Háború van a szomszédban, ami eléggé felülírta az alapvető biztonságról alkotott elképzeléseinket – de az utóbbi években egyébként is volt épp alkalmunk traumatizálódni egyénileg és kollektíven is. Mint a traumák kezelésében járatos szakember, hogy látta ezt a mögöttünk álló időszakot?
A pandémia és a háborús események között van egy fontos párhuzam: mindkettőnek van egy olyan kezdeti szakasza, amely mindenkinek borzasztó nagy bizonytalanságot, bizonyos értelemben sokkot okozott, másrészt pedig mindkét esetben társadalmi szintű traumatizációról van szó, az egyéni mellett. Ilyenkor természetes, hogy az emberek fenyegetve érzik magukat, persze az változó, hogy mennyire. A traumatikus élmény definíció szerint olyan halállal vagy fizikai sérüléssel fenyegető esemény, amit valaki vagy átélt vagy pedig tanúja volt és ami meghaladja a megküzdési kapacitásainkat, erős rémülettel, valamint – ez fontos – tehetetlenséggel jár együtt. Ez a definíció abszolút vonatkozik a pandémia elejére éppúgy, mint a háború elejére. Aztán pedig vannak a hosszabb távon jelentkező hatások, a pandémiában jól láttuk ezt: Az ellátórendszer leterheltsége a pszichoterápiás és a mentálhigiénés segítségnyújtás terén ebben az időben kezdett el nagyon megnövekedni, ami a mai napig tart. A fenti folyamatokat tapasztalhatjuk a háború kitörése kapcsán is: az elején ért minket egy nagy megrázkódtatás, amikor mi magunk sem tudtuk, hogy mennyire érezhetjük magunkat biztonságban, illetve a háborúnak közvetlenül kitett emberek menekülni kezdtek, és vannak olyanok is sajnos, akik nem tudtak a háború kitörése után elmenekülni, és hosszan ki vannak téve életveszélynek. Arra is lehet számítani, hogy lesznek olyan pszichés következmények is, amelyek valamivel lassabban válnak láthatóvá – szorongás, depresszió, akut stresszreakció, poszttraumás stressz-zavar vagy akár komplex poszttraumás stressz zavar.
Most még egyértelműen az első időszakban vagyunk, gyorssegély és tűzoltás zajlik.
Így van. Akik még viszonylag a harcok elején tudtak eljönni, azoknak valamivel kevésbé lesz nehéz, még akkor is, ha tudjuk, hogy az, hogy megérkeztek hozzánk, többnyire még csak a kálváriájuk kezdete. A traumatikus esemény hatása ugyanis attól is függ, hogy meddig van kitéve az ember az adott élménynek: nyilvánvalóan minél hosszabb ideig és minél gyakrabban éri rendszeresen ismétlődően súlyos fenyegetettség, életveszély – ezt nevezzük kumulatív traumának –, annál nagyobb a kockázata annak, hogy ez mélyebb és hosszabban tartó nyomokat fog benne hagyni.
Hogyan lehet most pszichés segítséget nyújtani a frissen Magyarországra érkezőknek?
Eleinte a legalapvetőbb szükségletek ellátása a feladat. A teendők sokkal inkább a fizikai biztonságérzet megteremtésére vonatkoznak: az a legfontosabb, hogy akik menekülnek, azok megérkezve mielőbb azt tudják érezni, hogy maguk mögött hagyták a veszélyt, és most, itt biztonságban vannak. A háború kezdetén a segélyszervezetek és az önkéntesek hihetetlenül gyorsan és hatékonyan szervezték meg ezt a fajta segítséget.
Aztán persze ez is túl tud billenni: nagyon könnyű segítőként a saját szükségletek figyelmen kívül hagyásával elérkezni a teljes kimerülés állapotába. Fontos megemlíteni azt a jelenséget is, amelyet másodlagos traumatizációnak neveznek: a segítők is – professzionálisak és civilek egyaránt – traumatizálódhatnak azáltal, hogy tanúi a borzalmas eseményeknek, mások szenvedésének. De visszatérve a kérdésre: azoknak az embereknek, akik egy ilyen fenyegetettségből érkeznek, az a legfontosabb, hogy valaki melléjük álljon, üljön, és valamilyen módon megnyugtassa őket, velük legyen, vizet, ennivalót és menedéket és információt nyújtson nekik. Ez az egyik legfontosabb dolog: valóban jelen lenni, és nem csak elmondani, hanem éreztetni is, hogy itt most biztonságban van, hogy annak a fenyegetettségnek, ami ott volt, annak vége van. Utána lesz majd csak dolgunk minden egyébbel. Akár azzal is, hogy nem csak a menekülőknek kell segíteni, hanem a másodlagos traumatizáció miatt a segítő szakembereknek és önkénteseknek is.
