Ha létezik a világon szakma, ahol nincs nyugdíjkorhatár, az a színészet. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy Anthony Hopkins 2021-ben 83 évesen nyert Oscart – igaz, ezzel ő lett a legidősebb színész, akinek ez sikerült. Valakinek a matuzsálemeket is el kell játszani, ráadásul mintha a publikum is azt várná el, hogy a színész egyenesen a forgatásáról menjen a temetésére, hiszen nehéz elengedni a vásznon évtizedeken át látott nagy öregeket. Pedig van rá példa bőven, hogy bizony a színészetet is el lehet engedni, hosszú listákat lehetne írni azon világsztárokból, akik otthagyták a szakmát – ki zajosan, ki csendben, ki csak PR-fogásként belengetve a karriervéget, mert ilyen is van.
Az utóbbi idő viszont kifejezetten hangos volt a visszavonulásoktól, igaz, a lehető legkülönbözőbb okok játszanak szerepet abban, mi miatt jegelik a karrierjüket az A-listás világsztárok. Van, akit betegsége kényszerít a pályája lezárására, akad, akinek elege lesz az egészből, más egyszerűen csak élvezné a nyugdíjas éveket. A végleges visszavonulás mellett egy viszonylag új jelenség is egyre gyakoribbá válik: egyre több, az időskortól fényévekre álló, karrierje csúcsán levő színész jelenti be, hogy bizonytalan időre leteszi a lantot. Ha csak 2022-t nézzük, két idei Oscar-jelölt is közölte, hogy határozatlan időre visszavonul, ezzel a lendülettel meg is születtek a drámai szalagcímek, holott az igazság csupán annyi, hogy pihenőre mennek. A szabadság is olyan dolog, amelyet nem feltétlenül a színészettel köt össze az ember, épp ebből fakad, hogy amint valaki a karrierje szüneteltetéséről beszél, akkor a visszavonulást, ezzel együtt egy karrier végét társítják hozzá az emberek, holott nagyon gyakran tényleg csak annyiról van szó, hogy kivonnák magukat egy időre a showbiznisz cirkuszából. Pedig, ha valami, akkor a filmipar pont nem az a láblógatós szakma, és míg a nézők általában a kész munkát, a rengeteg vörös szőnyeget és partit látja, a színészek élete meglehetősen kemény a hónapokon át tartó, gyakran tizenhat órás munkanapokkal. Nyugdíjba természetesen mindig is vonultak színészek, ahogy a karrier jegeltetése sem újkeletű dolog, bizonyos tendenciák azonban felfedezhetők ezen a téren.
2022 eddig a visszavonulások éve?
Ha először csak az idei évet vesszük alapul, több szupersztár is közölte: ennyi volt. A legnagyobbat az szólt, amikor Bruce Willis bejelentette a visszavonulását, ám az ő esetében leginkább azért, mert szomorú körülmény vezetett a döntésig. Mindenki kedvenc kopasz akcióhőse gyógyíthatatlan betegségére hivatkozva vonul háttérbe. A család által megosztott közlemény szerint Willis afáziában szenved, amely egy színész legfontosabb munkaeszközét, a beszédközpontját teszi tönkre. A legrosszabb teljesítményeket díjazó Arany Málna szervezői azonnal törölték is nagy szabadkozások közepette az idei Willis-kategóriát, amelyet épp azért indítottak, mert szerintük a színész az utóbbi időben minősíthetetlenül rossz filmeket tett le az asztalra. Willis esete természetesen nem egyedi, az viszont különbözhet, mit kezdenek karrierjükkel a baljós diagnózis tudtában. Michael J. Fox például immár harminc éve él Parkinson-kórral, és bár az orvosok legfeljebb tíz évet jósoltak neki a pályán, sokkal többet hozott ki belőle, azóta is szinkronizál, és cameoszerepeket vállal. Két éve megjelent memoárkötetében azt írta, ideje másodjára is visszavonulnia, igaz, ez még változhat, mert „minden változik”.
A Willis-visszavonulást követően nem sokkal Jim Carrey is azt nyilatkozta, valószínűleg nem forgat többet, bár az ő esetében közel sem ennyire tragikus a helyzet, sőt, még enyhe PR-szag is körbelengi. Ő ugyanis megtartott magának egy igazi ütőkártyát: ha megtalálná valami igazán nagy szerep, akkor meggondolná a dolgot. Ez egyébként már-már bevett szokás, a jelenség szakértőjének, Clint Eastwoodnak például több visszavonulós filmje volt már, mint másoknak az egész karrierjük alatt. A 2008-as Gran Torino lett volna az első utolsó filmje színészként, azóta még tíz filmet rendezett és négyben játszott, legutóbb tavaly az általa rendezett Cry Macho – A hazaútban.
