Menhelyről örökbefogadott kutya mentette meg a pesti harmincas férfi életét

Első fejezet, melyben megismerjük a kiábrándult Bertramot és a tündéri Lulut, akibe a fiú első látásra beleszeret

Bertram szokása szerint hajnalban ért haza a buliból, és ruháit széthajigálva részegen dőlt az ágyba. Ilyenkor, télen szerette megmászni a dombot a sötétségben, a hideg, józanító levegőben, aztán meztelenül becsusszanni a paplan alá. Szerette a csendet is a téli hajnalokban, azt, hogy a rigók nem kezdenek bele énekükbe, hagyják aludni az embert, ameddig akar. Még a ház is halkabbnak tűnt, elhalóbban búgtak a csövek, szelídebben reccsent a szomszéd parkettája. Az is igaz, hogy Bertram mostanában füldugót használt az alváshoz, sőt a munkához is, mivel egyre nehezebben bírta a külvilágból bántón beszüremkedő zajokat.

Már majdnem dél volt, amikor felkelt. Kibotorkált a fürdőszobába, könnyített magán, zuhanyozott, s közben a cigarettafüstízű, samponos vizet és az éjszakai emlékeket ízlelgette. Bulihaverjaival az akkoriban felfutó belvárosi romkocsmanegyedet járták, farsangszezon lévén a legtöbb helyen jelmezes alakokkal találkoztak, szokás szerint sehol sem történt volna semmi említésre méltó, ha nem bukkannak az egyik kapualjban egy kartondobozra, amelyet Bertram hirtelen ötlettől vezérelve a fejére és a vállára húzott. Két lyukat fúrt a szemének és a szájának, készen is volt a robotfej, amellyel óriási sikert aratott a bárokban, főleg, amikor italt rendelt, és arra kérte a lányokat, töltsék be a sört a nyílásba, hiszen nem tudja mozgatni a kezét. Az egyik lányt, fején a dobozzal, még el is kísérte az éjszakai busz megállójáig, aztán Facebook-elérhetőséget cseréltek. Akkor már annyira fáradt volt, hogy a villamoson el is aludt, arra ébredt, hogy a végállomáson a sofőr a dobozt kopogtatja, halló, halló, szállj már le, robotfej, nincs nekem erre időm, halló, indulnék garázsmenetre. Leszállt, eldobta a dobozt, szerencsére nem lakott messze a végállomástól, így gyalog indult haza. Ismét jókedvre derülve lakásáig hangosan dudorászott, fütyörészett, az út szélén talált műanyag palackot rugdosta.

Bertram előző éjszakai harsány jókedvét most szokás szerint depresszió váltotta fel. Megtörülközött, nyúzott arcát és testét bámulta a tükörben. Nem derítette fel az, amit lát: a reggeli expanderezések és fekvőtámaszok elmaradása miatt látványosan sorvadó izmainak, karikás szemének és szaporodó ősz hajszálainak a látványa.

Felöltözött, a rend kedvéért megnézte a tegnapi lány Facebook-oldalát, hát persze, hogy nem az ő esete, nyugtázta. Nyakába dobta sálját, fejébe nyomta divatos, de elnyűtt sildes sapkáját, felvette foszló ujjú kabátját, és elindult a sarki boltba. Szombat lévén üres volt a hűtője, nem mintha a boltban olyan nagy lenne a választék, de egy kiflivel-kefirrel, valamint instant levessel és pár krumplival kihúzza a szüleinél esedékes vasárnapi ebédig. Hideg és sziporkázó volt a téli reggel. A túlfűtött, párás ablakú boltban ülő, szétálló fülű eladófiú szokása szerint ósdi tabletjén játszott egy fociprogrammal. Fel sem nézett rá, úgy köszönt, majd előbb befejezte a játékot, és csak utána szolgálta ki bamba ábrázattal. Bertram fizetett, aztán elindult haza.

Akkor látta meg az öreget és a kutyát, épp, amikor kifordult az utcára.

