Gyáva vagyok kurkászni, hova, merre tartunk. Robi szügyig gázol a budapesti félillegálban, néhány, véreres szemekkel előadott másnapi beszámolóját még én is kétkedve hallgattam, de egy alkalommal vele tartottam valami zsúrra, aminek apropóját az Alkotmány valahányadik módosítása adta, és mindenféle frakciótanácsadók meg parlamenti középkáderek szippantották a cuccot ökölnyi gyertyák fényében az alaptörvény kinyomtatott példányának fehér csíkokkal sorkiemelt paragrafusairól. Ha ez is ilyen szarság lesz, egyből lelépek, aztán hallgathatom napokig, hogy kamikaze partikiller vagyok, mert fél órával később futott be ez, meg az a nagyhatalmú képviselő, akivel nem árt jóba lenni. De ennyit megér, mert ha csak egyszer is együtt szívtál egy politikussal, már soha nem lehetsz vele igazán kritikus.
Robi megzuhan, horkantgat, és én se rögzítem, melyik utcákon kanyargunk, az esti beszaratás után jólesik mélázni az alánk maradó kicsit világváros fényein. Buda, persze, az egyik hegy mostanság divatba jött részének örökpanorámás telke. Errefelé nem dúlt a szocializmus, megoldhatatlanul meredek volt a terület, egyetlen szürke kockaépületet se húztak fel a párt tisztségviselőinek, így most zavartalanul terjeszkedhetnek az üvegbe és betonba fogalmazott újgazdag minimálrezidenciák. Egy autónyi egyirányúsított szerpentinre váltunk, az ide-oda kilencven fokok kirángatják Robit a kókadásból. Egyből éber.
Nézd csak, az a miniszter villája, tudod, amelyik nem az övé.
AMG Mercedes G, RS Audi Q8, full-full koromfekete Volkswagen kisbusz, és ez csupán a kétembernyire magasított, ötméterenként felkamerázott tömör fal tövében várakozó flotta, teremtőm, ez annyira állami, add, hogy ne ide jöjjünk, különben már az ajtóban végzek magammal. Mázli, emelkedünk tovább, de ha az ott kettővel lentebb a miniszter nem háza – bele se merek gondolni, kihez. Átbukunk a gerincen, egy lelki teherrel kevesebb.
Rolls-Royce szemből!
Szívből örvend a találkozásnak, noha a két vezető percekig centizgeti, hogy valamiképpen koccanásmentesen evickéljenek el egymás mellett. Még led-közvilágítás sincs, próbálom az árnyék fedte arcélből megfejteni a tulajt, mintha az a focistagyerek lenne, kérdezném, de Robi valamennyi fogát villogtatva vigyorog. Könyörgöm, érjünk már oda. Mindegy, hova.
Megjöttünk.
Fincsi pecó. Vadászház lehetett a boldog békeidőkben, a főépületet azért suttyantották a bőséges birtok végének ősfás lankájára, hogy az itt megszállók egy pillanatra se feledjék: ők a békés természet egyensúlyának felfegyverkezett felügyelői. Csípem a kazettás ablakokat, a fafaragványos részleteket, a muskátlis, télikertes, dohogó kandallós hangulatot, nyugdíj után simán el tudom képzelni magam valami hasonló helyen, amint heti szinten „a vén gazembertől muszáj leközölni” világmagyarázó publicisztikákkal ostromlom a Robihoz hasonló aktuális szerkesztőcskéket.
Bőkezű ráhagyással megfirkált céges taxicsekkel egyenlíti ki a fuvardíjat. Hagyományos szívnivalót nyomkorász a hüvelyk- és mutatóujja közé, aktuálpolitikai stresszekben fogant herpeszektől kínzott ajakredőjébe tolja, szelelősen sivítva szipkázza, majd megint, a dupla füstöt a távolból a borongós cserjésen átvillódzva hívogató fények felé küldi, az izzó végű cigit zárásként a kapualjba pöccinti. Rám cüccög:
Haladjunk.
