Saaed Hanaei az ezredfordulón mindössze egy év leforgása alatt tizenhat prostituáltat ölt meg az iráni Mashhad városában. A férfira a média a pók gyilkos becenevet aggatta, mivel a nőket nagyon gyakran saját családi otthonába csalta, megfojtotta, majd jellemzően szőnyegbe tekerve vitte ki holttestüket a város határába. Az ügy nagy port kavart Iránban, ám nem feltétlenül azért, mert a gyilkos halálát kívánták volna: sokan titokzatos igazságosztót láttak benne, aki megtisztítja a szent várost a romlott nőktől. Emiatt a rendőrség sem törte magát túlzottan, hogy elkapja a férfit, aki egyébként nem feltétlenül volt túl nehéz célpont: nem épp egy gyilkos lángelméről árulkodik az, hogy rendszeresen hajtott végig a városon szőnyegbe csavart hullákkal a motorján. A férfit végül egy év szabadon gyilkolás után 2001-ben fogták el, pere nagy nyilvánosságot kapott, azért is, mert a közvélemény jókora része hősnek tartotta. Saaedet végül felakasztották, de tettét egy percig sem bánta meg, hiszen ahogy a filmben is elmondja:
Abbasi saját megrökönyödése miatt csinált filmet az iráni sorozatgyilkosról: bár fél lábbal már Európában volt, a gyilkosságok idején még Teheránban tanult. Hanaei ügyével akkor élénken foglalkozott a helyi média, a tárgyalásáról folyamatosan tudósítottak, ezt követte Abbasi is. Ekkor szembesült a rendőrség inkompetenciájával és azzal, hogyan éltette az iráni közvélemény a prostituáltakat gyilkoló Hanaeit. Felháborodását egy filmötletbe csatornázta át, amelynek megvalósítása azt követően kezdett körvonalazódni, hogy látta Maziar Bahari egy évvel később bemutatott dokumentumfilmjét, az And Along Came a Spidert. A YouTube-on is megtalálható filmben maga Hanaei is megszólalt a kivégzése előtt, szenvtelen arccal magyarázza benne, hogyan és főleg: miért gyilkolt nőket.
Valami furcsa okból és minden akaratom ellenére szimpátiát éreztem a férfi iránt. Úgy gondoltam, hogy ott voltak a gyilkosságainak azon elemei – mint az élvezethajhászás vagy épp az eltorzult szexualitás -, amelyek elmeháborodottságra utaltak, mégis volt valami furcsa ártatlanság benne. Sokkal inkább arról volt szó, hogyan tesz a társadalom valakit sorozatgyilkossá
– nyilatkozta a rendező az egyik korai benyomásáról Hanaeiről.
Iránban egyébként egyáltalán nem ritkaság az önbíráskodó, nagyon gyakran nőket kipécéző sorozatgyilkos: Farid Baghlani, vagy ahogy az iráni újságok elnevezték, a biciklis gyilkos például négy év alatt tizenöt nőt ölt meg pusztán azért, mert a vallomása szerint gyűlölte a nőket. Sőt, nem is Saaed volt az első, aki önjelölt isteni végrehajtónak képzelte magát: Majid Salek Mahmoudi 24 embert, köztük elsősorban nőket gyilkolt meg, olyanokat, akik hűtlenek voltak házastársaikhoz.
Abbasi tizenöt éven át dolgozott a filmterven, miközben előbb az építész szakot végezte el Stockholmban, majd filmes diplomát szerzett Koppenhágában. Cannes-i belépője azonban mégsem ez, hanem végül egy trollos szerelmi történet lett: a 2018-ban megjelent Határesettel rögtön meg is nyerte Cannes-ban az Un Certain Regard szekció fődíját. Ezután fogott neki a Szent póknak, amely aztán szintén Cannes-ban debütált, és bár az Arany Pálmát nem vitte haza, a film női főszereplőjét, Zar Amir Ebrahimit díjazták. Pedig kis híján nem is ő játszotta a gyilkos elfogásáért harcoló elszánt újságírónőt: az iráni színésznő casting directorként kezdte a filmnél a munkát, az utolsó pillanatban osztották rá a főszerepet.
Ebrahimi egyébként már korábban elhagyta Iránt egy botrány miatt, ami gyakorlatilag kettétörte sikeres hazai karrierjét. 2006-ban kiszivárgott ugyanis egy házi szexvideó, amin állítólag ő látható – Ebrahimi következetesen tagadta –, és nem kell különösebben vad fantázia kitalálni azt, hogy mindezt egy olyan konzervatív muszlim országban, mint Irán, hogyan fogadták. Az ügyből országos botrány lett, a fundamentalisták a nemzet szégyenének nevezték a színésznőt, és követelték a halálra kövezését. Hiába tagadta, és hiába nem vezettek eredményre a kihallgatások sem, Ebrahimit eltiltották a filmezéstől és a nyilvános beszédtől is, azóta Párizsba költözött. Érdekes adaléka az ügynek, hogy Ebrahimi esetét követően az iráni parlament új törvényt hozott, amely szerint az explicit szexualitást tartalmazó jelenetekben szerepelni – még ha a felvétel csak magáncélra készül is – halállal büntetendő tettnek számít.
