örökké, stb.

Az élet tizenöt percben, aztán berakják az urnát a sírba, kicsit ácsorog mindenki, jönnek az ölelgetések, és szétszéledünk.

Nem tudom, életükben mennyire szerettem őket, de néha felizzik a hiányuk. Nem pontosan tudom, mit jelentenek ezek a szavak, hogy gyász, meg ragaszkodás, meg veszteség. Azt tudom, hogy hónapokig az anyám szemüvegét sem voltam képes visszarakni a tokjába. Naponta kétszer átmentem hozzá szellőztetni, a redőnyt felhúzni meg leengedni, és osontam az üres lakásában, szinte lábujjhegyen, hogy ne zavarjak.

A temetés után lemegyek a Duna-partra, sötét van már. Fúj a szél. Nem tudok az apai nagyapámról szinte semmit, és már nincs a világon senki, aki tudna róla bármit is. Ükanyák és ükapák, mindenféle ősök, barátok, rokonok kavarognak a semmiben. Senki nem él a szívünkben örökké, micsoda önámítás ez. Rémisztően határtalannak érzem magam, befékez és kitágul az idő, nem tudom, mi az értelme bárminek is. És nem tudom, hogy kell-e a nagy képnek, ami a halál, vagy az élet, bármi értelmet tulajdonítani.

Csak az van, ami van. Csak az van, aki van.

Jól benne vagyunk már az őszben, de még nem csináltam meg a lemosó permetezést. Illetéktelennek érzem magam a kertben. Igazából még mindig nem itthon lakom, hanem az anyáméknál. Igazából még az apám műhelyét használom dolgozószobának. Hátramegyek matatni néha a dolgai közt; úgy van minden, ahogy hagyta, megvan üknagyanyám bádog sírfelirata is.

Edit szerint néha pont úgy beszélek, meg olyan arcot vágok, mint az apám.

Azt hiszem, valahogy el kéne kezdenem a saját életemet, mielőtt befejeződik.

Anyám nagyon megbotránkozna, ha látná, hogy nem gereblyézzük össze az avart, csak hagyjuk rohadni a füvön. De a kopaszbarack hozott pár apró gyümölcsöt ezen az őrült nyáron, és az a pár szem édes volt, mint a méz, és igazad volt, Anyu, a srácok imádták.

Bekopog az egyik gyerek, apa, elvihetem a bringádat? Várjál már, és felállok, de túl hirtelen, és megszédülök picit; odalép, ösztönösen elkap, én meg gyorsan megölelem, és visszaölel, tétován, meglepetten, de szorosan. Így állunk kicsit. Minden oké, kérdezi. Persze, mondom. Lehet, hogy egyszer majd, szalad ki a számon.

De most kéne, feleli.

Ja, a bringa? Vigyed, persze. Vigyed csak, kisfiam.

Ajánlott videó