A boltíves, nappal talán rózsalugas kétemberes szűkében szinte azonnal érezni a ritmust: a főépület felől dübbenő öblös basszus finoman, nem nyers hangerőből kalapálva árasztja el a mediterránosra formázott privát parkot. Az évszázados kúria testközelből lenyűgöző, az ácsmester géniusz volt, ki a legapróbb részletekben is tökéletességre törekedett, és képtelen volt hibázni.
Robit többen is hangosan üdvözlik, ismerős arcokat nyomozok, de egy sincs, ezek a muksók baromira nem az én, amúgy több dimenziósan tágas ismeretségi körömben léteznek. És bár az esti, kint a gangon baráti légkörben zajló koccintgatásnál kevesebb kellemes elfoglaltságról tudok, klasszikus házibuliban száz százalékosan itt ragadnék reggelig, itt és most nem bánom, hogy kvázi rögvest nyomulunk tovább, meg sem állva a hallban kialakított ruhatárig.
A kölyökképén Arséne Lupin bajszát viselő (egyéb részleteire lehetetlen figyelni) siheder közös fogasra aggatja a zakónkat, cserébe önfeledt szórakozást kívánva egy sorszámot és két mütyűrgyöngyökkel meghintett bársony álarcot nyújt át. Megnyugszom, hogy jól van, ez valami faszság lesz, hamarosan startolhatok.
Elleszek a kanapémon, mint a befőtt, néhanapján miért ne csúszhatna be egy-egy ilyen magányosan pasis este.
Ahogy a bálterem dupla ajtaja feltárul, a húsz hertz eladdig simogató pulzálása tüdőpasszírozó lökéshullámokká tornyosul. Ne már, hogy diszkó, könyöklöm oldalba Robit, de nem az következik, amit vártam, a maszkarát a fülére illeszti, és a jobbik szemrésen át rám kacsint.
De nem ám.
Zavart érzek az erőmben. A táncparketten tucatnyi duó bólintgatja diszkócsárdás tipegéssel a muzsika vezérfonalát. Körbezavarnám a tekintetemet, hogy a legközelebbi párocska unortodox elsőbálozós férfi kettőse vajh’ redundancia, avagy rendszerszervező elem, ám Robi vontat magával az emeletnyi magasságba csúcsosodó ablakoltárok egyikénél kialakított, a felső, nyitott kazettákon beszökő szellőtől lomhán lebegő függönyökkel kiszakított privátba. Három vajszínű klasszikus szófa, két ezüst pezsgősvödör, sok bevetésre kész dizájnpohár, Robi tölt, oldalfekvésbe hanyatlunk.
Igyunk.
Okés, de…
Nincs de.
Iszunk. Én vagyok a fürgébb, noha sose voltam pezsgős, pedig próbáltam eperrel is, állítólag úgy nagyon, de nagyon, viszont a legkevésbé sem izgatnak a buborékokon utazó, barokkos körmondatokban leírható zamatok. Az üvegkristály poharamat fenékig oda-vissza lendülettel a Bauhaus asztalkára csattintom.
Robi, baszod, nem mondod, hogy elhoztál a Kék osztrigába?
Attól függ.
Jézusom, adj még ebből az ótvarékból, vagy várj, hátha értenek magyarul: hé, gájsz, valami tisztességes ser netalán?
Nem, egyetlen árva hangot se beszélnek a nyelvünkön, cserébe csábos biztatón bazsalyognak, ahogy az óvónők szoktak a gyámoltalan kiscsoportosokra az első kakaópartin kicsinyt a szülőkre kikacsintva, hogy még szép, hogy el lehet venni, meg lehet kóstolni és le lehet hörpinteni. Azért van. A szőke hercegfrizurás – a másik világosbarna kóborlovag-sérós, hogy meglegyen az egyensúly – a megnyáladzott kelyhekkel együtt betakarítja a megpukkantott üveget, annyi szabad helyet teremtve, hogy társa kényelmesen kitálalhasson. A gatyájából veszi elő a zacskót. Robira meredek, de radar alatt repülök, nem rám guvad.
Robi hajbókolva kínálja az elsőbbséget, arcból kerülöm a pincérgyerek hátsóját, bal mutatóval fogok az orrcimpámra. Bent van. Istencsászár cucc. Mondjuk, ettől a helytől nem vártam mást.