A szürke törpe schnauzer prüszkölve szedegette lábát idős gazdája mellett, mint valami bábfilmfigura, aki az örök felháborodó szerepét játssza. Bertram ki nem állhatta a környékbeli öregeket, ahogy a buszra való felszállásnál joviálisan köszönnek az úrhatnám sofőrnek, ahogy a vánszorgás és a vonulás sajátos elegyével mennek lefelé a dombról, elmúlásszagot árasztva, és a gazdájához sokban hasonlatos kutya sem volt különösebben bizalomgerjesztő, egyszóval a jelenetet egyáltalán nem lehetett meghatónak nevezni, a maga módján inkább volt groteszk. Ám ahogy elhaladtak mellette, majd az út túloldalára áttérve beléptek a sarkon álló Bauhaus-ház kapuján, amely bezáródott a gazdi és a kutya mögött, Bertram lelkét mégis rég nem érzett búskomorság, testét pedig kéz- és lábujjaiig lehúzódó, izomlázra emlékeztető fájdalom öntötte el. Még a szeme is könnybe lábadt.

Gyerekkori kutyájára, Samura, az óriás schnauzerre gondolt. Arra, hogy milyen boldogok, fiatalok és szépek voltak ők ketten, hogy sosem öregedtek volna így meg, mint ez a férfi és ez a kutya. De nem, nem is erre gondolt, csak hitte, hogy erre gondol, valójában féltékenységet érzett, amiért ennek a két lénynek megadatott, hogy egymás mellett, teljes harmóniában és boldogságban éljék le az életüket. Önzésük és zárkózottságuk ellenére most már csodálatraméltónak látta őket: gazdi és kutya egyek voltak.

És tessék: máris öröm öntötte el a lelkét, energia áradt szét a testében. Mintha nem is délben ébredt volna fel a nehéz álomból, mintha a felkelés, a zuhanyzás, a bevásárlás, sőt még az előző jelenet is még mind-mind egy álom része lett volna, melyből most tér magához. Bertram csak állt, állt a bolt előtt, kezében a lógó nejlonszatyorral, hagyta, hogy fújja a szél a sálját, melengesse arcát a bágyadt napfény, szívét a boldogság, és közben a hideg végigzongorázzon a hátán.

Akkor döntötte el, kezében a nejlonszatyorral: nem vár tovább, szerez magának egy új kutyát.

A döntésnek voltak persze előzményei. Bertram tíz éve siratta el Samut. Akkor úgy gondolta, nem is lesz soha többé kutyája. Hamarosan mégis ellágyult a szíve a gazdikereső kiskutyák giccses fotói láttán, le-lehajolt az utcán, hogy megsimogassa a lompos korcsokat, végül, hosszú külföldi ösztöndíjáról hazatérve már az örökbefogadás gondolatával is kacérkodott. De sosem határozta el magát végleg. Bertram a harmincat túllépve még mindig betegesen félt a felelősségvállalástól, márpedig egy kutya majdnem akkora felelősség, mint egy gyerek. A fiatalember egy olyan generációhoz tartozott, amelynek alapvető tulajdonsága, hogy képtelen felnőni, életét ezért végtelen gyermekkorrá nyújtja, folytonosan elodázva a fontos döntéseket. Miközben elindult hazafelé, most mégis lépésről lépésre erősödött benne az elhatározás. A napfényes, linóleumpadlójú konyhában gyors teát főzött, belecsorgatta a fonnyadt citrom levét, majd a morzsás, kockás terítővel lefedett kis étkezőasztalhoz leülve, egy megkeményedett kérgű kiflit rágva és a kefirt kanalazva laptopján máris állatmenhelyek oldalait kezdte böngészni.

