Világszépek ugyan, de arcuk nincs – egyrészt, hogy védjék őket, másrészt, mert valójában lehetne az arcuk bármelyik gyerek arca a huszonháromezer állami gondozott gyerek arca közül. Történeteik is szinte felcserélhetők – bár tény, hogy az emberi kegyetlenség egy különös kreativitást mutató skáláján mozgunk –, a sötét tónusok között csak árnyalatnyi különbségek vannak. Ők a Világszép Alapítvány patronáltjai, olyan gyerekek és fiatalok, akiknek a szülei ugyan jellemzően ismertek és életben is vannak, de ellátni, magukhoz venni nem tudják, nem akarják a gyerekeiket, viszont általában nem is mondanak le róluk, így az örökbefogadásuk lehetetlenné válik. A legtöbb, amit remélhetnek, az egy kedves nevelőszülő pár, ám ez is csak keveseknek adatik meg, mint ahogy az is, hogy szerencséjükre egy olyan szervezettel találkozzanak, mint a Világszép Alapítvány, amely a huszonháromezerből legalább néhányszáz gyereknek reményt adhat.
Itt ugyanis megtapasztalhatnak valamit, ami legalább nyomokban emlékeztet az otthonra, ahol van mosoly, közösség, kedvesség, törődés és szeretet – és sorstárs gyerekek-fiatalok, akik között kevésbé érezhető mindaz a hiány, ami az átlagos – itt értsd: családban nevelkedő – kortársaik körében olyan fájón nyilvánvaló. Emellett pedig az alapítvány felnőttjeire ténylegesen számíthatnak mind konkrét iránymutatásban, segítségben, mind olyan emberi példamutatásban, amire a szüleiktől nemigen számíthatnak. Ez nem az én ítéletem – az arcukat nem mutató, de saját hangjukon megszólaló gyerekek gyakorlatilag mind egyetértenek abban, hogy jobban jártak a családból kiemeléssel, hogy még a magányos, rideg, magázódó állami gondoskodás is jobb, mint a semmilyen, neadjisten tevékenyen bántalmazó szülői.
Kalmár Judit filmrendező nem szó szerinti értelemben vett történetet mesél el, inkább hangulatokat idéz fel abból a realitásból, amelyben ezek az állami gondozott gyerekek élnek, a sötét és a derűs képek erős kontrasztjaival. Különféle elemeket használ mindehhez: a nyilatkozó, többnyire már tizennyolc éven felüli fiatalok sziluettjeivel készült interjúkat, animációs betéteket, melyek egy-egy gyerek saját történetét vagy általuk kitalált, megrendítő meséket illusztrálnak, a Világszép közösségi terében, táboraiban, egyéb rendezvényein és a velük együttműködő Pendula Óvodában készült, lényegesen pozitívabb hangulatú képsorokat, valamint állami gondozott gyerekek emléktöredékeit, melyeket Alföldi Róbert, Balsai Móni, Bánfalvi Eszter és Bányai Kelemen Barna olvasnak fel.
Ez utóbbi elem hozza a legsötétebb színeket a filmbe. Csak néhány idézet:
- „Az óvodában takargattam a hátamat, hogy ne vegyék észre a sebeket. Amikor mégis kiderült, akkor azért vertek meg, mert elmondtam.”
- „Négyéves voltam, amikor a húgommal eldöntöttük, hogy nem bírjuk tovább. Két öngyilkossági kísérletünk volt.”
- „Otthon úgy megvertek, hogy betört a koponyám. De amikor később elmondtam, hogy mi történt velem, nem hittek nekem.”
- „Már nem volt mit ennünk, amikor a szülinapomra kaptam egy Túró Rudit.”
- „A hűtő mindig lakattal volt bezárva. Nem is tudom, hogyan, hiszen arra nehéz lehetett lakatot tenni.”
- „Hatévesen volt egy lágyéksérvműtétem, és ott lettem felejtve a kórházban. Így menekültem meg az otthoni bántalmazásoktól.”
Ezek a mondatok mélyre mennek, főleg, ha a néző melléteszi azt a megátalkodott életörömet, ami közben ezekben a gyerekekben azért láthatóan ott van, hiszen a világszépes események meghittségében, felszabadultságában egyből felszínre tör. De a bántások és elhanyagolások azért egyértelmű nyomokat hagynak: a megszólalásaikból süt valami olyan cinikus emberismeret és dörzsöltség, amire normális körülmények között nem lenne szükségük. Ám, ahogy a testépítők izmai a rendszeres kőkemény edzéstől, ezeknek a gyerekeknek a belső hazugságvizsgálója vastagodott, erősödött meg olyannyira, amennyire csak olyan gyerekeké tud, akiknek saját szüleik hazudoznak életvitelszerűen.
Elhangzanak olyan mondatok is, amelyekből egyértelmű: a bántalmazást sokan az élet természetes velejárójaként kezelik. Ugyanakkor kirajzolódik még egy közös vonás – bár ez alighanem csak az olyan állami gondozottakra jellemző, akikkel valamely, a Világszéphez hasonló szervezet érdemben foglalkozik –, a bizonyítási vágy, hogy az ő indulásukkal is lehet tanulni, jó munkahelyet szerezni, házat, autót venni, igazi, összetartó családot építeni. Hogy a múltjuk lerázható. Bár a rendszer hiányosságainak ismeretében csak remélni tudjuk, hogy igazuk van.
A Világszépek című filmet bárki megnézheti az interneten, ingyen és bérmentve, akár itt a cikkünkben is:
