Adrián Zoltán / 24.hu
Kultúra

Éhes kutyák bámulják a hentesboltban lógó húst – mintha magunkat látnánk

Vörös átjárók drámai terében még drámaibb, vagy éppenséggel a kínlódásba fásult arcok-tájak-terek. Szédítő ópiumcsillagképek és a zebu alapú gazdaság a World Press Photo kiállítás idei képein.

…jelenleg újra a nemzetközi média figyelme nélkül folytatódnak…

– ez a félmondat ragadja meg a figyelmem mindjárt az első sajtófotó kísérőszövegében a 2022-es World Press Photo kiállításon. A teljes mondat a nagy hangot nyert #BringBackOurGirls kampányról szól. Már tudniillik arról, hogy bár a kampány nagy eredményeket ért el a nigériai iszlamista csoportok által elrabolt lányok ügyében, a három napos csoda elmúltával az ügy újra megfeneklett, s máig családok ezrei várják haza iskolákból elrabolt lányaikat. Ez a félmondat különösebb pátosz vagy csinnadratta nélkül érzékelteti, mennyire fontos munkát végez – hazabeszélek, nyilván – a média, milyen égbekiáltó változásokat lehet elérni annak köszönhetően, hogy a világ tudomást szerez egy-egy eseményről. És ha már el is felejtenénk egyik-másik egykor felkapott ügyet, a sajtófotósok garantálják, hogy az adott ügynek kellő mennyiségű mementója maradjon velünk.

Most is az az általános élményünk a sajtófotók láttán, hogy mindazt, ami ezeken a falakon szerepel, sejtjük, vagy akár konkrétan tudjuk is – csak időnként elfeledkezünk róla, esetleg a jelenségek súlyát, jelentőségét nem tudjuk felmérni. Nem statisztikailag, hanem emberileg, a száraz számok és rideg szavak helyett szinte kézzelfoghatóan. Mert például elolvashatjuk egy ismeretterjesztő cikkben valamely színes magazinban a hetvenkilencedik cikket a gleccserek és a permafroszt olvadásáról, és arról, hogy mindez hogyan borítja meg végső soron az egyensúlyt akár világszinten, messze nem fog olyan erősen hatni, mint ha látjuk, ahogy egy jakutföldi kislány szobájának falán óriási repedés húzódik, mert a permafroszt olvadása miatt egész országrészekben süllyed meg a házak alapzata. De azt is sokkal könnyebb megérezni a kiállítás néhány fotósorozatán keresztül, hogy mennyire nem derült égből tört ki az ukrajnai háború – és látva, hogy az ország számos része milyen lepusztult, nyomorúságos állapotban volt már a harcok előtt is, az ukrán nép előtt álló újjáépítés nagyságrendjét is el tudjuk képzelni.

A World Press Photo anyaga egyébként azon kevés kiállítások közé tartozik, ahol tényleg érdemes nem csak a képeket megnézni, hanem valóban odaszánni a figyelmet, és végigolvasni a képekhez mellékelt rövid ismertetőket, a teljes történet ugyanis így tud valóban kirajzolódni. A teljes kiállításon végig lehet így menni, alaposan olvasva is nagyjából két óra alatt, a bennem élő boomer meg is jegyezte magának, hogy ha olvastak volna, akkor alighanem a múzeumban darvadozó gimnazistacsoport tagjai is jobban értékelték volna a látottakat – a Z generáció híres társadalmi érzékenysége ezen az esős csütörtök délelőttön, ebben a csoportban mindenesetre nem mutatta meg magát.

A sajtófotók ritkán festenek vidám képet a világról, főleg ha a kor, amelyet megörökíteni próbálnak, eleve nem egy gondtalan, optimista időszak – így itt sem túlságosan derűs a kép. Ezen a fronton nagyon jót tesz a kiállításnak a „szabadon választott formátum” kategória képeinek szabad játékossága, amely kikönnyíti az oly sok képről ordító szenvedést, időnként egészen költőivé, képzőművészeti élménnyé téve a fotókat. Az egyik ilyen anyag Charinthorn Rachurutchata munkája, aki a japán kintsugi technikát idézve a széttépett fotókat aranyporral kevert lakkal ragasztotta össze, a reményt, az oktatásba vetett hitet és az ismeretterjesztéstől várt szebb jövőt szimbolizálva Thaiföld számára, ahonnan a fotók származnak. Egy másik a beduin nők elleni sztereotípiákról mesél, míg a fotókra került hímzések épp hogy ezen nők kompeteciáját, az általuk képviselt értékeket hangsúlyozzák.

Galéria
Adrián Zoltán / 24.hu
World Press Photo kiállítás 2022. szeptember 29-én a Magyar Nemzeti Múzeumban.

Éhes kutyák bámulják a hentesboltban lógó húst – mintha magunkat látnánk

Fotó megosztása:

A személyes kedvencem mégis Yael Martinez kilyukasztgatott, megkarcolgatott fotói voltak Mexikóból. Ezek a képek a kábítószergyártást kiszolgáló máktermesztésre átállt területeken készültek, ahol az a mák terem, amely milliomossá tesz néhány drogbárót, de változatlan szegénységben tartja a mexikói termesztőket, miközben a máktermesztésbe vont területek sok esetben az ország nagy jelentőséggel bíró, szent helyeit is érintik. A karcok és lyukak a mákgubó megkarcolását idézik, amelynek révén a gubókból kinyerik az ópiáttartalmú folyadékot – ám anélkül is hatásosak, hogy ezt tudnánk, ezek az ópiumcsillagképek ugyanis túlvilági, sámánisztikus hangulatba vonják a képeket, a „sima” fekete-fehér portrékat éppúgy, mint a szimbolista, eredendően is pszichedelikus hangulatú vörösre színezett képeket. Lenyűgöző.

Levezetésképpen, hogy az ember kicsit fellélegezzen, és távozás előtt még felöltse magát szépséggel, érdemes időt szánni a World Press Photo 2022 anyagát kísérő kiállítást Lábnyomunk – Az Ember Hatása Bolygónkra címmel, Radisics Milán festői drónfotóival és rettenetesen aranyos rókákkal.

A World Press Photo 2022 sajtófotó kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban látható október 30-ig.

Ajánlott videó