Körbesandítok, hát hiszen ez gyönyörű kristálykastély. Felnőtt jégvarázs. Valamennyi falát hótömbökből faragták. Nem is értem, miért nem ide zarándokolnak a mélymagyar turulfanok; ha van világraszóló teljesítménye ennek a népnek, az ebben a műremekben öltött testet, nem is akármilyet. A barna fenekére suhintok. Hézagmentes fogsora közt ujjbegynyi, lihegős rést hagyva, arcvonásain szerteszaladó hálával pislant hátra, hogy végre felfedeztem. Balomra csüccsen, szavakat szűr.
Amit akarsz.
És igen, tud magyarul, vagy én tudok bármiül, orrból tovább bontom a hófehér csíkos abroszt. Ütős anyag, hátranyeklek.
Amit akarok? Miért nem vagy nagy mellű luvnya?
Az vagyok.
Ez dög. És ami jó, az jó.
Értelmezhetetlen, amit tesz, utálom, hogy én nem teszek semmit, holott már a makkomon kupoláz. Övé a merevedésem, a rohadt életbe. Gombról gombra bont ki a gatyámból, kiszabadít, tövig rántja a bőrömet, marokra szorítva megtart, a lüktetésemből érzem, hogy mennyire rémisztően közel az orgazmus, de az nem lehet így. Félrelököm a kezét.
Ezt ne csináld!
Elenged, kupacba borítja a port, belesmár, grimaszolva tapaszt minél többet az ajkára. Hókirálynő. Szájon csókol. Körbenyalom, nyelvvége a nyelvemet ízlelgeti, elriadok, letapogatom az ínyét, hátha feltapadt némi bónusz. Ez az ablak! Ahogy beléfutnak a terem gerendái. A függönyök könnyed játéka, XXI. századi balett, micsoda filmet lehetne csak erről forgatni. A hozzáillő muzsikát passzintanám, fejben zenekarokat, címeket guglizok, de a magömlés sürgetése mindent visz. Másodpercek, ha vannak hátra, félrehúzott boxerjába ékelődött farkam kalapálása a valós történés, legbelül magamra rivallok: mit művelsz?
Felemelkedik a végéig, aztán visszazuhan, hogy szinte fáj a golyóink ütődése, és megint, és újra, feladom, volt az a hosszú, fekete hajú lány az egyetemen, akiről azt képzeltem, hogy szeretem, mert tökéletesen gömbölyű szobornak láttam, előkaparom a múltból, róla szól a belső mozi végig, ahogy a srác gyantázott segglyukát telelövöm.
Elpityergem magam. Félreérti, átkarol, és ujjbeggyel felcsipegeti a könnycseppjeimet.
Beszívtam, részeg is vagyok, markolom a modernistán alig domború csípejét, próbálok ott nem hozzáérni, és nincs erőm elszökni. Hát akkor welcome to hell vagy valami ilyesmi. Hihetetlen, hogy itt is bealszok. Mint valami átok.
Meghallom a bőrét szakaszokban megcsuszamlani a fülem alatt, feleszmélek. Kihúzza a könyökét a fejem alól, mutatja, hogy muszáj mennie. Megint félreérti a szembogaramba fröccsenő lélekvillámlást, visszahajol az arcomra nyugtató puszit lehelleni. Suttogva pókhálós szájnedvkupacot felejt az orrom tövénél. Beleremegek. Robi hostja is libben, a vadbarma alulról zacskón legyinti, a srác rezzenéstelen tipeg tova, új vendégek érkezhettek, és nyilván párban repülnek. A meló az meló.
Robi térdre hömbörödik a pamlagról, ec-pec kimehetsszel kiszámol egy pezsgőt, lehúzza, az üres pohárral nyújtózkodó, álnyögésekkel tűzdelt, idétlenül elégedett hangon motyorog:
Nya, ez fincsi volt, de nem ezért cipeltelek magammal.
Összerendezem magam, felhúzom a sliccet, visszagombolom az inget, nedveket keresgélek a combomon, de csontszáraz a nadrágom, nem nővel voltam. Öklendezek. Robi a seniorok higgadt mindentudásával szemléli a tápászkodó szertartást. Hamar rám un, az asztallapvégeken nyálas kisujjbeggyel törmelékekre vadász, úgy veti oda:
Toaletted kóser, tes? Mer’ mennénk.