Önök az EMDR Egyesületnél erre a bizonyos második vonalra is fókuszálnak.
Így van. A Magyar EMDR Egyesületnek van egy ún. krízis munkacsoportja, amely a menekültek segítésén túl szakszerű támogatást nyújt a második vonalbelieknek is, tehát például a sajtó munkatársainak, akik tudósítottak, szociális munkásoknak, önkénteseknek, orvosoknak, és így tovább. És van még egy nagyon fontos dolog, amit nyújtani tudunk: a Magyar EMDR Egyesület az EMDR Europe nevű szakmai szervezet és közösség része, és ezáltal a humanitárius segítségnyújtás részeként kapunk képzéseket arról, hogy milyen speciális módon és módszerekkel lehet támogatni a menekülteket. Ezeken a képzéseken rengeteg pszichológus, illetve egyes esetekben orvosok és más segítő szakemberek is részt tudnak venni. Ez a visszajelzések alapján hatalmas segítség a szakembereknek és a kiégés ellen is védelmet nyújt, ha nem érezzük eszköztelennek magunkat. De az is nagyon fontos és hasznos, hogy sok témába vágó honlapon jelentek meg segítő tanácsok önkéntesek számára arról, hogy hogyan érdemes önkéntesként a túlélők felé fordulni, ugyanis ennek nagyon nagy szerepe van a traumaellátásában. Fontos információ, hogy Ma már azt szoktuk mondani, hogy nagyon óvatosan kell ezzel bánni. Van, amikor jót tesz erről beszélni, és van, amikor nem, és jó, hogyha inkább visszafogottak vagyunk ebben, és arra bízzuk, aki elszenvedte ezeket a nehézségeket.
Ez az, amiről például a szexuális erőszakot átélt áldozatok rendőrségi, bírósági eljárása kapcsán sok szó esik, hogy mennyire káros újra és újra elismételtetni a történteket.
Igen, nagyon fontos, hogy megvalósuljon a traumatudatos ellátás. Sok szakember küzd azért, hogy ez az újra és újra elmondatás itthon is egyre kevésbé legyen jellemző, mert amikor forszírozott beszéltetés van, akkor az lehet újratraumatizáló az áldozatoknak anélkül, hogy megoldás születne. Visszatérve a háború elől menekülőkre, vagy egyébként bármilyen, frissen traumatizálódott áldozatra: a biztonságérzet mielőbbi visszaállítása mellett ami még kiemelten fontos ezeknek az embereknek, amikor már biztonságban vannak, hogy egyrészt tudjanak kapcsolódni a szeretteikkel, másrészt hogy megkapják azokat az információkat, ami segít őket orientálni. Például, hogy most hol vannak, milyen lehetőségeik vannak, kihez tudnak fordulni. Aztán lehet szó arról, ami már a terápiás ellátás irányába megy: tájékoztatni őket arról, hogy ami velük történik lelkileg, az egy normális folyamat, és hogy az le fog tudni csengeni, tehát ha például esetleg rémálmaik vannak, akkor az a stressz hatása, és egy idő után enyhülni fog. Ehhez kaphatnak egy pszichológiai megsegítés során eszközöket, hogy minél inkább egyensúlyba tudjanak kerülni, meg tudjanak nyugodni.
Viszont az után is ott lesznek, ott lehetnek a történtek hosszabb távú hatásai.