Bertram az évek során mesteri szintre fejlesztette az elsősorban önmaga, de gyakran mások életet is megkeserítő halogatást. Képes volt hosszú perceket töprengeni azon, melyik asztalhoz üljön le a kávézóban, az A, a B vagy a C menüt válassza az önkiszolgáló étteremben, jobbra vagy balra induljon el az utcán, felhívjon-e egy munkaajánlattal kapcsolatos telefonszámot, vagy sem. Ha döntött végre, mindig megbánta a döntést, és az elszalasztott másik lehetőségen kezdett keseregni. Tudat alatt talán úgy érezte, a döntés korlátozza a szabadságban – elvégre véglegessé tesz valamit. Hiába vitatkoztak vele a szülei: épp a döntés tesz szabaddá, ha így folytatod, életed végéig elégedetlen leszel mindig, mindennel, mindenkivel, Bertram nem tudott megváltozni. De amilyen könnyen átadta magát a tehetetlenségnek, keserűségnek, olyan mániássá változott azokban a helyzetekben, amikor határozott célja lett. Most is késő délutánig ült a számítógépénél, jegyzetelt, kutyaörökbefogadási tanácsokat olvasott, újra átfutotta az ország leghíresebb kutyaetológusának műveit. Nem volt olyan kutyatémájú kérdés, amire ez a tudós ne ismerte volna a választ, és a könyvek áttanulmányozása után Bertram, aki már maga is óriási szakértőnek hitte magát, nemcsak azt tudta, hogy kutya kell neki, de azt is, hogy milyen: picike, energikus korcs, lehetőleg lány.

Csányi Vilmos: Hülyeségben hinni nem célravezető

Nagyinterjú manipulációról, nyolcmilliárd ragadozóról, atombombáról, migrációról, GMO-rettegésről és aranyrizsről, veszélyről és vészmadarakról.

Kitárta az erkélyajtót, hogy kiszellőztesse a lakást és a fejét. A szemközti sorház ablakai kékesszürke alkonyi fényben ragyogtak. Ázott föld illatát érezte, a házfalak távoli dudálás, szirénázás hangját verték vissza. Bertram szerette ezt az illatot, ezt a fényt, a városnak ezt a moraját. El sem tudta képzelni, hol máshol élhetné le az életét, mint ebben a lakásban, ebben a házban, ezen a dombon.

Hosszabb-rövidebb utazásait és többéves külföldi ösztöndíját leszámítva ide kötötte szinte minden. Itt járt általános iskolába, majd gimnáziumba, és itt élt egyetemi évei óta, könyvektől, írásaitól, rajzaitól roskadozó régi bútorokkal telezsúfolt lakásban, mely dunsztosüvegként tartósította őt egyfajta alternatív univerzumban és a folyamatos jelen állapotában. Az illúzió, hogy semmi sem változik, és nem is fog soha semmi változni az életében, mindennél fontosabb volt számára. Bertram ugyanis már-már patologikusan rettegett az elmúlástól. Évekkel ezelőtt, egy hosszabb kapcsolat végét jelentő szakítás után ijesztő pánikrohamok törtek rá, szinte kozmikussá vált rettegése a létezés megszűnésétől, a semmibe való belehullástól. Apja egyik barátja, egy családi pszichiáter vette akkor védőszárnyai alá. A terápiának nem nevezhető laza beszélgetések konklúziója az volt, hogy a fiatalember döntéstől, felnövéstől és haláltól való félelme egy tőről ered. Az elmúlás démonjai árnyékot vetnek szinte minden cselekedetére, gondolatára. Mi másról szólna a bulizás is, mint az örök fiatalság illúziójának, a soha véget nem érő mámoros éjszaka képzetének fenntartásáról? Bertram utolsóként ment haza minden koncertről, minden buliból, minden kocsmából, néha szíve szerint haza sem ment volna, hanem a nappal átugratásával rögtön folytatja az éji dorbézolást egy másik helyszínen.

Tíz év alatt, amióta itt lakott, sok minden megváltozott az életében. Az egykor energikus, vidám, kirobbanó alkotókedvű és tehetségű ifjú megkeseredett, és bár nagy társasági életet élt továbbra is, rájött, hogy valójában szörnyen magányos. Rózsásfejű törpepapagája a beköltözés után pár hónappal rebbent ki az ablakon, ékszerteknőse külföldi doktori ösztöndíja során vált a táplálásáról megfeledkező gondatlan albérlők áldozatává, grafitszürke macskája ugyanekkor pártolt át a felette lakó szomszédasszonyhoz, és már csak piszkítani járt a lábtörlőjére. Manapság leginkább csak padlócsempefúgák poros sztrádáin száguldozó ezüstös ősállatkákkal és a nyári esők után megszaporodó fáraóhangyákkal osztotta meg az otthonát.

