A jubileumi árverésükön három olyan festmény is kalapács alá kerül – egy Rippl-Rónai-, egy Vaszary- és egy Kádár Béla-kép is –, amelyek évtizedek, esetenként száz év után bukkantak csak fel. Ez a jelenség külföldön sem ritka. Hogy lehet az, hogy még mindig kerülnek elő rég vagy soha nem látott Rippl-Rónaik és Vaszaryk?
Törő István: Ha ezt egy hosszú folyamatként nézzük, azt látjuk, hogy a Kádár-rendszerben a tulajdonosok lehetőség szerint eldugdosták a képeiket. Azokon kívül, akiknek ismert, nyilvántartott kollekciójuk volt, mindenkinek rejtve maradt a gyűjteménye. A gyűjtők kerülték a nyilvánosságot, azt, hogy kiderüljön, milyen értéket birtokolnak. Ennek megfelelően óriási, alig ismert képvagyon volt Magyarországon, ami a rendszerváltás után az árak emelkedésével lassan kezdett előbújni. Nagyjából 1990 és 2005 közt képek elképesztő gazdagsága került elő. Ehhez járult még, hogy az áremelkedés miatt külföldön és a környező országokban is felfigyeltek arra, hogy most már komoly pénzért lehet értékesíteni a magyar képeket. Nagyon erős forrás volt Nagybánya, Szlovákia, a délszláv területek, tehát innen is rengeteg kép jött át hozzánk, majd lassanként elkezdtek Nyugat-Európából és Amerikából is visszajönni a képek.
Kelen Anna: Csakhogy még korábbra visszamenjünk: külföldre úgy kerültek ezek a képek, hogy a magyar festők a 20. század első felében jellemzően ott éltek, ahol a művészeti élet centruma volt: Párizsban, Berlinben, Rómában, Londonban, emellett Amerikába is kerültek festmények. Ezek azok a művek, amelyek 100–110 év után most elkezdenek visszaszivárogni a már említett hatások miatt.
Törő István: Ezen kívül volt több nagy képkivándorlási hullám a tömeges kivándorlás miatt. Ez megfigyelhető a 30-as években, utána nagyon erősen 1945, majd 1956 után is, ezekben a periódusokban is nagyon sok kép került külföldre. A mai helyzet az, hogy ezeknek a csúcsképeknek a többsége lehorgonyzott olyan gyűjteményekben, vagyonos magyar családoknál, ahonnan nagyon nagy valószínűséggel nem fog előkerülni. Ugyanakkor szerintem a közép-európai agglomerációban lévő képeket is felszívtuk, ezeknek az elmúlt harminc év alatt valahol már fel kellett bukkanniuk. Ma már nagyon kicsi a valószínűsége, hogy Magyarországról egy teljesen ismeretlen és kiváló mű kerüljön elő, erre inkább Nyugat-Európában és Amerikában van még reális esély.
Tehát nem valószínű, hogy a padláson rábukkanhatok egy Munkácsyra.
Törő István: Nem igazán, főleg egy magyar padláson sajnos egyre kevésbé valószínű, hogy ez megtörténik.
De ha mégis, akkor mit tehet az illető? Mi a folyamata annak, amikor valaki értékesnek tűnő festményre bukkan?
Kelen Anna: Érdemes behozni a galériába. Mi megvizsgáljuk, kikutatjuk, és megbeszéljük, hogy mi lenne a legjobb megoldás az eladás szempontjából, mit szeretne a tulajdonos.
Törő István: Egy laikusnak óvatosnak kell lennie. Az első lépésben tájékozódjon az interneten, nézzen utána az adott festő leütési árainak, melyik az a négy-öt galéria, amelyik a legjobb a piacon, menjen el két-három helyre és kérjen ajánlatot. A laikusnak a biztonság és a transzparens eladás a legfontosabb, és egy aukció mindig az.
De mi a helyzet akkor, ha fogalma sincs, milyen képpel áll szemben?
Törő István: Akkor még fontosabb mindez. A tájékozódás a kulcs.
Nem lehet azonban minden kép elfeledett remekmű. Gyakran bukkannak fel hamisítványok?
Kelen Anna: Tömegével minden nap. Ezek olyan kvalitású alkotások, amelyekkel egy laikust nagyon könnyű becsapni, de egy edzettebb szem azonnal kiszúrja.
Törő István: Ezzel eljutunk a történet másik oldalára is, hogyan védjük ki, hogy hamisítványt vegyünk: ne piacokon vásároljon képet az, aki nem szakértő, mert könnyen lehet, hogy az nem eredeti. Ismét csak a tájékozódás fontosságát tudnám hangsúlyozni: ha komolyan érdekli a dolog, menjen el egy megbízható helyre, keressen fel egy tanácsadót, készüljön fel. Ezen a piacon is megvannak az aknák: mondjuk egy Rippl-Rónai pasztell átlagban 10–15 millióba kerül, de az illető összefut valakivel, aki elmeséli, hogy most épp egy hagyatékból hozzá lehet jutni egy fantasztikus Rippl-Rónaihoz hárommillióért. Az ilyet mindenki szereti, elvégre ki ne akarna nagyon olcsón vásárolni, csak hát ezek a történetek többnyire sántítanak.
Mint ahogy nem lehet 120 forintért egy liter benzint venni, úgy 3 millióért se lehet egy 15 milliós képet vásárolni.
Kelen Anna: Sajnos, sokan gondolják, hogy majd ők lesznek a szerencsés kivételek, de aztán mégsem.
Ha ennyi hamis kép van műkincspiacon, felmerül a kérdés, honnan jön ennyi hamisítvány?
Törő István: A hamisítás egy iparág Magyarországon. Ennek több rétege van: akadnak régi hamisítványok, amiket őriz a tulajdonos és eredetinek hiszi őket, és van a hamisítóipar, ahol folyamatosan gyártják a képeket, amelyeket a legkülönbözőbb csatornákon próbálnak piacra bocsátani. Az ilyen képekkel kapcsolatban előbb-utóbb mindenkiben gyanú támad, ezért behozzák a galériába, hogy megvizsgáljuk. Egyre gyakrabban küldenek képeket külföldről, mert ez a professzionális hamisító és forgalmazó társaság már a külföldi vásárokon is árulja a hamisítványokat. Például valaki vesz egy kisebb külföldi árverésen egy magyar képet, ám az ottani aukciós ház nem ért a magyar festményekhez, mégis árverésre bocsátja, majd értékesíti azokat. Egy vétlen ember megveszi annak reményében, hogy ezen nagy pénzt fog keresni, elküldi nekünk a kép fotóját, és jön a hidegzuhany.
Kelen Anna: A mai hamisítványokat mi könnyen és nagy magabiztossággal tudjuk kiszűrni, mert tucatjával, egy kaptafára készülnek. Ami nagyobb kihívás, ha egy festő tanítványa készítette a képet, majd az utókor eltünteti a régi szignót, és ráírja az értékesebbnek tartott művész szignóját. Tehát a két mű valójában egy időben készült, hasonló korú a hordozó, a vászon, a festék. Itt a lexikális tudás és a stíluskritikai vizsgálat segít nekünk.
Törő István: Emellett az is nehezíti a helyzetet, hogy nincs törvényes szabályozás a képhamisítás szankcionálására. Nagyon nehéz valakit elítélni azért, mert képet hamisított. Ha nincs inflagranti, tehát nem akkor festi a képet, mikor épp lecsapnak rá, nagyon nehéz bíróság elé állítani. A kereskedők, a bennfentesek ismerik ezeket a közegeket és folyamatokat, de borzasztó nehéz rábizonyítani valakire, hogy tudatosan hamisított.
Kelen Anna: Emellett nehéz rábizonyítani valakire, hogy ő ezt szándékosan megtévesztési céllal, üzletszerűen művelte, nemcsak saját örömére festeget.
Egy festmény eredetiségének kivizsgálása nem tűnik egyemberes feladatnak. Önöknél hányan végzik ezt?
Törő István: Hat vagy hét művészettörténész, plusz egy külsős művészettörténész gárda, emellett restaurátorok, akik az ecsetkezelést, a munkát, a festékhasználatot, a vásznat vizsgálják. Nagyon sok szűrőn megy keresztül.
Kelen Anna: Minden részletre kiterjedő, teljes szakmai konszenzus kell. Ha ez megvan, csak akkor bocsátjuk aukcióra a képet – ha a bizonyosság nem százszázalékos, akkor már nem.
Menjünk vissza egy kicsit a legelejére. 1997-ben nyitott a galéria, egy évvel később az első aukciójukon rekordáron, 21 millió forintért adták el Rippl-Rónai József Zorka kék gyűrűvel című képét. Mit csináltak máshogy, mint a többiek?