Ebrahiminek tehát volt honnan merítenie alakításához, ha a hatalom elleni tehetetlen dühről volt szó, Rahimiként végtelenül harcias és makacs szélmalomharcosa a gyilkos elleni hajszának. Az ő történetszála nagyrészt kitalált, bár Abbasi egy interjúban elmondta, a már említett dokumentumfilmben szerepelt egy hozzá hasonló rettenthetetlen újságírónő, róla mintázta Rahimit.
Azt is elmondta, hogy egyáltalán nem állt szándékában sorozatgyilkos-filmet készíteni, inkább az Iránban uralkodó általános nőgyűlöletet akarta filmre vinni. Abbasi egyébként többször és többfélét nyilatkozott a film céljával kapcsolatban: határozottan leszögezte, hogy a Szent pók nem politikai állásfoglalás, az iráni kormányzat és a korrupt vezetés kritikájaként sem akar tetszelegni. Arról is beszélt, hogy elsősorban a gyilkos lélekboncolgatására akart koncentrálni, arra az egzisztenciális vákumra, amelyben Saaed találta magát a háborúból hazatérve. De azt is a film küldetésének érezte, hogy az áldozatoknak arcot és történetet adjon, a tizenhat nő ne csupán szám legyen a gyilkos aktájában.
Talán a túlvállalásból is fakad, hogy az egyébként erős témaválasztás és a jól eltalált, bivalyerős hangulat ellenére a Szent pók csak egy tipikusan sokat markoló, de keveset fogó film lett. Abbasi filmje valóban nagyon sok mindent akar mondani, de nagyon gyakran ezt szó szerint kell érteni, ugyanis hiába van tele a film rengeteg leheletfinom és ebből fakadóan borzasztóan hatásos mozzanattal, a szereplők nagyon gyakran rettentő szájbarágósan magyarázzák túl a jeleneteket. Az az elrontott fókusz sem tesz jót a filmnek, hogy Ebrahimi alakítása ide vagy oda, tiszta motivációja ellenére Rahimi karakterével egyszerűen nehéz szimpatizálni. Ráadásul a film felénél mintha megszűnne főszereplőként létezni, csak egy-egy kulcsjelenetben villantja meg ismét azt, mitől is tette meg a film központi karakterévé Abbasi. Nála például sokkal érdekesebb és jobb karakterívet kapott a Mehdi Bajestani által remekül alakított Saaed, a benne rejlő kettősséget olyan jól eltalálja a film, hogy valahol mélyen egyszerre szánja a néző a hitbuzgóságból fakadó frusztrációját, és borsódzik tőle a háta.
A fókuszálatlanságért, a gyakori hatásvadászatért és a didaktikusságért azért is kár, mert a film a témaválasztás mellett hangulatában is rettentő erős: Martin Dirkov dübörgő zenéjére már a film elején nagyon hatásosan ég a néző arcába Mashaad pókhálószerű éjszakai látképe. A város gyéren megvilágított utcáin Nadim Carlsen operatőr szuggesztív felvételein gyakran a fények és árnyékok játéka adja ki a legnyugtalanítóbb képeket, máshol a kép sarkában diszkréten megbújó, összecsavart szőnyegből kikandikáló lábujj nyomasztja a végtelenségig a nézőt. Az sem véletlen, hogy Abbasi előszeretettel nevezi a filmet a perzsa noir első fecskéjének, pedig bevallottan nem igazán szereti műfajokhoz kötni magát. A Szent pók nem épp az érzékenylelkűek filmje: a rendkívül naturalista ábrázolás miatt a cannes-i vetítésről többen kimentek, ami nem is olyan meglepő annak fényében, hogy ennyi premier plánban és valós időben mutatott megfojtást még nem láttunk egyetlen filmben.
De hogyan is lenne bárki lelkének kedves az a film, amelyre az egyetlen normális emberi reakció az elborzadás, a düh és a fejcsóválás? Megváltást ne várjunk, mert hiába rúgták ki Saaed lába alól a padot, az iráni nők nem nyugodhatnak meg, ahogy az iráni társadalom sem, amíg lesznek a közvélemény által szentté avatott gyilkosok. Ha Ali Abbas filmje nem is hibátlan, rendkívül fontos témáról beszél, erre a legjobb bizonyíték talán az, hogy Iránban sosem forgathatta volna le Szent pókot, sőt, a bemutatásának esélye is a nullával egyenlő.
Szent pók (Holy Spider), 2022, 116 perc. 24.hu: 6/10