Ami legalább ilyen nagy baj, lassan feladta művészi ambícióit is. Írásait, rajzait, tuskészletét, festékeit, digitalizáló tábláját szekrénye és íróasztala mélyére dugta. Nagyon is tisztában volt vele, hogy a kórossá vált bulizás pótcselekvés, hogy elvesztegeti a tehetségét, s miközben csak alkalmi lányokkal osztja meg az ágyát időnként, ő pedig e megrozzant lábú, olykor leszakadó ágy, a zsírfoltos konyha és a valószínűleg soha meg nem jelenő Nagy Műve kéziratának lapjaival teli íróasztal között vándorol, továbbá pénteken és szombaton félholtra issza magát, vasárnaponként pedig ellátogat szeretett szülői házába, hogy a falióra fenyegető ketyegésével és kakukkolásával, valamint a porcelán levesestálnak ütődő ezüst merőkanál csengő hangjával kísért ebédek során kegyes hazugságokkal megtűzdelt beszámolókat tartson a heti fejleményekről, szóval, hogy miközben ezt a rutinszintű, egyszerre üres és élvhajhász életet éli, és abban az illúzióban ringatózik, hogy úgysem változik semmi, lassan, de biztosan halad a visszafordíthatatlan kiégés felé. Már-már elfogadta, hogy ez az ő sorsa, ez az ő útja, lelke mélyén mégis érezte: kezdenie kell valamit magával, amíg nem késő. Ki kell törnie ebből a bénultságból, ebből a magányból. Ezért is döntötte el, hogy lesz egy kutyája.

Bertramot apai ükapjáról nevezték el, aki híres fizikus volt, és akivel apja, maga is nemzetközileg ismert kvantumfizikus, gyakran példálódzott. Bertram ükapja egy fontos egyenletet állított fel az idő lineáris természetével kapcsolatban, amely olyan bonyolult és hosszú volt, hogy ki sem fért egy papírlapra. A fiú egy szót sem értett belőle, hiába vezette le neki apja minden évben rituálisan egy házi fizikaóra keretében. A fotelben ülő, magas és barázdált homlokú, szemüveges, ragyogó intelligenciájú, de szúrós szemű ükapa komor arcképe a bekeretezett eredeti kézírásos egyenlettel együtt apja dolgozószobájában lógott, a mahagóni íróasztal fölött, és amikor a fiatalember belépett ebbe a szobába, tekintete mindig Bertram bácsi megrovó arcára, majd a rémisztő egyenletre tévedt. Ez az egyenlet számára az élet kérlelhetetlen és elfogadhatatlan racionalitását fejezte ki. Bertram gyerekként ki nem állhatta a nevét, olyan idegennek, komolynak, szigorúnak hangzott a sok egyennév között, de utálta azt is, amikor szülei Bertinek vagy Bertikének becézik. Felnőttként viszont kifejezetten megkedvelte a nevét: visszaigazolta, hogy ő más, mint a többiek. Ám amikor pár éve utánanézett neve eredetének, és megtudta, hogy a Bertram jelentése „híres”, „fényes”, megint elszomorodott. Ükapja portréja előtt szégyenérzet kerítette hatalmába, és már-már ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy földre rogyva meggyónja élete sikertelenségét, hiábavalóságát – talán így feloldozást nyer, és valamiféle homályos útmutatást is kap a jövőre vonatkozóan.