Megyünk. A Communardsra megzsúfolódott parkett szélén libasorozunk, hogy se a táncban összekapaszkodókat, se az ablakbeugrókban egybefonódottakat ne zavarjuk. Leghátul, az ütemre száznyolcvan fokban vetülő színes fényektől szivárványpöttyöket sziporkázó diszkógömb árnyában újabb kétszárnyas ki-, vagy átjárat, Robi lendületből benyit, nekem mára semmi se drága, svungból követem. Szegecselt bőrbe burkolt, a derengő félhomályban hentergő elcsépelt duókat, triókat sejtve pislákolok, csakhogy a való mindig cudarabb: hogy valaki a töppedt pénisszel meggyűrt arcában oda se bagózzon a kinti fényárt belobbantó új érkezőkre, az azért fekete öv, és alsó hangon öt dan. A megbólintott farok gazdája se jön zavarba, hasmánt integet. Ezt nem hiszem el! Robi pukedlizik.
Nulla politikai szocializáció, ilyenkor mi a teendő, visszalegyintsek, mintha mi sem történne, vagy megvárjam, amíg a spricc után kipihegi az egyelőre bukásra álló orgazmustusáját. Hát persze, hogy kezet nyújt közben. Képtelen vagyok csöndben maradni:
Akkor, ha nem gond, mi is elmennénk.
Tenyeremre markol, odarántja, fájdalmas késéssel szakítom ki magam a hármasból, a szemközti kanapéra zuttyanok feldolgozni. Az államtitkár a live közönségtől bokrosodva új erőre kap, csípőből nagyokat lendítve, ijesztőn hörögve tetőfokára hág, aztán hat-hét önfeledtet sóhajt, és újfent ura a helyzetnek.
Adjatok már valami szart letörölni ezt a dzsuvát.
Szemmagasságomban, terpeszben várja a tisztogatást, ahogy tarkóra kulcsolt kézzel lenéz, ősöregnek tűnik.
Dumáljunk.
Robi mellém sluttyan.
Beszálltál? A szűz kéz ereje, hogy ilyen sebesen révbe ért?
Egyébként is csak szeretnék már túl lenni ezen a velejéig beteg, elbaltázott estén. A megtisztogatott államtitkár derekára fehér törölközőt tekernek, gőzfürdős miliőben, lábgépektől izmos combjait lélegzősre tárva zökken elibénk. Azért se nézek oda. Két térdére csap.
Dumcsizzunk.
Robi oldalba könyököz, hogy ez most irgalmatlanul nem a gügye poénok pillanata. Szomorú, hogy ennyire kiszámítható vagyok, mert istenuccse ott van a fejemben, hogy a feszélyezettség oldásának céljából felajánlok egy hármas szelfit. Helyette jelentőségteljesnek képzelten hallgatok.
Ráadásul szűkül a tábor, a nemzeti gazdaságra leselkedő veszély, bla-bla-bla, tudjátok, miről van szó, nem, hogy új szimpatizánsokat nem hoz, de az eddigieket se képes megtartani, márpedig most minden korábbinál erősebb táborra van szükségünk. Úgy látjuk, hogy vallási irányba tudnánk tágulni. Mittomén, ahogy megállítottuk a törököt, és védtük vérünkkel a nyugati kereszténységet, az a bástyás dolog, arrafelé kéne nyitni. Ezek a kis zöld spermiumok ostromolják a keresztény hagyományainkat, nemzeti identitásunkat, családjainkat és a többi, és a többi, hadd ne én találjam már ki.
Robi meglep, hogy csak eddig bírja.
Mindezt az autógyáraknál?
Ha van jobb öltet, nyitottak vagyunk.
A hangulat földbe áll, Robi végtelenül nyominger tud lenni az effélékben, kénytelen vagyok én továbbpöccinteni a beszélgetést.
Okés, ez így nagyjából érthető, de mit jelent, hogy tetteket akartok?
Az államtitkár, ha kevésbé csattanósat, de újfent a térdére csap, a le-föl simított törölköző susmorgásából lett hatásszünetben hol vele, hol velem farkasszemez.