Törő István: Olyan újításokkal jelentünk meg a piacon, ami ránk irányította a figyelmet. Nagyon sok jó aukciós ház működött ugyanabban a rendszerben, de mindenféle különösebb innováció nélkül. Mi kibéreltük az ország egyik legnagyobb színháztermét, és egy évvel korábban elkezdtük reklámozni az árverést. Volt pezsgő, kesztyűben álltak az emberek a színpadon, exkluzív katalógus készült tanulmányokkal, minden vásárló kapott egy eredetiségi igazolást, úgynevezett attesztet, ami abban a dzsungelvilágban nagyon sokat jelentett. Tulajdonképpen a professzionális nyugat-európai – tehát a Sotheby’s és a Christie’s-szintű nagy aukciós házaknak megfelelő – módon jelentünk meg a magyar piacon, amire sokan kíváncsiak voltak. Juditot (Virág Judit, a galéria társalapítója – a szerk.) mindenki ismerte, mert központi szereplője volt az aukciós piacnak, mint árverésvezető. A vevők azt érezték, hogy különös megbecsülést kapnak, ez döntő volt. Három évvel később már minden magyar aukciósház hasonlóan működött.
A siker másik komponense magában a festményben rejlett. A Zorka egy debreceni hölgy tulajdona volt, aki próbálta eladni, több kereskedő leutazott Debrecenbe, de a tulajdonosa olyan elképesztően magas árat kért, amit senki sem volt hajlandó kifizetni. Megbeszéltük, hogy ez egy nagyon jól ismert kép, valamivel el kell indulnunk, vegyük meg, vagy jól járunk, vagy nem, de áru nélkül nem lehet árverést rendezni. Leutaztunk, megvettük. És itt jött a szerencsefaktor: már a tulajdonunkban volt a kép, amikor kiderült, hogy a Magyar Nemzeti Galéria Rippl-Rónai kiállítást rendez, amelynek egyik fő falán állította ki a szóban forgó képet. A kiállítást 200–300 ezer ember látta, és mindenki tudta, hogy ez a kép három hónap múlva aukción lesz nálunk. A kiállítás nélkül nyilván nem ért volna el ilyen árat a kép.
Őrült licit volt, csak kapkodtuk a fejünket, már húszmilliónál tartottunk, ami már rekord volt. Valaki megint felrakta a kezét. Judit tudta, hogy mi a következő lépcső – 22 millió –, de belerakta a show-t, és bemondta a 21 milliót. Az underbidder – aki 20 milliót ajánlott – mérgében eldobta a tárcsáját, és így született meg az unortodox aukciós rekord, mert 21 milliós licitlépcső nincs.
Kifejezetten érdekes az is, hogy mindez 1998 októberében történt, 2003 decemberében pedig már 220 millió volt a rekord. Olyan óriási pezsgés volt a műtárgypiacon, hogy öt év alatt tízszeresére nőtt az abszolút rekord. Ez egy olyan felhajtóerő volt, amibe mi pont belecsöppentünk – segített is minket, és kicsit hozzá is tettünk.
Visszatérve kicsit az első aukcióra: Anna, ön akkor tizenegy éves volt, az édesanyját figyelte a színpadról. Most már maga is aukciókat vezet, és a galéria útját egyengeti.
Törő István: Tizenegy éves korában már ott állt a színpadon: már kislányként is ő mutatta be a képeket.
Kelen Anna: Már azelőtt is ott voltam, amikor anyukám vezette az aukciókat, aki egy legenda a szakmában. Ez egy kiváltság, de egyben kihívás is. Most már tizenkét éve itt dolgozom a galériában, ám hosszú út vezetett odáig, hogy már én vezethetem az árveréseket – ez csak másfél éve van így. Nagyon sokat dolgoztunk azért, hogy ez biztonsággal megtörténhessen.
Így, hogy gyakorlatilag az árveréseken nőtt fel, mindig egyértelmű volt, hogy ezen a pályán szeretne érvényesülni?
Kelen Anna: Nem. Sőt, volt egy vargabetű is a karrieremben: a művészettörténet előtt bölcsészkarra jártam, ami, mondjuk, annyira azért nem állt távol.