Persze, hiszen nagyon súlyos veszteségek érték ezeket az embertársainkat, elveszítették az addigi életüket, az otthonukat, vagy a szeretteiket. És aztán még nem beszéltünk arról, ami előttük van menekültként, mi mindennel kell még megküzdeniük. Hogy pontosan milyen tüneteket okoznak ezek a traumák, azt nem lehet pontosan előre látni, nem feltétlenül alakul ki mindenkinél poszttraumás stressz, vagy ha igen, akkor az le tud csengeni egy idő után, ám sajnos az is előfordul, hogy az állapot nem lecseng, hanem krónikussá válik és szaksegítség nélkül nem gyógyítható. De nem győzöm hangsúlyozni, hogy mind a prevencióban, mind a már kialakult stresszállapot oldódásában hatalmas szerepe van annak, hogy érkezik-e segítség, támogatás. A traumatikus tüneteknek van egy fontos fő tünetcsoportja, az újraátélés: a rémálmok is ide tartoznak, de ébren is gyakori élmény, hogy valami aktivizálja a traumatikus élményt, ami aztán iszonyú erővel betör a tudatba. Ezt hívják emlékbetörésnek. Ilyenkor az ember nem tudja azt mondani, hogy most én erre nem gondolok, vagy elterelem a figyelmemet, mert teljesen olyan, mintha itt és most újra megtörténne vele a traumatikus esemény. Van, amikor képileg is lefut az egész, előfordul, hogy az illető érzi az akkori szagokat, hallja a hangokat, és nagyon erős fizikai érzetekkel jár, azaz a fizikai fájdalom is megjelenhet. Ez már nem egyszerű emlékezés, hanem ténylegesen újraátélés, a fenyegetettség a túlélő számára újra jelen idejűvé válik. Egy másik nagyon jellegzetes poszttraumás tünet az elkerülés: hogy mindent elkerülök, ami a legcsekélyebb módon is emlékeztetne a traumára, bizonyos hosszan tartó, vagy egyre súlyosbodó állapotokban a más emberekkel való kapcsolatot, beszélgetést is, mert esetleg szóba kerülhet, ami történt.
Mi történik ilyenkor az agyban, ami ennyire felfokozza az emlékek pontosságát?
A traumatikus események egészen másként tárolódnak az emlékezetben, mint egy úgynevezett normál önéletrajzi emlék. Az emlékezeti tárolás egyik sajátossága a töredezettség, azaz az érintettek esetleg nem is tudnak egy összefüggő történetet elmesélni az eseményről, mert az nem áll össze értelmes, elmondható egésszé – illetve egy másik oka annak, hogy nem tudjuk elmesélni a történteket, hogy az agyunkban a beszédközpont gátlás alá kerül, leblokkolódik, amikor a traumaközpontunk aktív az agyban. Ez a töredezettség, illetve az, hogy a traumatikus emlék nincsen beillesztve a többi emlék közé, azzal jár, hogy nagyon könnyen aktiválódik hasonló ingerektől, ezért tudnak ezek az emléktöredékek olyan erővel betörni a tudatba, és ugyanezért van az is, hogy a felidézés sem feltétlenül akaratlagos: van, hogy akkor is jön, amikor nem akarom, ha pedig akarom, akkor nem biztos, hogy jön. Van ebben egy nagyfokú szubjektivitás: teljesen más események lesznek traumatizálók A embernek, mint B-nek. Ugyanakkor vannak bizonyos tényezők, amikről tudjuk, hogy nagyobb valószínűséggel vezetnek poszttraumás tünetek kialakulásához. Például mert megrendíti az alapvető hiedelmeidet magadról és a világról, azt, hogy a többi emberre, vagy legalábbis az emberek egy csoportjára számíthatsz. Az, hogy a másik ember megtámad és előzmények nélkül, hirtelen, nincsen benne alapjáraton a világról alkotott hiedelmeinkben, hiszen, ha benne lenne, akkor most itt nem tudnánk nyugodtan ülni, mert attól tartanánk, hogy bárki, bármikor bejöhet az ajtón és leüthet.
Innen nézve nehéz elhinni, hogy egy akkora kollektív traumából, mint, mondjuk, a most zajló háború, ténylegesen ki lehet majd jönni.
Azért sokat lehet tenni érte. Amit már említettem, hogy például hogyan érkezik meg valaki egy biztonságos helyre, az megágyaz sok mindennek. Hogy hogyan kap gondoskodást, hogyan kap információkat, hogyan kap segítséget, hogyan tud újra kapcsolódni az emberekhez, ez mind fontos hosszú távon is. A társas támogatás mértéke erősen befolyásolja, hogy mekkora valószínűséggel alakul ki valakinél később PTSD (poszttraumás stressz szindróma – a szerk.). Mindenki nagyon fontos, aki hozzá tud ehhez tenni. És ha mindeközben még a saját pszichés épségét is nagyjából megőrzi, az a legjobb, mert akkor tud a legjobban segíteni. Ez után a kezdeti stabilizációs fázis után lehet továbblépni, mert feldolgozásokba akkor lehet kezdeni, amikor már van egy viszonylagos biztonságérzet, amikor beállít egy viszonylagos egyensúly.
