Erre a meglepetésre nem számítottam: a Sárkányok háza elérte nálam a tapsikolós gyermeki lelkesedést. Nem volt pedig könnyű dolga: ez a középkort idéző hangulat sosem vonzott igazán, a fantasyből az ennél tündéresebbet szeretem, a politikai intrikákról szóló sorozatok pedig kimondottan hidegen hagynak, a Kártyavárat is abbahagytam még bőven az elején. Így aztán annak idején a Trónok harcát is inkább szakmai kötelességtudatból kezdtem el, és nagyon sok évad telt el, mire behúzott, és bár a végére kimondottan megszerettem, az azért sosem jutott eszembe, hogy valaha is újranézzem a sorozatot. A Sárkányok házát is inkább csak az előd kulturális súlya miatt vártam, és hogy lássam, összejön-e az HBO-nak a ritka bravúr, hogy egy jól sikerült cím folytatása is legalább ugyanolyan jól sikerüljön. Jelentem: összejött.
A Sárkányok háza, mint azt már alighanem minden érdeklődő tudja, előzménytörténet: majd’ kétszáz évvel Daenerys Targaryen megszületése előtt járunk, amikor Westerost a Targaryen-dinasztia vezette Jaehaerys királlyal a trónon. Elég nagy biztonságban tudhatták a hatalmukat, minthogy tíz felnőtt sárkány állt az uralmuk alatt, ám így is adódott egy kis gubanc, ami a ház elestét okozhatta: Jaehaerys elvesztette fiait, így nem volt közvetlen örököse. Hogy elkerülje a polgárháborút, úgy döntött, még életében kijelöli majdani örökösét szóba jöhető leszármazottai közül, éspedig úgy, hogy megszavaztatja Westeros urait, hogy kit akarnak a két legesélyesebb örökös, a legidősebb leszármazott Rhaenys hercegnő (Eve Best) és a legidősebb férfi leszármazott Viserys herceg (Paddy Considine) közül. A döntés egyértelműen Viserysnek kedvezett, hiszen az, hogy nő üljön a vastrónon, elképzelhetetlen volt. Ezzel Jaehaerys békében eldöntöttnek látta az ügyet – és tévedett. Ugyanis a történelem még a fantasy világában is hajlamos ismételni önmagát, pláne, ha öröklésről van szó, és a polgárháborút, amit Jaehaerys megakadályozni próbált, végül legfeljebb elhalasztani sikerült – hogy hogyan tör ki végül, és hogyan alakul, tulajdonképpen arról mesél a Sárkányok háza.
Amikor újra látjuk Királyvárt, még a Trónok harcához képest is fenséges látványt nyújt, Targaryenék szerették a pompát, mi tagadás. Pláne sárkánytávlatból – ugyanis nyilván nem hagyja ki a sorozat, hogy már mindjárt az elején megsimogassa a rajongók elméjét egy kis sárkánymutogatással. A csodálatos, aranyszínű sárkány hátáról Rhaenyra hercegnő (Milly Alcock, aki a sorozat egy pontjén idősebb verziójának, Emma D’Arcynak adja át a helyet) száll le, Viserys lánya, akinek kalandvágyó, vad természete és külseje is óhatatlanul Daeneryst juttatja a nézők eszébe. Rhaenyra nem tipikus hercegnő, nem bánja, hogyha bűzlik a sárkányszagtól, és hamarabb gondoskodik arról, hogy állapotos anyja jól legyen, mint hogy apja mellett legyen a királyi tanácskozásokon. Sokat nem hagy ki: Viserys nem különösebben élvezi az uralkodást, a nehéz döntéseket, a konfliktusokat, és inkább a napos oldal felé húz, a teljhatalomba kódolt végtelen szórakozás lehetőségei lényegesen jobban érdeklik, mint a birodalom pénzügyi helyzete. Az aktuális tanácskozáson elsősorban a lovagi torna a téma, amit a király hamarosan megszülető gyermeke tiszteletére rendeznek meg, a király ugyanis biztos benne, hogy ezúttal megszületik régen várt fiú örököse.
Rhaenyra ezen a tornán figyel fel Cryston Cole (Fabien Frankel) lovagra, aki minden ellenfelét legyőzi, még Daemon Targaryent (Matt Smith) is, Rhaenerys nagybátyját, a királyi őrség vezetőjét, aki nemcsak kimagasló harcos, de erőszakosságért sem kell messzire mennie: a nyitóepizód egy pontján ő maga hajt végre különböző testrészlevágásokat – fej, kéz, pénisz – Királyvár bűnözőinek rovására. Rhaenyra annak ellenére ünnepli az addig ismeretlen Cole lovag győzelmét, hogy ő és Daemon jó pajtások – még némi bizarr, vérfertőző vonzalmat is érzékelni közöttük, csak hogy hívek legyünk Martin világához. A lovagi torna azonban tragédiát hoz, amitől aztán nagyon gyorsan és nagyon visszafordíthatatlanul rendeződnek át az addigi viszonyok.
