Egy ártatlan DNS-teszttel indult mindent, csupán biológiai testvéreit akarta megtalálni. Eddig kilencvenhármat talált belőlük, és egy Istent játszó orvos gyomorforgató titkát: a mélyen vallásos Donald Cline évtizedeken keresztül saját spermáját használta fel páciensei megtermékenyítésére. Ráadásul Cline esete egyáltalán nem egyedi, a filmből kiderül, hogy az otthon elvégezhető DNS-teszteknek köszönhetően az utóbbi években Amerikában eddig 44 olyan orvosról szereztek tudomást, aki titokban a saját mintájával termékenyít meg nőket. Sőt, még csak nem is az Apánk az első dokumentumfilm a témában, az HBO 2020-ban Istent játszva címmel már készített filmet az egyikükről.
Az Apánk Jacoba Ballard egyszemélyes harcaként induló, majd komoly mozgolódást kiváltó ügyén keresztül mutatja be az indianapolisi termékenységi orvos gyomorforgató történetét. Szőke hajú, kék szemű kislányként mindig kilógott a családból, mígnem gyerekkorában a szülei elárulták ennek az okát is: apja terméketlensége miatt mesterséges megtermékenyítéssel fogant meg ismeretlen donor segítségével. A nő szinte megszállottan kutatta, ki lehet a biológiai apja, az áttörést pedig az elmúlt évtizedben rendkívül népszerűvé vált, otthon végezhető DNS-tesztek és az ehhez kapcsolódó online adatbázisok hozták meg számára.
Ott azonban furcsa számot látott: hét féltestvért jelzett a rendszer, holott a szabály szerint egy donor legfeljebb három gyermekhez adhat mintát. Ballard addig folytatta önjelölt nyomozói munkáját, amíg valósággá nem vált az, amivel ugratták egymást újonnan megtalált féltestvéreivel: a megtermékenyítést végző orvos a hunyó. Hamar kiderült, hogy
Mindezt a beleegyezése nélkül, és abban a tudatban hagyva a nőt, hogy vagy egy hivatalos spermadonortól kapott mintát, vagy az illető partnerétől – az utóbbi esetben is gyakran cserélte ki a mintát a sajátjára. A férfi évtizedeken át művelhette mindezt, miközben mélyen vallásos volt, rendelője a Bibliából vett idézetekkel volt kitapétázva, és a helyi vallási közösség egyik vezéralakjának számított.
Bár a férfi Ballardnak bevallotta tettét – igaz, a gyerekek számáról és motivációiról is hazudott –, a nő süket fülekre talált a média és az igazságszolgáltatás képviselőinél is, pedig közben egyre csak nőtt a megtalált féltestvérek száma. A dokumentumfilmben közülük szólalnak meg néhányan, férfiak és nők egész sora, akik egész addig mást hittek az apjuknak, vagy fogalmuk sem volt róla, ki lehet az. Mindannyian súlyos traumáról beszélnek, komoly identitásválságról, addigi életük teljes megkérdőjelezéséről, az addigi családi harmónia felbomlásáról.
Egyikük a bizarr történet egyik legbizarrabb szeletét is megosztja: miután édesanyja Cline segítségével fogant meg, a felnövő gyermek is őt választotta nőgyógyászául. Ballardék akkor egy riporternek köszönhetően már Dr. Phil műsorában tárták a világ elé a történetet, a nő ott tudatosította, hogy ő is a Cline-klánba tartozik, tehát valójában a saját apja végezte rajta éveken keresztül a nőgyógyászati vizsgálatokat. És míg ő nem tudott erről, a férfi igen.
A film arra is kísérletet tesz, hogy feltárja a gyomorforgató tettek mögött húzódó motivációt, ám ezen a téren inkább csak találgat. Valóban egy korábbi traumatikus baleset miatt próbál ilyen módon vezekelni? Isteni küldetésének érzi mindezt? Tényleg egy bizarr amerikai mozgalom tagjaként akarja több tucat, kék szemű, szőke hajú gyerekkel fenntartani a fehér felsőbbrendűséget? Az utóbbi boncolgatása már-már a konteók határát súrolja, Ballard is csak egy gyanús email-cím kapcsán jut el eddig, de valójában semmilyen bizonyíték nem köti Cline-t az úgynevezett Quiverfull-mozgalomhoz, amely inkább megdöbbentő érdekességként merül fel a filmben, mintsem bizonyítékokkal alátámasztott tényként.