A többszörösen visszavonult, mégis aktív színészek körét erősíti Alec Baldwin is, aki már számos alkalommal drámaian bejelentette a karrierjének végét – köztük 2009-ben és 2014-ben is –, esetében a tavaly októberben történt halálos tragédia döntheti el véglegesen a sorsát. Joaquin Phoenixnek is volt hasonló hangzatos kijelentése, 2008-ban közölte, hogy soha többé nem áll kamerák elé, amiről azóta már egy Oscar-díj is bizonyítja, hogy kamu volt.
Mindez jól mutatja, hogy érdemes csínján bánni a drámaian hangzó bejelentésekkel, mert ezek gyakran csupán egy pillanatnyi mélypontot vagy épp egy kis hírverés iránti igényt mutatnak. Mert lehet ezt anélkül is csinálni: Cameron Diaz például nagy csinnadratta nélkül tűnt el a képernyőkről, ahogy többé-kevésbé Meg Ryan is. Mellettük vannak azok, akik tényleg tartják magukat a kimondott szavukhoz: Gene Hackman például 2004-ben tudatosan húzta le a rolót színészként, hogy azóta íróként keresse a kenyerét, Daniel Day-Lewis pedig már a Fantomszál bemutatása előtt elmondta, ez lesz az utolsó. Azóta, azaz öt éve tartja is magát ehhez, bár esetében azért érdemes megemlíteni, hogy már az 1997-es A bunyós után is volt egy ilyen kijelentése, akkor öt évig bírta.
De közben ott van egy sor színész, aki bejelentette a visszavonulását, aztán mégis visszatért pár év múlva: ilyen többek közt Michelle Pfeiffer vagy Renée Zellweger is. Sőt, nagyon úgy tűnik, hogy az utóbbi időben kezd normalizálódni az, ha egy színész pár évre ki akar szállni a mókuskerékből, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy az idei Oscart követően eddig két jelölt is erre jutott.
Gary Oldman sokat sejtető, de egyértelmű szándékot nem tükröző kijelentése mellett – miszerint kicsit visszavenne, és az Utolsó befutók egyébként is megfelelő búcsú lenne – az idei Oscar két jelöltje is visszavonul, igaz, mindketten csak ideiglenes döntésről beszélnek egyelőre. Andrew Garfield például első jelölését (Tammy Faye szemei) és első sorozatfőszerepe (Under the Bannes of Heaven) után közölte, hogy visszavesz a tempóból, és egy ideig nem vállal új szerepeket.
Kicsit pihenni fogok. Újra kell kalibrálnom és gondolnom, mit akarok legközelebb csinálni, és ki akarok lenni úgy igazán, egyszerűen csak ember akarok lenni egy kis időre. Mert tudod, a díjszezon egy mókuskerék. Most arra van szükségem, hogy egy kicsit átlagember legyek
– nyilatkozta. Jól mutatja a dolog körüli hisztériát és a szóban rejlő félreértelmezési lehetőségeket, hogy Garfieldnak néhány héttel később magyarázkodnia kellett: nem vonul vissza, csupán szabadságra megy. Legutóbb nem más emlegetett visszavonulást, mint az utóbbi idők egyik legfelkapottabb brit importsztárja, Benedict Cumberbatch, akinek nevétől jelenleg a fél világ hangos azt követően, hogy A kutya karmai közt és a Doctor Strange-filmek a nagyvilág előtt is igazi szupersztárt csináltak a britek nemzeti kincséből. Ő nagyon hasonló érvekkel indokolta a döntését: életét a Marvel multiverzum kaotikusságához hasonlította, amitől most néhány lépést hátra kell lépnie, hogy kipihenje magát.
De az utóbbi években is több példát találunk, amikor egy színész akkor lépett vissza kicsit a nagy nyilvánosságtól, amikor éppen az ő nevével volt tele a világ: Jennifer Lawrence 2017-ben kétéves visszavonulást jelentett be, ami hellyel-közzel meg is valósult, hisz a rákövetkező évben bemutatott filmjei után már nem ő folyt a csapból, ám azóta ismét forgat. Nagyon úgy fest tehát, hogy egyre elfogadottabb a színészek közt is a szabadság fogalma, holott ez nem feltétlenül volt mindig így. Ebben szerepet játszhat az is, hogy a mentális egészség már egyre inkább a közbeszéd része. Már ki lehet mondani, hogyha valaki kiégett, ha soknak érzi, és pihenésre van szüksége – Marilyn Monroe-t és sok sorstársát például inkább gyógyszerekkel tömve lökték a kamerák elé, minthogy pihenni hagyták volna. Ebben viszont közrejátszik az a rendkívül fontos körülmény, hogy mennyire más volt akkor a filmipar működése.