Próbálom emészteni, Robi erőt gyűjtött, visszatér.
Nem fogunk polgárháborúztatni. Felejtsétek el.
Az államtitkár folytatólagosan szellőzős kitárulkozásban hátrafelé keresgél, de hiába nyuvászkodik a törölköző lecsúsztáig, így sem éri el az utánpótlás-ellátmányt. Lemondón legyint, a személyzet érti. Csak amikor a kúriát építtető család monogramjával vert ezüsttálcán az utánhúzott csíkok befutnak, szólal meg ismét.
Senki nem akar erőszakot. Ezt a keresztény szart kezdjétek el tolni, ok?
Iszok, szívok, és megint, vagy fordítva, újra meg újra. Nem emlékszem, mert semmi se ragad meg, nincsenek szavak, nincsenek gesztusok, nincs zene, nincs fény, nincs idő, nincs semmi se. Odakint vagyunk megint, Robi tart a karján, nyomja a fejem lefelé, ahogy besegít a hátsó ülésre, már megint itt tartok, a címemet mondja, tehát taxi ez. Kicsinek érzem magam itt lent, segítségért fordulok hozzá.
Megsimogatja az arcomat, ahogy édesanyám szokta nagyon régen.
Majd holnap, jó? Aludjunk egyet.
Ha tudunk.
Azonnal elszunnyadok. Emléktelen érkezés, gyászos ébredés. Az agylebenyeket tépázó migrén mozdulatlanságba kalodáz, a gondolat, hogy bármit gondolnom kellene, könnyfakasztó hányingerbe fullad. Pedig sürgősen innom kéne, és inkább két pirulát lenyelni, hogy elő tudjak keveredni az ágyból valamit inni és életmentő fájdalomcsillapítókat keresni. Klasszikus 22-es. Ha résnyire nyitom, a szobám egyik-másik fala a szemem előtt kezd gyorsulva pörögni, csakhogy a szembőre bombázás alatt álló légópince fénytelensége se jobb, a gravitáció a gerincem felől rohamozva löki négy-öt szívdobbanásonként az ökölbe szorult belső szerveimet a plafon felé.
Izzadok. Az ingemet félbemaradt kísérlettel gombolatlanul húztam át a fejemen, hogy végül oktalan szorítókötésként fusson zátonyra a hónaljamból a lapockámig tekeredve. A nadrágomig el se jutottam. Lerúgom a cipőmet, a ballal megharcolok, sarokkal tiprom, hogy végre a padlóra hulljon. Megoldom az övemet, a nadrágzáramat is, mennyivel kellemesebb így, szinte szabadon. Elégedetten a jobbomra hengeredek, hogy mielőtt a megállíthatatlanul tovahömbörgő külvilág magával rántana, pánikszerűen visszameneküljek hanyattba, de úgy se jó. Balra keresem a megnyugvást, másodpercekben mérhető a feloldozás, míg valamennyi kínlódás az új testhelyzethez pozícionál. Nyöszörgök.
Na, most például érdemes volna meghalni. Mekkora hír lenne vagy két napig, találgatna agyba-főbe a sok tirpák, hogy melyik titkosszolgálat, meg, hogy kinek állhattam útjában, pörögne az összeesküvés-elméletezés ezerrel, és egyetlen degeneráltnak se jutna eszébe a nyilvánvaló, hogy ebben a patkány állapotban senki se akar fél óránál többet eltölteni. Viszont mindjárt bebrunyálok, ami kevésbé méltóságteljes végkifejlet. A nappali légteréből okosba kiszakított, kanmurikra optimalizált kis piszoár a legközelebbi, az egyemberes üregben hajvonallal az itáliai csempére támaszkodva lehet csorgatni és savas gyomorbombákat köpködni, a legnagyobb veszély, hogy ekkora stabilitásban vizelés közben bekummant az ember. De ma nem.
Egy rakat recept nélküli biszbaszt raktározok a konyhaszekrényben a fűszerek helyén; a nagyobbik olajbogyószerűségből meg a kisebbik, fogamzásgátlónyi pötyiből nyelek, mindkettő forte, plusz a gyógyszeriparba vetett töretlen hitem placebója, olyan isten nincs, hogy harminc percen belül ne legyek jobban. Két órával később még okádok.