Beszéljünk akkor egy picit arról, hogy az EMDR ebbe a folyamatba pontosan hol csatolhat be, meg egyáltalán honnan jött és mi ez a módszer?
Az EMDR egy pszichoterápiás módszer, és kifejezetten olyan zavaroknak a gyógyítására jött létre, ami mögött valamilyen traumatikus esemény áll, akár gyerekkori, akár későbbi. Ez egy betűszó, az Eye Movement Desensitization and Reprocessinget takarja (azaz szemmozgásokkal történő deszenzitizálás és újrafeldolgozás – a szerk.). A módszert Francine Shapiro amerikai pszichológusnő dolgozta ki a ’80-as évek végén, amikor észrevette, hogy a gyors, szakkádikus, azaz jobbra-balra történő szemmozgások nagyon gyors megkönnyebbüléshez vezetnek, csökkentik a feszültséget. A legenda szerint Shapiro rákos megbetegedéssel küzdött, és ez nagyon nagy félelemmel töltötte el. Egyszer, amikor a parkban sétált, a párhuzamos fasor lombjait pásztázta a szemével, és azt vette észre, hogy sokkal jobban lett. Amikor megpróbálta rekonstruálni, hogy ez vajon mitől történhetett akkor ezeket a szemmozgásokat gondolta a jelenség okának. Ezután szisztematikus kutatásokat is végzett ezt a szemmozgást alkalmazva. Az első publikált kutatást vietnámi veteránokon végezte, ahol azt tapasztalták, hogy a szemmozgásokkal végzett terápia nagyon gyorsan és hatékonyan volt képes oldani azokat a poszttraumás tüneteket, amiktől ezek a veteránok hosszú évek óta szenvedtek.
A ’80-as évek óta, gondolom, volt idő alaposan megvizsgálni ennek a módszernek a működését. Mire jutottak ezek a kutatások, mi a kapcsolat a szemmozgás és a traumák között?
Az EMDR-t úgy a legegyszerűbb talán elképzelni, mint egy szemmozgásokkal kísért asszociációs folyamatot. Hogy egészen pontosan milyen agyterületre hogyan hatnak a szemmozgások, arról még csak részleges tudásunk van – ne legyenek illúzióink, ezt más pszichoterápiáknál sem tudjuk mindig egészen pontosan –, de azért egy csomó mindent lehet feltételezni. Az egyik feltételezés, hogy valami hasonló történik, mint az alvás közbeni REM-fázisoknál, amely során szintén megfigyelhetjük a szakkádikus szemmozgásokat és amelyről azt gondoljuk, hogy segíti a napközbeni eseményeknek az integrációját, feldolgozását. Aztán: ezek a szemmozgások olyan elterelő ingerek is egyben, amelyek kiváltanak egy úgynevezett orientációs reflexet. Az orientációs reflex az, hogyha valami új inger ér, például valaki bejön a szobába, akkor oda fogok fordulni, hogy megnézzem, mi ez, hogy elhelyezzem, mi történik. A traumatikus esemény önmagában felidézve teljes súlyával törhet elő, akár olyannyira erősen, hogy el is veszítjük a kapcsolatot az itt és mosttal. A szemmozgások viszont egy elterelő ingert adnak: a felidézéssel egyidejűleg van egy másik, szokatlan feladatod, hogy kövesd a tekinteteddel a terapeuta gyorsan jobbra-balra mozgó kezét.
Miért fontos ez a „figyelemelterelés”?
Azért, mert ettől az elterelődéstől, több, eddig elhárított tartalom tud megjelenni, mert nem kapcsol be rögtön az, hogy ez kibírhatatlan, és nem disszociálódik egyből az élmény. A disszociáció az asszociáció ellentéte: az asszociáció az, amikor összekapcsolódnak a dolgok, a disszociáció pedig, amikor lekapcsolódunk valamiről, mert annyira elviselhetetlen. Mi viszont azt szeretnénk, ha ezek a töredékes emlékek összekapcsolódnának, elmondható egésszé állnának össze. A szemmozgásoknak pedig az az egyik tulajdonsága, hogy föloldja ezt a disszociációt, és létre tud jönni egy olyan folyamat, amiben a trauma más módon tud leülepedni, kapcsolatba tud kerülni olyan tudásokkal, amivel eddig nem, például azzal, hogy most már, itt biztonságban vagyok, vagy azzal, hogy ami történt, nem az én hibám. Tehát fölidézek valami retteneteset, ami megtörtént velem, amikor majdnem meghaltam, miközben most itt ülök ebben a fotelben, és itt és most biztonságban vagyok – ez a kettő össze tud végre érni, ami addig nem volt lehetséges. Fölkavarjuk az emléket és lehetőséget adunk rá, hogy másként ülepedjen le, adaptív információkkal együtt. Esélyt adunk annak, hogy beleszövődjenek más információk is.