Törő István: Ráadásul nem csöppent könnyű helyzetbe. Juditnak művészettörténészként, galériavezetőként, emberként olyan kvalitásai vannak, ami ritka. Művészettörténésznek és árverezőnek lenni Judit árnyékában, nem egyszerű feladat. Anna ebben nagyon jól helytállt, kiváló művészettörténész és árverésvezető lett belőle.
Ez lenne az álma?
Kelen Anna: Ezen a piacon maradni, igen. Egy árverésvezetés rettenetes stressz, ezt láttam anyukámon, még a pályája csúcsán is rettegett az aukciók előtt. Ez egy nagyon kemény szellemi és fizikai erőpróba, hihetetlenül igénybe veszi az embert, hisz mégiscsak három-négy órán keresztül kell állni, folyamatosan beszélni és koncentrálni, mintha egy karmester lennél. Épp emiatt nem lehet ezt anélkül csinálni, hogy az ember élvezné, persze, kell azért ehhez egy adag exhibicionizmus is. Az elmúlt tíz évben mindig ott álltam anyukám mellett minden árverésen, erre nincs más iskola. Szerintem talán a lehető legjobb pillanatban vettem át, pont akkor, amikor megváltozott az egész piac a Covid és az online aukciós rendszer bevezetése miatt.
Az elmúlt másfél évtizedben nemcsak a Covid kavarta meg az állóvizet: a 2008-as gazdasági világválság után a műkincspiac bezuhant, majd hirtelen szárnyalni kezdett. A koronavírus árnyékában valós volt a félelem, hogy ismét bedől a piac, ám épp ellenkezőleg: lendített rajta. Önök miként látják a műkincspiac alakulását az elmúlt 15 évben?
Törő István: A 2009–2013 közti időszak kegyetlen volt, nagyon durva keresletcsökkenés volt tapasztalható a piacon. 2020-ban az volt a félelmünk, hogy a Covid bedönti a piacot, és egy hasonló válság alakul ki. 2020 tavaszán ott álltunk bezárva a megfelelő eszközök nélkül, csak online lehetett volna árverezni, de senkinek nem volt ehhez megfelelő rendszere. Valamennyien bealudtunk, az egész magyar piac. Mi azonnal fejleszteni kezdtünk, mert lehetett látni, hogy enélkül nem fog működni. Az őszi aukción már volt online rendszerünk, és ez átütő sikert hozott. Az online rendszert tekintve idehaza úttörők voltunk, ahogy egy másik területen is, amelyet szintén a Covid alatt indítottunk el: jó időben éreztünk rá, hogy a kortárs piacnak markánsan meg kell jelennie az aukciós világban. 2019 novemberében tartottuk az első kortárs aukciót, ahol több rekordot is felállítottunk, azóta folyamatosan fejlesztjük – idehaza kis túlzással nálunk van az exkluzív kortárs aukciós piac. Mindez fejlődésnek indította a kortárs piacot is: egyrészt az áremelkedés a galériák számára óriási lehetőséget jelentett, a nem aukciós vevők addig azoknál a nagyon jó kortárs galériáknál vásárolnak, amelyek már évtizedek óta építették a piacot.
Kelen Anna: A kortárs festészet terén elért sikerünk azért is volt nagyon jelentős, mert egészen addig ezek az árak nem voltak transzparensek. Az aukció stabilizálta azokat az árakat, amikről korábban csak külföldi legendákat hallottunk.
Törő István: Az árak ráadásul egyre emelkednek: a legdrágább kép 42 millió forint volt emlékeim szerint – az aukció előtt 15 millióért kínálta a tulajdonos megvételre.
2019 előtt tehát nem volt ekkora kereslet a kortárs iránt?
Törő István: Voltak a kisebb kortárs aukciósházak, de a képek messze nem ilyen árakon keltek el. Aki 2000-es vagy a 2010-es években jó ízléssel kortárs gyűjteményt hozott létre, az mára milliárdos lett.
Kelen Anna: Egészen addig fel volt osztva a piac. Voltak az aukciós házak, akik a klasszikus, modern 20. századi művészettel foglalkoztak, és voltak a kiváló kortárs galériák, amelyek a kortárs művészettel. Ez a tendencia annak is volt köszönhető, hogy külföldön a nagy kortárs vásárokon aukciós házak nem szerepelhettek, csak galériák. A magyar piac nagyon sokáig így működött, nagyon éles választóvonal volt a kortárs és a klasszikus között, ám onnantól kezdve, hogy ezt mi elkezdtünk nyitni, kialakult egy híd. Most már mi sem választjuk élesen szét a kettőt, hanem azt gondoljuk, hogy a festészet egy folytonos dolog, nem ért véget 1945-ben. Ez valahol egybevág a nyugat-európai tendenciákkal, külföldön is pontosan ugyanezek a folyamatok zajlottak le, csak kicsit korábban.