Jéghideg, laktózmentes tej. Nem vagyok allergiás, ellenben pár hétig laktózérzékeny spinével éltem együtt, akkor kaptam rá az édeskés ízére. Nem kell bele semmi, felhabosítom így, a hűtőből frissen, egy-egy ütősebb alkalom után lazán betolok fél literrel. Most is. Máris feláll a zsurnaliszta oprendszer, a – nevezzük megbeszélésnek – kalandunk topikja lassan átszivárog a két könyékkel konyhapultra támasztott fejfájáson. Kereszténység, hagyomány, család, magyarság. Oda kell basznunk, ezt akarja a nép. Hogy lehet ebből kihozni bármit a Btk. általi fenyegetettség nélkül?
Amilyen cudar volt az eleje, olyannyira gyors a felépülés.
Hogy épp nincs mit, az csak a lépcsőházban csikar belém, amint pavlovilag a mélygarázsba nyitva satuzok. Szusszanásnyi szünet, legalább kimókolom, hogy mit akarok kezdeni, és mivel. Az Öregre csörgök, ilyen horderejű ügyekben egyébként is előbb-utóbb nála futnak össze a szálak. Ő veszi fel, magyaráznom se szükséges, egyből jöhetek.
Na, kisfiam, ne hálálkodj, hanem mondjad, mi a stájsz.
Nem kedvelem az irodáját. Göcsörtös az aurája. Akármiért gyűltünk ide akármikor, a legbizalmaskodóbb hátbaveregetéseken is átütött a nyers egzisztenciális félelem. Ez az a hely, ahol előléptetést is úgy kapsz, hogy közben azon agyalsz, mit ronthattál el. Csakhogy most nálam az aduász, a legfőbb akarat szóban átnyújtott kinyilatkoztatása.
Oda kell basznunk.
Hova?
Ám ez hatalmasabb nála, nem az egyetértésére, a túlélő rutinjára van szükségem. Életünkben először őszintén rázúdítom.
Onnan indulunk, hogy Robi meleg, vagy minimum két kapura játszik, de ebben neked, főnök, semmi újdonság nem lesz, hiszen te mindent tudsz. Meg egyébként is, ki nem szarja le, nem úgy, ne nézz már rám így, szóval érdektelen, csak tegnap elvitt magával egy ilyen ramazuriba, ahol összefutottunk a szívünk csücske államtitkárunkkal, és közölte, hogy ideje bekeményíteni, meg, hogy oda kell baszni. Nem, nem arra a keményedésre gondolt. Nem, nem vicces.
Az eddig ki tudja, melyik hetvenes évekbeli sláger ütemét kopogó golyóstoll az irathalom tetejére pihen, az Öreg figyelni kezd.
Konkrétan mit mondott?
Megismétlem. Dibb-dobb, dibb-dobb, már megint jobbra-balra pattog a két ujj közé csíptetett penna.
Ez egy barom.
Az. De most mi legyen?
Odabaszunk, ha ez kell. Írd meg.
Mennyire basszunk oda?
Nem vagyok benne biztos, hogy nem lennék képes megütni.
Soha nem értettem, a vigalmi negyed sűrűjébe nyitott pincehelység miért nem lett népszerű, én viszont imádom, hogy ide, a külhoni leány- és legénybúcsúk epicentrumába tudok elbújni csapolt sörös morfondírozni. A rövid, meredek lépcsősor tetejére keretezett, kobakkoccantós bejárat mögött percenként váltják egymást a prelakodalmi kisbuszok, a többi pubra rászakadó részeg hordák fel-felhangzó óbégatása metronómként dobogja lefelé az éjszaka hangtompított taktusát. Nyolcas sörrel nyitok, aztán már csak tíz százalékosokat kérek, pedig nem szeretem, ahogy az alkoholjuk csípősen átszúr a malátán és komlón. Kell a mámor. Hozzá se érek az Air MacBookomhoz, amíg nem érzem, hogy végre teli torokból tudnék kacagni ezen az egészen.