A Sárkányok házáról bitang nehéz spoiler nélkül írni, minthogy annyira új ez a világ, hogy minden kanyarban új információ lepleződik le még azzal együtt is, hogy azért a sorozathoz kiadott előzetesekből sok minden sejthető volt, így az első epizódon túl tovább nem is merészkedek. A sorozat nyitása ezzel együtt nagyon ügyesen lebegteti a szereplőkre leselkedő veszélyt, ármányt, tragédiát és végzetet, amiről nyilván pontosan tudjuk, hogy megérkezik – Csehov óta tudjuk, ugye, hogy ha az első felvonásban lóg a falon egy puska, akkor annak legkésőbb az utolsó felvonásra el kell sülnie –, de azt nem tudjuk, hogy hogyan. Aemma királyné sokat emlegetetten nehéz terhessége ilyen puska, érezzük, hogy nem lesz sima ügy, de hogy mi fog történni, az végig izgalomban tartja a nézőt. Nem mellesleg ez a jelenet hozza az évadnyitó legszebb analógiáját is (miközben maga a jelenet minden, csak nem szép): a születést Feldmár András szokta véres csatának nevezni, a sorozat pedig ezt a lovagi torna csatajelenetével vonja párhuzamba. A jelenet egészen kimagaslóan vágott, az alakítások pedig még erősebbek, a Viseryst alakító Paddy Considine már egyből az elején feliratkozik a legemlékezetesebb színészek közé.
De akad még ilyen csehovi puskából bőséggel, Rhaenyra és Daemon kétélű viszonya, Alicent (fiatalon Emily Carey, majd Olivia Cooke) és a király csendes összecsatolása, Daemon és a király segítője, Otto Hightower (Rhys Ifans) szembenállása mind-mind sejtet valamit, ahogy a „Sosemvolt királynő” Rhaenys és férje által újra és újra elszenvedett megaláztatás vagy az is, ahogy Rhaenyrát neme miatt kezelik. Igazi fedő alatt fortyogó üst a Sárkányok háza alaphelyzete, amiből már az első epizódban is fel-felcsap egy-egy forró buborék, és alig várjuk, hogy hogyan fokozódik a helyzet még ennél is élesebbre. Ehhez a magasfeszültséghez jól jön, hogy a Sárkányok háza sokkal szűkebb fókuszt választott, mint a Trónok harca annak idején, ahol túl sok család túl sok érdekének túl sokféle összegabalyodását kellett volna úgy fontosnak tartanunk, hogy közben a nagy egész is halad előre – még akkor is, ha valamelyest érezhető volt, hogy a fő fókusz a Starkokon volt, a történet mégis túlduzzadt. Itt az, hogy a történet a Targaryen-ház körül forog, sokkal egyértelműbb: ugyan érintőlegesen kapcsolódnak további családok, de összességében mégis családtörténet ez. Igazi családi dráma – no meg néha horror, thriller, pornó és ami még akad.
Apropó horror és pornó: a Sárkányok háza egyelőre valamelyest kevesebb varázs-misztikummal operál, az erőszakmutató ugyanakkor legalább annyira kileng, sőt, és meztelen testekre vagy szexjelenetekre sem kell túl sokat várni. Az egyedüli hiányérzet egyelőre a humor frontján jelentkezik: bár Daemon karakterében ott van az eredendő pikírtség és szarkazmus, az az éles humor, amit a Trónok harcába Tyrion alakja csempészett, itt egyelőre még sokkal visszafogottabb. Cserébe a karakterek már most élőbbek, gazdagabbak, igazibbak, mint a Trónok harca esetén voltak, főleg azért, mert motivációik tisztábbak, érthetőbbek, így a hozzájuk való nézői viszony is az.
És a lényeg a sok szájtépés után: a Sárkányok háza iszonyúan szórakoztató. A sorozat eseménydús, mégsem túlzsúfolt, fordulatos és lebilincselő, a dramaturgiai ívek a helyükön vannak, az érzelmi hullámvasútra sikeresen ültetik fel a nézőt, a karakterek izgalmasak és nagyon-nagyon jól castingoltak, Matt Smith már most esélyes az imádni való rohadék karakterek egyik dobogós képviselője címre, Rhaenyra három jelenettel az ujja köré csavarta a nézőt, lehetetlen nem drukkolni neki. A látvány szokásosan elsőrangú, a díszletek, a jelmezek, a világítás, a színvilág, a fények, a CGI mind hibátlan, de ezt igazából nem érdemes kiemelni, mégis csak egy Trónok harca-prequelről van szó, az HBO nem adhatta a közmondásosan szenzációsan kinéző elődnél alább. Nem is adta, és szerencsére nemcsak látványban. Nagyon lelkesek vagyunk: a Sárkányok háza az év egyik legjobb tévés eseménye lehet. Rá is fér az HBO-ra ebben a viharos évben.
A Sárkányok háza az HBO Maxon debütál augusztus 22-én. 24.hu: 9/10