Törő István: Igen, erre jó példa az is, hogy nemrég 194 millió dollárért kelt el egy Andy Warhol-kép, ami nagyjából megfelel a klasszikus modern piac csúcs árainak. A nemzetközi piacon a top kortárs és a top klasszikus modern árak egy szinten vannak. Nálunk közel ötszörös a kettő közti differencia, óriási potenciális emelkedési lehetőség van még a kortárs képek terén, mert a tendencia a legvégén ugyanaz lesz, mint külföldön: itthon is ki fognak egyenlítődni az árak. Tehát még mindig érdemes kortárs képet vásárolni.
Kelen Anna: A világon a tíz legdrágábban eladott kép között már három klasszikus kortárs művész szerepel: Rothko, Pollock és Kooning, 200–300 millió dolláros eladásokkal. A globális festménypiacon a kortárs művek száma a 2000-es évek óta sokszorosan meghatványozódott.
Alig van vége a pandémiának, máris újabb nehézségekkel megküzdenie a világnak: a legaktuálisabb problémák, mint az infláció vagy az orosz–ukrán háború hogyan hatnak a műkincsiparra?
Törő István: Az infláció, a forintromlás például vásárlási hullámot okoz, a háború a bizonytalanság élményét erősíti, ami visszahúzó erő. Tehát ez egy olyan komplex helyzet, amiről nehéz megjósolni, milyen irányba fog fordulni. Alapvetően optimista vagyok, a háborúnak szerintem belátható időn belül vége lesz, egyik fél sem tudja megnyerni. És ha elmúlik a háborús szorongás, az magabiztosságot ad, tehát én inkább a felhajtóerő irányában gondolkoznék. Persze az is nagyon fontos, milyen lesz a magyar gazdaság helyzete, hogy milyen módon lehet az EU-val megegyezni a helyreállítási alapról és más uniós pénzekről. Ha ezek a támogatások jó tempóban megérkeznek, és a magyar gazdaság – amely most ugye 8 százalékos GDP-növekedést ért el – továbbra is ilyen szinten marad, vagy legalább az éves szinten 3–5 százalék közti fejlődés fennmarad, az a gazdasági biztonság nagyon sok pénzt fog a műtárgypiac felé vonzani.
Ezek szerint akkor a háború hatásai egyelőre nem látszódnak meg a műkincspiacon.
Törő István: Egyáltalán nem. Figyeljük a többi cég árverését is, és magas árakat látunk.
Rengeteg hírt lehet arról hallani, hogyan próbálják az oroszok az ukrán kulturális értékek megsemmisítésével kitörölni az ukrán identitást. A legtöbb múzeum igyekszik megóvni a műkincseket, kimenekítik az országból vagy épp elrejtik azokat. Idehaza hogyan kapcsolna háborús üzemmódba egy galériatulajdonos?
Kelen Anna: Ezen még nem gondolkodtunk. Vannak elég jó, minden biztonsági kritériumnak megfelelő raktáraink, amelyek árvíz- és tűzbiztosak. Az ügyfeleinkkel folytatott beszélgetések során azonban nem tapasztalunk ilyen irányú félelmeket, nincs pánik.
Törő István: Mi nem menekítjük a képeinket sehova, mert biztosak vagyunk abban, hogy ilyen helyzet nem fordulhat elő. Természetesen utánanéztem, hogy Bécsben milyen raktározási lehetőségek vannak. Csak hát mi a garancia arra, hogyha a háború eszkalálódik, az a magyar–osztrák határig tart majd? A józan ész alapján nem lehet háború, ha viszont nem a józan ész győz, az egy védhetetlen helyzet.
Van hagyománya Magyarországon a gyűjtésnek?
Kelen Anna: Hatalmas hagyománya volt, de megszakadt egy időben, főleg a második világháborúban, utána aztán szépen lassan újraéledt. Magyarországon a századfordulón fantasztikus gyűjtemények jöttek létre az akkori nagypolgárságnak köszönhetően. Magyar és nemzetközi képek egyaránt komoly számban voltak képviselve: Monet, Manet, Cézanne, de ezek már mind külföldi gyűjteményekben vannak.