Befut a következő partijárat. A fergetegesnek szánt iccaka tütükeszerű menyasszonyruhába jelmezelt, már most mozgásképtelen főhősét ketten-hárman bányásszák elő az utastérből. Szerencsétlen flótás, ki tudja, hányféle akadályt rótt rá a partiszervező iroda éves bónuszra hajtó, kíméletlen munkatársa. Habár, aki hajlandó nősülésileg egy idegen országban saját jövendőbelijének álcázva tivornyázni, bőven megérdemli, hogy a romkocsmák antierkölcs-Bermuda-háromszögében hullassa el emberi méltóságának utolsó foszlányait.
Rendelek.
És miért kavarog a műbajuszt ragasztott, dagadt jelmezes körül hat-hét vihogó barinő? Ja, hogy ő az ara! Szinkronban ütnek be az élmények, öntudatlan írom le a cikknyitányt: A nő, az nő, a férfi, az férfi. Ebből nem engedünk. Nem engedhetünk. Ezt követeli tőlünk a százmilliószorosan megtagadott keresztény, európai hagyomány. A múltunk, egyben jövőnk.
Rendelek. Az édeskés zircire fanyarkeserűt kívánok, háromszorosan hidegkomlózott dupla IPA, lesz szíves. Üt. Megint mikrobusz. Semmi extra, tajtrészeg német alakulat, óóólé, ólé, ólé, ólé, már szippantja is be őket az átellen TripAdvisor Top akárhány csúcsbulicenter. Az egyik germán az este súlya alatt berogyva térde hull, amit rajtam kívül senki se észlel, úgynevezett barátai húzzák magukkal lendületből a tiszteletlen, nem árja aszfalton. Ide fáj. Inkább írok. Magyarország soha nem fog letérdelni az idegen hatalmak előtt, nincs az az erő, mely hazánkat végigvonszolhatná a történelem vérfakasztón rögös mellékutcáján.
Rendelek. Istenuccse szégyellem, de gyümölcsöset kívánok. Van abból is nyolcas, kétféle, honi meg belga, még szép, hogy a magyarra bökök. Olasz lányok tévesztik a házszámot. Lövésük sincs, hogy nem ide készültek, a célba érkezés lelkesültségével pattannak nyeregbe a westernesen magasra emelt padokra, spontán igazolva a még a répanadrágok idején fogant szabályt, miszerint egy talján farmernál jobban semmi se rajzolja ki a női fenék ívét. Az idill mindig illékony, most is. A már nyitás után percekkel meggyötört pincér még a pult mögött cihelődik, amikor a turistacsoport hölgyhiányt észlelő raszta kanja harsányan, intenzív mozdulatokkal tereli vissza övéit a nyájba. Pedig már pont átültem volna.
Mi, magyarok, nem engedjük a családot szilárdító magyar nőket. A családanyákat. És ha a zöldben játszó vörösök, csak, mert asszonyaink kiállnak férjeik mellett, rájuk támadnak, hát kíméletlenek leszünk. Mert ez most többről szól. A mindenről szól. A mindenünkről. Ha üttök, ütni fogunk. Ha rúgtok, rúgni fogunk. Elég a meghunyászkodásból!
Rendelek. Mindegy, csak tíz százalék feletti legyen. Igen, biztos. Tizenkettő? Persze. Döntöm a fél literes kelyhet, félúton homorba merevítem a gerincem, hogy az ingoványosodó falakat valahogy visszaszilárdítsam. Nagy levegő, sóhajtás, kijössz belőle, ki tudsz tisztulni, mielőtt legyőzne egy cinge sör. Ellenállok. Gyűlölök kapaszkodni az elpárolgó öntudatba, ritkán sikerül, megint a mély légzés, hátha újra tudom indítani önmagam, de pörög, forog és kavarog, nekifeszülök, tüdőből támasztom az imbolygó ellenvilágot. Áttör. Az írásba menekülök: Készüljetek! Hamarosan szükséglehet rátok. És ne feledjétek! Nem hagyjuk!
Valaki jó fej, talán a pincér, mert nem mentőt, hanem taxit hív.
Dévényi István: Egy vérből valók
Cser Kiadó, 2022