A klasszikus Hollywoodból nem lehetett csak úgy szabadságra menni
A klasszikus Hollywoodban, a stúdiókorszak idején maga a rendszer sem igazán engedte, hogy a színészek néhány éves szabadságra menjenek, hiszen a stúdiók alkalmazottjaiként szerződés kötötte őket a filmgyárakhoz, amelyek pontosan előírták, mikor mit forgathatnak, hosszú évekre magukhoz láncolva ezzel a művészeket. Bár ez a gyakorlat már a múlté, a nagy streaming-szolgáltatók mintha épp ezt hoznák vissza azzal, hogy showrunnereket és színészeket szerződtetnek hosszabb távra.
Az, hogy a mozi aranykorában milyen nehéz volt néhány év szünet után visszatérni, Greta Garbo esete is jól mutatja: eredetileg néhány évnyi visszavonulást tervezett a George Cukor-féle A kétarcú nő után, amely komoly imázsromboló hatással volt a színésznő karrierjére. A svéd díva előbb néhány év szünetet jelentett be – amelyet egyrészt személyes sértettsége, utóbb a háború is indokolt –, majd a The Duchess of Langelais című film lett volna a nagy visszatérése, amely végül anyagi okok miatt nem valósult meg. Néhány szerepet még felkínáltak neki, ám Garbo örökre hátat fordított Hollywoodnak. Halála előtt néhány évvel indokolta meg, miért tett így:
Elegem lett Hollywoodból. Már nem szerettem a munkámat. Sok olyan nap volt, amikor kényszerítenem kellett magamat, hogy bemenjek a stúdióba.
Néhány évtizeddel ezelőtt tehát a karrier-befagyasztásnak inkább az a változata volt ismert, amikor egy nagy sztár a teljes visszavonulás mellett döntött ilyen-olyan okokból – az idősödő színésznők esetében gyakran hiúsági megfontolás által vezérelve. Az 50-es és 60-as évek egyik legnagyobb sztárja, Doris Day például 1973-ban azért fordított hátat a szakmának, mert kiábrándult a szakmából és a változó világból is. De arra is volt példa, amit például Audrey Hepburn csinált: papíron visszavonult, hogy a jótékonysági munkájának éljen, de azért voltak olyan rendezők (mint például Steven Spielberg), akik kedvéért egy-egy szerepet elvállalt.
A visszavonulók közt külön kategóriát képviselnek a gyerekszínészek, akiknek a forgatások jutottak saját gyerekszoba és normális gyerekkor helyett, nem is véletlen, hogy többen már itt a fékre taposnak. Így volt ezzel Jake Lloyd, a Star Wars I. rész – Baljós árnyak fiatal Anakinje is, aki annyi gyűlölködést kapott a film után, hogy inkább soha többé nem kért a színészetből, vagy Macaulay Culkin is, akit évtizedekre traumatizált, hogy ő volt a stúdiók számára a szőke kisfiú képében mutatkozó fejős tehén. De minden idők egyik legismertebb gyereksztárja, Shirley Temple is 22 évesen szállt ki a szakmából, igaz, ő nagyrészt azért, mert belátta: nem fogja tudni gyereksztárságát átmenteni a felnőtt karrierjébe.
A fenti példákat látva tehát nem is olyan egyszerű az a bizonyos visszavonulás Hollywoodból, hisz a kapu mindig nyitva áll azok számára, akik nem zárják be azt végérvényesen. Michael Caine 2017-ben 84 évesen fogalmazta meg elég pontosan azt, miért nem vonulhat vissza szerinte soha egy színész önként:
Nem, nem te vonulsz vissza a filmektől, hanem a filmek vonulnak vissza tőled. Már nem kapsz szerepet, vagy ha kapsz is, az mind szar, vagy épp a felkínált pénz nem elég, és akkor azt mondod, hogy inkább otthon maradok és tévézek.
Sajnálatos módon Caine saját maga cáfolta meg a fenti álláspontját: négy évvel később, 88 évesen bejelentette visszavonulását. Nem azért, mert már nem filmezne, hanem mert a gerince tönkrement, így a járás is nehezére esik, ez pedig sajnos elhozta azt a bizonyos pontot, amely után már őt sem keresik a produkciók. „Nem is kapok ajánlatot már két éve, ami nyilvánvaló, hiszen senki nem csinál már olyan filmeket, amilyeneket én szeretnék. Meg hát 88 éves vagyok” – indokolta a döntését.
A kor, az egészségügyi állapot és a megfelelő szerepek hiánya tehát döntő lehet abban, ha valaki tényleg nyugdíjazza magát. A kényszer mellett viszont egyre többen akarják a szakmától elvonulva kiereszteni a gőzt. Bár az angol és a magyar nyelv is visszavonulásként emlegeti a jelenséget függetlenül attól, hogy átmeneti vagy tartós szándékról van szó, itt lenne az ideje meghonosítani a színészek esetében is a „szabadságot vesz ki” kifejezést, hiszen az utóbbi időben leginkább erről van szó.