Törő István: Vagy Oroszországban. Amit az oroszok elhurcoltak, azok ma is a moszkvai Grabar-intézetben vannak, köztük több Csontváry-kép is. A gyűjtés hagyománya többtényezős történet. Az egyik a főúri családok kincsképzése a 16. századtól, amelyben nem is feltétlenül a tudatos műgyűjtés játszotta a szerepet. Az ezüsttől a festményekig, a műtárgyakig, az aranypénzekig mindent elraktak, ami érték volt, pusztán azért, mert kedvelték őket – ez egy több évszázados hagyomány. A professzionális műgyűjtés a 19. század közepén indul Magyarországon elsősorban a nemesi, majd nagypolgári körökben is – köztudott tény, hogy a Szépművészeti Múzeum antik gyűjteménye az Esterházy-gyűjteményre épült. A század első felében a magyar nemesek és nagypolgárok kollekciói európai rangúak voltak, ezt roppantotta szét az orosz megszállás.
Ma Magyarországon nincs olyan gazdag réteg, amely egy jelentős nemzetközi gyűjteményt – mondjuk a legjobb amerikai és európai gyűjteményekkel versengőt – tudna létrehozni. Annyira elszálltak az árak, hogy az igazán nagy gyűjteményeket mára csak a világ 200–300 leggazdagabb embere engedheti meg magának.
És kik vásárolnak idehaza műkincseket: magánszemélyek vagy inkább intézmények?
Kelen Anna: Főként külföldi és magyar magánszemélyek, de nehéz specifikálni, mert nagyon sokszínűek a vevők, és az utóbbi időben az online rendszer bevezetésével ismét megváltozott a helyzet. Sokkal kevésbé jellemző már a Budapest-központúság, ami egy jó fejlemény.
Törő István: Nemzetközi szintűvé vált a vásárlás, emiatt átláthatatlan, hogy ki kicsoda. Ki tudja, hogy valaki saját magának vásárol-e, vagy esetleg valaki megbízását teljesíti, egy francia múzeumot képvisel, vagy egy ausztrál befektetőt, aki éppen magyar származású – tehát kicsit összegabalyodnak a szálak.
Kelen Anna: Az elmúlt években jelentős érdeklődés alakult ki nemzetközi szinten is a magyar festészet iránt. Nagy, jelentős közgyűjtemények, múzeumok, például a londoni Tate, a párizsi Pompidou, a New York-i MoMA kiállításokat szerveznek a kortárs magyar művészeknek, és vásárolják is ezeket a kortárs képeket. Nyilván ez is felhajtóerő. A mi galériánktól is vásárolt a Musée d’Orsay egy gyönyörű Rippl-Rónait.
Törő István: Elképesztő mennyiségű pénz van a műkincspiacon, a világpiacon és Magyarországon is. Nagyon kevés olyan stabil, biztos és izgalmas befektetés van, mint a műtárgy: nemcsak pénzt költesz, hanem valamilyen élvezeti cikket veszel. Nem csak egy banki részvényed van, ami egy fikció, hanem ott lóg a falon a kép, amihez érzelmileg is kötődni tudsz. Ezért mondom mindig magamnak és másoknak is, hogyha van pénzed, akkor mindig a csúcsot vásárold meg. És a csúcs számunkra a magyar piacon érhető el, hazai jövedelmekből nem lehet top nemzetközi képeket vásárolni. Tehát én inkább megveszem a magyar piac legjobb műveit, mint esetleg egy harmad-negyed-ötödrangú nemzetközi festményt. Egy kép létezik mondjuk száz éve, a magyar kultúra egy nagyon-nagyon fontos darabja. Van története, hány híres magyar gyűjteményben, családban fordult már meg, és azzal, hogy te megveszed, tizenöt-húsz-harminc évig a tiéd lesz, majd újra tovább vándorol. Közben hihetetlen felemelő érzés, hogy a magyar kulturális örökség egy része – egy kis örökkévalóság – egy ideig a tulajdonodban lehet. És ez nem a festmény értékére vonatkozik, vagy arra, ki mennyire jól szituált ember. Már néhány százezer forintért fontos műtárgyakat lehet vásárolni.
Ha valaki vesz egy ilyen képet, azzal egyúttal küldetést is kap: a magyar kultúra egy darabját valameddig őrizze és élvezze, amely nagyon nemes és magasztos feladat.