Vasárnap szokás szerint nyugdíjas szüleinél vendégeskedett. Persze elkésett a pontban délben esedékes ebédről. Édesanyja és apja a megterített asztalnál ültek a tizenkettő óra huszonöt percet mutató, Bertram bácsitól származó antik kakukkos óra alatt, sokatmondó tekintettel, melynek fókuszában az üres tányérok álltak és a mikrohullámú sütő, amelyben most kénytelenek lesznek megmelegíteni a kihűlt maceszgombóclevest. A fiatalember kezet mosott, majd szemlesütve leült a széles biedermeier asztalhoz. Anyja közben újramelegítette a levest. Apja szomorúan végigmérte fiát, a másnaposság jeleit kutatva karikás szemében, majd karját mellén keresztbe fonva, szakállát rágcsálva szótlanul kibámult az ablakon. Bertram szülei a buszvégállomáson laktak, az erdő mellett, egy szépséges völgyre leszakadó, öngyilkosok körében közkedvelt sziklaszirt közelében, egy takaros polgári villában. Fiukat, aki egyszál gyerek volt, és akiért állandóan aggódtak, szigorúságuk ellenére a tenyerükön hordozták, bár Bertram folyamatosan lázadt nemcsak a szigor, de az aggódás és kényeztetés ellen is. Így a hármójuk közti amúgy szoros kötelék legalábbis látszatra könnyen megbonthatónak tűnt, és az evőeszközök csörgését egy pillanat alatt fel tudta váltani a kiabálás. Most is, ahogy a levest kanalazva szóba került a kutya, apja rögtön a felelősségről beszélt: biztos, hogy meggondoltad ezt a kutyadolgot, fiam? Hogyan tudnád gondozni a te életviteleddel, a te szétszórtságoddal, énközpontúságoddal, egy kutya folytonos odafigyelést, törődést igényel, még a papagájodra és a teknősödre sem tudtál vigyázni, a macskád is elpártolt tőled, te sosem tanultad meg azt a fogalmat, Berti, hogy felelősség, és akkor már nem is beszélek arról, hogyan és mikor lesz így gyereked, került elő ismét a kedvenc lemez. De Bertram épp ezzel érvelt: ha igaza van is az apjának, amit erősen kétségbe von, a kutya megtanítja majd a felelősségvállalásra, a koncentrációra, felkészülést jelenthet még a gyerekvállalásra is. Szülei persze egy szavát sem hitték el. Mivel pedig a családban tradicionálisan mindenki önfejű volt, érv érvet, hangos szó hangos szót követett. Apja az asztalra csapott, amitől megugrottak az ezüst evőeszközök, pontosan abban a pillanatban, amikor az ingaórából kipattant a rézrugós kakukk, és részvéttelenül kettőt kiáltott, a fiatalember anyja felsóhajtott, Bertram pedig a páratlan heteken készülő flódnit hátrahagyva dúlva-fúlva kiviharzott a házból az erdő irányába. Mint a legtöbb nehézség, ez a veszekedés csak az elhatározását erősítette. Rögtön fel is hívta lánybarátját, kutyás Vikit.

Bertram nem igazán hitt a fiú-lány barátságban, talán Viki sem, valahogy mégis így alakult ez közöttük, mondhatni történelmileg. A szőke, bongyorhajú lánnyal még az éjszakából ismerték egymást, mivel Viki éveken át egy állóhajón dolgozott, koncertek szervezésében segített. Az állóhajó az egyik legmenőbb bulihely volt a városban, amióta valamelyik nemzetközi szórakozóhely-pontozási listán első helyre került, ami persze inkább csak a jó marketingnek köszönhető. Bertram nem kedvelte a hajót, igazi siló volt, buligyár, ahova az emberek bemennek, koncertet hallgatnak egy adott irányba fordulva, majd száznyolcvan fokos fordulatot téve elhagyják a helyet. Régen persze ez is másként volt, gondolta Bertram, akkor a koncertek közti szünetekben lehetett ismerkedni, beszélgetni, és különben sem volt még ennyi szórakozóhely a városban, így aki eljött egy bulira, jó eséllyel zárásig ottmaradt. Viki végül kilépett a munkahelyéről, miután kutyáival kiköltözött a város határában elterülő hatalmas fenyőerdő mellé, egy kertes házba, melynek az volt a különlegessége, hogy előző tulajdonosa a nappaliba beépített egy kiszuperált buszt, azt használta nyári konyhának.