Hogyan néz ki egy EMDR terápiás folyamat?
Elég szigorú az EMDR terápia tanulásához a bemeneti feltételünk: csak akkor kezdheti meg valaki a képzést, ha először is tanácsadó szakpszichológus, vagy klinikai pszichológus, emellett pedig egy másik módszerben is ki van képezve, legyen az hipnózis, családterápia, pszichodráma, pszichoanalízis, bármi, és vagy végezze el teljesen, vagy legyen a tanulási szakaszának a végén. Ez azért van így, mert nagyon fontosnak tartjuk, hogy esetvezetési tapsztalattal rendelkező terapeuták vegyenek föl egy plusz szemüveget, egy traumafókuszt, mert csak akkor fognak tudni jól dolgozni az EMDR-rel. A páciensek ritkán jönnek úgy, hogy „engem ért egy trauma, és ezt dolgozzuk fel”. Ilyen is van, de ritkább: ez az úgynevezett egyszerű PTSD, amikor látod is, hogy mi történt és annak mi a következménye. De nagyon sokszor az emberek nem azzal érkeznek, hogy érte őket egy trauma, hanem azzal, hogy van valami nehézségük az életben, és nem tudják, hogy mi lehet az oka, és aztán később kirajzolódik az összefüggés valamilyen traumával.
Mert, ugye, az a cél, hogy a jelen idejű biztonságot valahogyan beleszőjük a múltbeli történetbe. Hogy ez milyen sokáig tart, az nagyon-nagyon változó, de azt fontos tudatosítani, hogy ez nem egy instant, két ülésben megoldódó dolog, még ha az EMDR azért is terjedt el, mert meglepően gyors eredményekhez lehet jutni. Az igaz, hogy egy egyszeri traumatikus esemény következményei – rablás, autóbaleset – akár egy-három-öt ülés alatt megoldhatóak. De ez a legeslegritkább eset, hogy valaki ezzel jön. Komolyabb elakadások, nehézségek, személyiségzavarok esetében vagy ehhez hasonló kiterjedtebb problémákkal mi is egy hosszabb pszichoterápiás folyamatban dolgozunk, aminek ezek a szemmozgásos deszenzitizálásos részei esetiek, azaz időnként dolgozunk így, de természetesen dolgozunk másként is, a lényeg a traumafókuszú szemlélet. Kaptam régen ilyen telefonokat, hogy „én már jártam pszichoterápiába, és most szeretném kipróbálni az EMDR-t”. Ez sajnos azért nem lehetséges, mert ez is egy pszichoterápiás módszer, és akármilyen hatalmas nagy változásokat tud beindítani, az mind egy terápiás folyamatba beágyazódva zajlik.
Az, hogy traumafókuszú egy terápia, mit jelent?
Az EMDR terápiának van egy modellje a betegségek, tünetek, nehézségek eredetéről. Azt feltételezi, hogy a jelenlegi érzelmi és viselkedéses problémák feldolgozatlan múltbeli emlékek következményei a gyógyulás pedig a múltbeli traumák feldolgozásán keresztül fog létrejönni. A múltbeli traumák feldolgozását követi a jelenben nehézséget okozó helyzetekkel és a jövővel való munka is. A legtöbb terápiában előkerül az, hogy mi lehet az ember problémáinak az eredete, de nem feltétlenül a traumatikus emlék feldolgozásán lesz a hangsúly, nem biztos, hogy oda fog nyúlni. Míg egy traumafókuszú terápiában a traumatikus emlékek feldolgozásán van a hangsúly, ahonnan a jelenlegi tünet ered: amikor először történt meg valami, ami aztán úgy beégett, hogy utána rávetítem millió helyzetre és észre se veszem. Ez a fő különbség: a traumafókuszú terápiák ezt a gyökeret keresik, azt az első élményt igyekeznek feloldani.
