Az idei Sziget Fesztivál hat napján 450 ezer bulizó özönlött a Hajógyári-szigetre, akik jórészt persze a koncertek miatt próbáltak megküzdeni a tomboló hőhullámmal. De mit adott az idénre meglepően drágává vált fesztivál azoknak, akik két kedvenc zenekaruk színpadra állása között magaskultúrára, új tudásra, vagy fontos gondolatokra vágytak?
A programot végigböngészve látszik, hogy minden napra számos olyan előadás jutott, ami miatt egyértelmű, hogy a Sziget továbbra sem engedte el a kultúrát, sőt, a világ sokszínűségére figyelmet irányító, a fontos témák egész sora – így az oroszok által megtámadott ukránok – mellett kiállni akaró szervezők igyekezete a sok színvonalas villanás mellett azonban a helyszínek adottságai, a por, illetve a fesztivál által kijelölt keretek miatt néha visszasült.
A két év kihagyás után idén újra megtartott Szigetre megérkezni is más volt, hiszen a korábbi években tapasztaltnál érezhetően nagyobb porfelhőbe érve több, a korábbi évekhez képest átalakult színpaddal, illetve helyszínnel találkozhattunk, ahol több programnak is érezhetően nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A Vietnam National Water Puppet Theatre vízben álló bábművészek által mozgatott figurái minden délután és este egy sor tanulságos népmesén vagy egyszerű történeten át vezették a nézőket, bemutatva az ország északi részének kacsákat terelő, halászó, és rizst arató lakóit, illetve a királyi parádékat, a beszűrődő zajok, illetve a környezet azonban sokat rontott az egyébként pillanatok alatt magába szívó, az emberben a mesékre kíváncsi, azokat tátott szájjal hallgató gyereket felszínre hozó élményen.
Az utolsó nagyszínpados fellépő levonulása után minden nap egy daru által magasba emelt áttetsző konténeren feltűnő spanyol társulat, a Sacude Euforia című darabja ugyanezért vált a nézőket beszippantó kortárs táncszínházi darab, illetve hajmeresztő légibemutató helyett másnapra felejthető villanássá – ellentétben a tánc, a performansz,illetve a cirkusz közt egyensúlyozó cseh művész, Viktor Černický vasárnap és hétfőn is bemutatkozó új projektjével, a Pli-vel, ami első hallásra furcsa dolgokat ígért:
Ez negyven percben meg is történt, a látogatók pedig újra és újra végignézhették, ahogyan egy furcsán rugózó férfi a végtelen lehetőséget jelentő székekkel próbálja meg újra létrehozni a rendet, az ezerféle módon összerakható, pillanatnyi szoborrá váló halmok azonban újra és újra összedőlnek, egyre abszurdabb helyzetet létrehozva.
A Sziget különböző színpadai közt idén is találkozhattunk a vurstlival és az alkotni vágyókat célzó ArtZone-nal, de a furcsa mozgó performanszok sem maradtak el – ilyen volt a fesztivál világzenei színpadán 2015-ben egy elképesztő erejű koncert erejéig feltűnő indiai Dhoad – Gypsies from Rajasthan feje, Rahis Bharti új projektje, a dobosok és táncosok egész sorát felvonultató Chalaang – Drummers of India, ami a lehető legautentikusabb módon hozott el egy darabka Indiát a Hajógyári-szigetre.
Az esemény után a szerencsések közül valaki a holland Delinus 03-at, azaz a Hármas járatot is elcsíphette, ami véletlenszerűen tűnt fel a színpadok közt, és meglepő módon taxiként utaztatta a szerencséseket.
Az apró autót egy órával később a Cie Paris Benares – Sacred Cows fémből, fából és műgyantából született óriási, szent tehenei követték, a tömeggel együtt az eredetihez közelítő, bár a ruhák miatt azért kissé furcsa indiai hangulatot teremtve.
Az előadások és furcsa események mellett néhány igen aktuális beszédnek, illetve rövid, de annál hatásosabb pillanatnak is jutott tér: közülük is kiemelkedett az extravagáns stílusáról ismert holland queerjogi aktivista-újságíró-kurátor, Aynouk Tan, aki a második napon, a Nagyszínpad közepén állva mindössze tíz perc alatt világított rá az elfogadás fontosságára, a figyelem az elnyomott rétegekre való irányítására, és arra, hogy a pedofíliát a homoszexualitással összemosó pedofiltörvénnyel Magyarország óriási lépést tesz hátra, még nagyobb távolságot tartva a szólásszabadságot nem csak üres fogalomnak tartó demokratikus országok körétől.
Mondanivalóját a Magic Mirrorban minden éjjel látható Can’t Stop Won’t Stop is megerősítette, ami a LIMBO-val, a Cantinával, illetve a Blanc the Blanccal a koronavírus-járvány előtt hirtelen az LMBTQI-kultúra egyik szupersztárjává vált Scott Maidment legújabb, ebbe a sátorba tervezett előadásaként egy teljes órán át nyűgözte le az embereket, és vitt olyan utazásra a cirkusz, a kabaré, illetve a drag queenek világában, ami hosszú időre élettel töltötte meg a nagyszínpados koncertek után kimerült, vagy a Tan által említett közelmúltbeli változások miatt fásulttá vált nézőket is.
A csúcspontot végül nem ezek, hanem a Sam Fender az utolsó utáni pillanatban lemondott koncertje elé, a Nagyszínpadra helyezett katalán Kamchàtka jelentette, ami az utolsó előtti napon hagyott mély nyomot a lassan szétszéledő tömeg azon részében, ami egyáltalán figyelt rájuk: a jobb élet reményében elinduló, de céljukat sokszor már nem elérő menekülteknek ajánlott Liberandum gumicsónakba szállt szereplőit ugyanis a közönségnek kellett eljuttatni a szabadságot jelentő színpadig, ahol találkoztak a korábban már ott álló férfival és nővel, majd együtt megsárgult, fekete-fehér fényképeket mutattak fel.
A rövid előadás hátterében előbb gyalog, illetve teherautóval menekülő, majd csomagjaikkal a tengerbe gyalogló emberek tűntek fel egy filmfelvételen, majd a találkozást követően egy hosszú névsor látszott – talán azoké, akik sosem értek el a szabadságot jelentő országba.