Kutyás Viki nem véletlenül kapta a becenevét Bertramtól, ugyanis abból élt, hogy a legelitebb kerületekben lakó elfoglalt gazdák kedvenceit sétáltatta, továbbá a várost fekete napszemüvegben és fehér bottal járva, önjelölt zebrán-átsegítők, villamosról-lesegítők, buszra-felsegítők, fogdosók, karolók, húzók-vonók, bizalmaskodók kedves, ám tolakodó igyekezetével dacolva vakvezető kutyákat képzett ki, saját állataival, két vízikutyával pedig pszichiátriai beteg és mozgássérült gyerekeknek tartott terápiás kezeléseket. Bertram senkit sem ismert, aki ennyire értett volna a kutyákhoz a nagy etológuson kívül, így adta magát, hogy a telefonbeszélgetés után vele induljon el menhelyes kutyakeresésre. A február közepi jó időt kihasználva több menhelyet is végigjártak. Egy végtelennek tetsző buszút során eljutottak még a város legnagyobb és legpiszkosabb kutyatelepére is, amely egy gyárnegyed kellős közepén volt. A helyről az a mendemonda járta, hogy az itt nyomorgó állatok, ha nem találnak gazdára, egy-két hónap elteltével a szomszédos szappanüzemben végzik. Vikivel ellentétben Bertram nem hitt a városi legendákban, és lánybarátja hiába próbált rátukmálni újabb és újabb kutyákat, rendületlenül vonult egyik kenneltől a másikig. Az állatok közben különféle praktikákkal próbáltak a bizalmába férkőzni: volt, amelyik a kerítésen szinte vajként átfolyva kérlelő szemekkel nézett rá, egy másik kétségbeesetten nyüszítve ugrált, a harmadik a betont kaparta lihegve, és akadt olyan is, amelyik a sarokban fekve csak reményvesztetten bámult a semmibe. Bertram egyre kényelmetlenebbül érezte magát, vérzett a szíve, egy drótszőrű lánytacskóhoz még vissza is tért egyszer. Mégis dolgavégezetlenül távozott. Miközben a busz felé igyekeztek a csalódott Vikivel, nem mert a lány szemébe nézni, annyira gyötörte a lelkiismeret-furdalás. De valahogy úgy volt ezzel is, mint a csajozással: az igazira várt, megalkudni nem akart. Azzal nyugtatta magát, hogy a hátrahagyott kutyák előbb-utóbb úgyis gazdára találnak, jön valaki, aki azt mondja: nekem ő kell.

Eltelt egy-két hét az utolsó menhelylátogatás óta, és Bertram továbbra is mindennap böngészte a netet. Aztán egyik este ráakadt az egyik portálon Lulu fényképeire.

És első látásra beleszeretett.

Lulu karcsú, kopóalkatú, kis méretű, fekete-zsemlebarna kutya volt, fehér folttal egyik lábán és körívben felhajló farka végén, fehér gallérral nyakán és mellkasán, hosszú, keskeny orral, felálló, majd közepüknél lekókadó fülekkel és csodálatosan felemás szemekkel. Lulu egyik szeme ugyanis gesztenyebarna volt, a másik meg égszínkék. A fotókon egy réten állt, és döbbenten meredt a világba, mintha ő sem értené, mit keres itt. A fényképek három hónapja készültek, Lulut félévesre becsülik, derült ki a leírásból. Bertram sokat gondolkodott azon, vajon a felemás szempár miatt szeretett-e bele Luluba, miközben a fényképeket nézegette, aztán rájött, hogy a kutya egész valója lenyűgözte: az a könnyedség, az a törékeny báj és az az ijedtségen, energikusságon is átütő melankólia, amely áradt belőle, már így, kölyökként is.

Bertram még aznap este felhívta a menhelyet, de nem vették fel a telefont. Az örömhírt, hogy ráakadt élete kutyájára, elújságolta Vikinek, aki hitt is, nem is abban, hogy barátja komolyan gondolja, amit mond. Bertram zaklatottságában rögtön le is szaladt a híd lábánál található régi art moziba, melynek oszlopos, kör formájú előterében kis alterkocsma üzemelt. Szinte mindig futva közlekedett ezen az útvonalon, ha a városba ment, nem annyira önszántából, inkább mert folyton késésben volt, még a randikról és a megbeszélésekről is elkésett, de most tényleg jólesett a nyargalás a harapnivalóan sűrű ködben. A moziban gyorsan bedöntött egy sört. Keresett valakit, akivel szemezhetne, de az a pár fonnyadt nőszemély, aki a kocsmában ücsörgött vagy kint cigizett, nem mutatott különösebb érdeklődést iránta. Így inkább hazament, hogy Lulu képét nézegesse a neten. Egész éjjel szerelemszerű túlhevültségben forgolódott az ágyban, és csak hajnalban zuhant zavaros és izgatott álomba.

Beregi Tamás: Egyszer egy kutya

Helikon, 2021