A konzervatív keresztény Quiverfull-mozgalom követői elsődleges feladatuknak a gyermeknemzést tartják, azt, hogy minél több gyereket adjanak Istennek. Jellemző rájuk a fehér faj kihalása miatt érzett szorongás is, épp ezért érzik kötelességüknek, hogy biztosítsák az utánpótlást, az árja faj fennmaradását, a fogamzásgátlás betiltásával arra ösztönözzék a nőket, hogy életcéljuk a gyerekszülés legyen. A Quiverfull-filozófia gyanúsan egybevág azzal, amit Cline csinált, ám a hangsúly továbbra is azon van, hogy mindez csak tippelgetés.
Arra viszont van bőven bizonyíték, hogy Cline valóban a vallással takarózott: Ballardnak egy alkalommal azt mondta, hogy „semmi sem történik Isten beleegyezése nélkül”, azaz nem tett semmi rosszat. A film legerősebb pillanatai, amikor az eredeti hangfelvételeket vágják be, és Cline hangján hallható, ahogyan Istenre hivatkozva érvényesíti a tetteit, és házassága miatt aggódva fenyegetőzik. Titkos és gyomorforgató missziója minden borzalma mellett az is felróható a férfinak, hogy egy sor genetikai betegséggel rendelkezett, amelyek hivatalosan alkalmatlanná tették volna a donorságra. Ennek fényében nem meglepő, hogy szinte kivétel nélkül minden gyerekének van valamilyen autoimmun problémája.
A testvérek mellett megszólalnak azok az anyák is, akiken a férfi elvégezte a beavatkozást, csak ők érthető módon nem identitásválságként, hanem nemi erőszakként élték meg a történteket.
Úgy erőszakoltak meg tizenötször, hogy nem is tudtam róla
– mondja az egyik szereplő, aki hosszú ideig járt az orvoshoz, mire végre megfogant a lánya. De nevezhető-e mindez nemi erőszaknak? Épp ez volt az a kérdés, ami miatt Ballardék nem tudtak fogást találni az orvoson, jogi értelemben ugyanis egészen hihetetlen módon nem számít erőszaknak egy ilyen eset, hiszen a nő beleegyezésével történik a megtermékenyítés – magyarázza az egyik ügyész, miért volt megkötve a kezük. Cline-t végül csak a hatóságok megtévesztésével tudták nagy nehezen megvádolni, ám Ballard szerint csupán egy látszattárgyalás volt, amelynek végén az általa korruptnak nevezett bíró nyíltan szimpatizált a férfival. Ballardéknak tehát végül nem sikerült rács mögé juttatniuk a férfit, annyit viszont elértek, hogy Indiana államban a „nem engedélyezett donor általi” mesterséges megtermékenyítéseket illegálissá nyilvánítsák. Hozzáteszi azonban a film: szövetségi szinten továbbra sincsen az ügyben elfogadott törvény.
A rettentően bizarr sztorihoz már-már horrorfilmes látványt társítottak: az Apánk rendkívül nyomasztó vizualitással meséli el a történetet, igaz, a színészek és a szereplők által eljátszott jelenetek – amelyből indokolatlanul sok van – kizökkentően hatnak. Főleg azért, mert egyszerűen szükségtelenek az olyan hatásvadász jelenetek, mint például ahogy Ballard a kapucnit mélyen az arcába húzva nézi tettrekészen a saját nyomozási anyagával padlótól plafonig gondosan kiplakátolt falat. Az ilyen, erősnek szánt képek mellett azonban a dokumentumfilm nem ás igazán a jelenség mélyére, megragad az egy idő után önismétlőnek ható szólamok felmondása szintjén. Az Apánk azonban még így is húsbavágó élmény, amely közben lehetetlen nem ökölbe szorult kézzel hallgatni a magát Istennek képzelő férfi nyugodt hangját, ám ez elsősorban a témából fakad, nem a filmes megvalósításából.
A filmből épp csak az a megdöbbentő igazság nem derül ki, hogy a börtönt megúszva mi lett Cline-nal. A lázas keresés megspórolása érdekében, tessék: a 2009-ben visszavonult orvos továbbra is megbecsült státuszban él Indianapolisban. Bár túl sok mindent nem lehet róla tudni, a filmet rendező Lucie Jourdan a Guardiannek elmondta, a férfi egyáltalán nem vonult vissza a közösségi életből, amelynek még mindig aktív tagja, és esze ágában sincs elrejtőzni. Kérdés, hogy változtat-e ezen a film, Ballard ugyanis zavarba ejtő felhívást intéz a végén: mindenkinek, akinek az édesanyját valaha Cline kezelte, ajánl egy DNS-tesztet.
