Vasárnapi alkonyon úgy döntök, jár nekem egy kis boldogság:
Jó, nem csupán lebegek, hanem haladok is határozott pillangóval, de a lényeg mégiscsak a közeg.
Hűvös az idő, ilyenkor még jobban esik bebújni a kellemes hőfokú uszodavízbe.
Csak tényleg legyen kellemes hőfokú. Világéletemben fázós voltam: az, hogy oly nehéz az edzés, hogy nem kapok levegőt, sose zavart, de a hideg víz versenyzőként is mindig kiborított.
Na, múlt vasárnap rémisztően hideg volt a víz. Fokoztam a tempót, hátha az segít. Hiába, reszkettem.
A felénél sem tartottam a penzumnak, amikor azt mondtam magamban: „Te, normális vagy? Hát nem az olimpiára készülünk!”
Ehhez képest ott is langyosnak csupán jóindulattal nevezhető víz cseperészett búbánatosan.
Tudom, léteznek ennél jóval nagyobb gondok is a világban, tán még nekem is akad komolyabb problémám, mégis úgy éltem meg az alkalmi fagyoskodást, mintha Harry Potter dementorai elszívták volna az életerőmet.
Vacogva ültem a kocsiba, elképzeltem, milyen csodásan megmelegszem majd a saját kádamban. És végre kezdtem örülni, mégpedig annak, hogy van kádam, amit meg tudok tölteni forróvízzel, sőt, erőm, egészségem is van, így képes vagyok belemászni abba a vízbe.
Másnap, hétfőn is járt eszemben a „kálváriám”, és bizony elszégyelltem magam.
Háromgyermekes pár érkezett megbeszélt időpontra, régi, kedves ismerősök, szinte barátok.
Szépen kijártak, megtanulták, amit kellett, aztán itthonról folytatták állhatatosan a terápiát a gyógyulásig.
Végig követtem a küzdelmüket, hiszen a gyerekek az én praxisomba tartoztak már a betegség idején is.
Most az egyik fiú miatt jöttek megbeszélni valamit.
Megbeszéltük.
Szóba került az apa betegsége, vettem egy nagy levegőt, és megkérdeztem: „Kezdettől hittél a kezelésben?”
A válasz: „A feleségemben hittem. Abban, hogy a számomra legjobb kezelést választja. És azt is választotta.”
Gyönyörű példa ez az összekapaszkodásra.
Megpróbálhatnánk ugyanezt tízmillióan.
Tán kevésbé vacognánk.
